A halál csókja, avagy a globális éghajlatváltozás szimbóluma

Nevetnem kellett, amikor az Írók Boltja kirakatában megláttam a vízben úszó jegesmedvét ábrázoló könyvborítót és rajta egy japán szerző, Yoko Tawada nevét. Amikor pedig az üzletben belelapoztam az Egy jegesmedve emlékiratai-ba és elolvastam az első pár bekezdést, úgy éreztem, hogy egy szórakoztató művet tartok a kezemben. Kíváncsivá tett a fülszöveg is, miszerint a 20. század második felének történelmét ismerhetjük meg három jegesmedve – a Szovjetunióból emigrációba kényszerült nagyanya, az NDK cirkuszi sztárjaként tündöklő anya, és a berlini állatkert gondozói által felnevelt unoka – szemszögéből nézve.

A halál csókja, avagy a globális éghajlatváltozás szimbóluma

Az említett könyvborító Forrás: https://www.libri.hu/

A regény olvasása hullámzó élményt jelentett. Egyszer hangosan nevettem a játékos szövegen vagy a jegesmedvék ironikus megjegyzésein, máskor elborzadtam a cirkuszi állatidomítás kegyetlen trükkjein, a klímaváltozás jegesmedvékre (is) gyakorolt hatásain és azon, ahogy az ember túlságosan is a természet urának hiszi magát és gátlástalanul nyerészkedik a hosszú távú következményeket figyelmen kívül hagyva. Ugyanakkor a Yoko Tawada mágikus realizmusa által kreált világ elvarázsolt. Egyszerre idézte számomra az ezópusi állatmeséket, valamint Márquez, Bulgakov és a japán szerzők közül Haruki Murakami alkotásait. Mindemellett eszembe jutott az osztrák Ulrich Seidl Tierische Liebe (magyarul Házikedvencek) című dokumentumfilmje és az, hogy mennyire káros, ha elmosódik az egészséges határ ember és állat között, azaz, ha magányos emberek négylábú társaik megszállottjaivá válnak és rajtuk élik ki érzelmi igényeiket.

Az Egy jegesmedve emlékiratai eredetileg három különálló történet laza egymásba kapcsolódása, németül Etüden im Schnee (Etűdök a hóban, japánul 雪の練習生 ) címmel jelent meg. Arra tippelek, hogy az Egy gésa emlékiratai adhatta az ötletet a regény magyar címéhez, ez azonban kicsit megtévesztő, hiszen a szó szoros értelmében csak az egyik jegesmedve írta meg a memoárját, de a könyvnek van még két, mondhatni még valóságosabb jegesmedve szereplője. A Szovjetunióban született, a cirkuszból egy sérülés miatt elbocsátott, később gazdaságpolitikai konferenciákon felszólaló, névtelen jegesmedvével kezdődik a három generáció története. Ő az, aki a memoárjával elképesztő sikert ér el otthon és külföldön is. Ám hamarosan szibériai munkatábor fenyegeti és nyugati szimpatizánsai segítségével tud először az NSZK-ba, majd Kanadába kivándorolni. Folyamatosan keresi a szavakat és érteni akarja először a német majd az angol nyelvet, mert fordító igénybevétele (és az esetleges politikai célú félrefordítás) helyett maga akarja kifejezésre juttatni mindazt, ami foglalkoztatja. Igazi értelmiségi.

A történet ezen szálához az adhatott inspirációt Yoko Tawadának, hogy Oroszország és saját “emigrációja”, azaz Németországba való beilleszkedése, egy idegen nyelv elsajátítása és önmaga kifejezése áll érdeklődése középpontjában. – Tawada 1960-ban született Tokióban. Az irodalom és a könyvek kisgyerekkora óta meghatározó közeget jelentettek számára, mert apja könyvkereskedő és fordító volt. Tawada a Waseda Egyetemen orosz szakra járt. 1979-ben a transzszibériai vasúttal átutazta a Szovjetuniót. 1982-ben Hamburgba költözött, hogy apja egyik üzleti partnerénél dolgozzon, majd beiratkozott a Hamburgi Egyetemre kortárs német irodalmat tanulni. Első önálló német-japán kétnyelvű kötete 1987-ben jelent meg és azóta is mindkét nyelven megírja alkotásait. 2000-ben a Zürichi Egyetemen doktori címet szerzett német irodalomból. 2006 óta Berlinben él. Munkásságát számos díjjal ismerték el mind Japánban, mind Németországban.

A halál csókja, avagy a globális éghajlatváltozás szimbóluma

Yoko Tawada Forrás: https://my.vanderbilt.edu/

Tosca, az emigráns jegesmedve lánya, Kanadában született, de az NDK-ban nevelkedett. Született színésznő és tánctehetség, aki cirkuszi idomárjával, Barbarával földön túli mértékben összebarátkozik. Úgy beszélgetnek és értik egymás gondolatait, mintha az eszkimó legenda szerint egymásba olvadt volna a lelkük. Ennek látványos szimbóluma a “halál csókja” nevű produkciójuk, amely híressé tette őket és bejárták vele szinte az egész világot. – A könyv ezen fejezete valós eseményeken alapul, középpontjában azonban nem is annyira Tosca áll, hanem a 20. század legnevesebb állatidomárnője, az 1927-es születésű Ursula Böttcher – akit már a latin ursus (medve) szóból eredő neve is a medvékkel való foglalkozásra predesztinált. Megismerhetjük az ő történetét és ezáltal bepillantást nyerhetünk a 20. századi német történelembe, a világháború utáni Németország társadalmi problémáiba és nem utolsó sorban gazdag képet kapunk a cirkusz világáról és az állatok idomításának trükkjeiről. Közben a berlini fal is leomlik.

A mindössze 1,57 m magas, törékeny Ursula Böttcher egyszerre akár tíz jegesmedvével is tudott bánni (1980) – Fotó: Ringling Bros. and Barnum & Bailey, http://www.circopedia.org/

Ursula Böttcher és a Halál Csókja a Cirque Jean Richard porondján (1973) — Fotó: Jean Villiers, http://www.circopedia.org/

Tosca lemondott a fiairól és a berlini állatkert gondozói döntöttek úgy, hogy megpróbálják megmenteni a bocsokat. A túlélés csak egyiküknek, Knutnak sikerült, aki gondozói odaadásának, saját cukiságának és a médiának köszönhetően világsztár lett, a klímavédelem nagykövetének kiáltották ki és hatalmas rajongótáborra tett szert. A miniszter partira hívta és még Michael Jackson is meglátogatta. A sikerért azonban többeknek is nagy árat kellett végül fizetni. – A könyv ezen, ugyancsak valós eseményeken alapuló része vetette fel a legtöbb morális kérdést és társadalmi problémát. A fejezet során a klímavédelem mellett felbukkantak olyan témák, mint az egyneműek házassága, majd az általuk történő örökbefogadás, a fiatalabb generációk médiafogyasztása és a teljesítmény nélküli csillogás is.

Knut “kisgyerek” korában, Thomas Dörfleinnal Forrás: https://www.flickr.com/

A halál csókja, avagy a globális éghajlatváltozás szimbóluma

Knut és “pótmamája” nagyon közel álltak egymáshoz Fotó: https://www.fr.de/

Knut 2006 decemberében született a berlini állatkertben. Anyja, Tosca, az egykori cirkuszi sztár jegesmedve ismeretlen okból elutasította, ezért a születésekor nagyjából tengerimalac méretű, védtelen kis állatot Thomas Dörflein vette gondozásba. Cumisüvegből tej és halolaj keverékével táplálta, játszott vele és még éjszakára sem hagyta magára. Szenzációt jelentett az anyja által elhagyott, ember által nevelt jegesmedvebocs története. Tömegek látogattak el hozzá és az állatkert is rendkívüli bevételeket könyvelhetett el nem csak a belépőjegyeknek, hanem a Knut-ot ábrázoló reklámtárgyaknak köszönhetően is. Ugyanakkor sokan kritizálták és felelőtlennek tartották a döntést, hogy Knut-ot életben tartotta az állatkert ahelyett, hogy elaltatta volna és megkérdőjelezték, hogy valaha is pszichésen ép és párzásra alkalmas jegesmedve válik-e belőle.

Egy meghitt pillanat Fotó: Kim S dearbarbie, http://www.lovethesepics.com/

Kölcsönös a szeretet és a ragaszkodás Fotó: Charles Yunck, https://www.bz-berlin.de/

Knut és Dörflein naponta több fellépést is tartottak egészen addig, amíg Knut túlságosan nagyra nőtt és akaratlanul is kezdett fizikai veszélyt jelenteni “pótmamájára”. Azt, hogy emiatt egyik napról a másikra kellett elválniuk egymástól, egyikük sem heverte ki soha.

 

Yoko Tawada (2020) Egy jegesmedve emlékiratai Jelenkor Kiadó

Borítókép: Knut és Thomas Dörflein, Fotó: Franka Bruns/AP, https://www.theguardian.com/   

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.