Blog

Diplomatadivat – Hogyan öltözködik egy diplomata?

A diplomaták életében, viselkedésében rengeteg dolgot szabályoznak. Az írott, akár nemzetközi szerződésekben is rögzített vagy az adott ország diplomáciai szolgálatában alkalmazott szabályok mellett számos szokás, tradíció is fontos szerepet játszik. Persze messze nem példátlan – különösen nem karrier-diplomatákat delegáló országok esetében -, hogy a diplomatáik viselkedése kapcsán a helyi diplomáciai testület „krémje” összesúg a hátuk mögött, s akár mozgásterüket is jelentősen korlátozhatja, ha emiatt nem hívják meg őket fontos rendezvényekre.

Most az öltözködéssel kapcsolatos szabályokkal, azok japáni alkalmazásával kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani.

Japánban – mint legalábbis az általam megtapasztalt többi monarchiában – egy nagykövetnek nem kis összeget kell beruháznia a ruhatárába. Nem Armani öltönyökre, hanem a formális alkalmakra megkövetelt, s szinte csak ott hordható ruhákra: a frakkra, a zsakettre és a szmokingra gondolok. Közülük a szmoking az, amire a leggyakrabban szükség van, hiszen nem csak a fogadó ország egyes hivatalos rendezvényein, hanem a nagykövet kollégák által rendezett (vagy akár a saját rendezésű) vacsorákon is előírt, elvárt viselet lehet. Való igaz: előfordult, hogy ilyen vacsorára is egyik-másik vendég figyelmen kívül hagyta (vagy elfelejtette?) a meghívón világosan megjelölt öltözködési előírást. „Black tie” – fekete (csokor)nyakkendő a meghívókon használatos hivatalos megnevezése a szmokingnak.

A nagyköveti szolgálat hivatalosan a megbízólevél átadásával kezdődik. Az erre az alkalomra előírt öltözet a zsakett. Ehhez ugyan ezüst színű nyakkendő – nem csokornyakkendő – dukál, de a meghívókon mégsem „silver tie” (ezüst nyakkendő), hanem „morning coat” (reggeli kabát) szerepel. A megbízólevél átadási ceremónia egyik attrakciója, hogy az ünnepségre érkező nagyköveteket lovas hintó várja a császári palota közelében, s ezen a hintón gördülnek be a palotába. Nekem nem volt szerencsém: éppen „közlekedés-biztonsági hét” volt, s a hintós utazás kimaradt. Helyette a császári udvartartás egy Rolls Royce-t küldött a nagyköveti rezidenciához.

A megbízólevél átadás után készült csoportkép a nagykövetség előtt. Balról a harmadik a szerző a nagykövetség diplomatái társaságában.

A zsakettre máskor is szükség volt: zsakettben kellett megjelenni a császári „garden party”-n épp úgy, mint a császár születésnapja alkalmából rendezett fogadáson.

A frakkot, amit egyébként „white tie”-ként („fehér nyakkendő”) jelölnek meg a meghívókon, ennél ritkábban kellett felvenni. Ilyen alkalom volt például a császár köszöntése az új év alkalmából, január elsején. A nagykövetek és párjuk – szenioritási, azaz a megbízólevél átaádásától számítva eltelt idő szerinti sorrendben – meghajoltak a császári pár előtt, s közben egy „Boldog új évet kívánok” elrebegésére és a császár kedves mosollyal kísért „köszönöm”-jére volt idő. Ezután kivonultak a teremből. A császári pár mögött a császári család szinte minden tagja ott állt, s a hercegnők nagyestélyi ruhái igencsak színpompás látványt nyújtottak. Természetesen a nagykövet feleségek, vagy az egyre gyakrabban kinevezésre kerülő nagykövetnők is nagyestélyit viseltek, hiszen ez számít a frakkhoz illő párosításnak. (A japán hölgyek esetében egy elegáns kimono amolyan Jolly Joker, hiszen akár a frakkhoz, akár a zsaketthez vagy szmokinghoz, de még egy „hétköznapi” öltönyös rendezvényhez is illik.)

Régen egyébként nagyon elterjedt volt „diplomata egyenruhát” viselni ünnepi alkalmakkor, ami kiválthatta a frakkot vagy a zsakettet. Ennek gyakorlati hasznára nem is Tokióban, hanem Bangkokban jöttem rá. Ott ugyanis a nemrég elhunyt Bhumibol király december eleji születésnapját 30+°C és 100%-ot megközelítő páratartalom közepette délután 3-tól 5-ig tartó díszszemlével ünnepelték meg, ahol frakkban (alsó trikó, frakk-ing, fehér mellény, frakk-kabát, azaz négy réteg ruhában) kellett megjelenni. S miközben a legtöbb nagykövet frakkban „szaunázott” (az utolsó négyzetcentiméter bőrfelületemről is szakadt a víz), néhány, főleg volt gyarmattartó ország nagykövete „trópusi uniformis”-ban (könnyű, egyrétegű fehér anyagból készült, kicsit katonás hatású egyenruhában) lazán nézett szembe ezzel a megpróbáltatással.

Eszembe jutott egyik korai diplomáciai élményem, amikor fiatal diplomataként elkísértem Tokióból az akkori magyar nagykövetet Manilába, ahol Marcos fülöp-szigeteki elnöknek adta át a megbízólevelét. Az előírás ott is zsakett volt, s középkorú nagykövetem becsülettel fel is vette az egykor Washingtonban csináltatott, tisztes, erős, vastag anyagból készült zsakettjét. (Én Tokióban bérelt könnyű, vékony zsakettben valamivel könnyebben viseltem a trópusi klímát.) Neki nem kis megpróbáltatást jelentett a himnuszok (szabadtéren, tűző napon történő) meghallgatása után elvonulni a díszszázad sorfala előtt, majd az elnöki palota oldalról nyitott oszlopcsarnokában a megbízólevél átadása után még bő fél óráig csevegni az elnökkel és kormánya számos megjelent tagjával. A helyiek tudták, amit mi nem: nekik a nemzeti viseletnek számító hímzett ing, a „barong tagalog” (ünnepi alkalomra begombolt legfelső gombbal) és a zsakett csíkos nadrágja a hozzávaló fekete lakkcipővel teljes értékű helyettesítése a szabályos zsakettnek!

Japánban szerencsére a nyári időszak csendes volt, így ehhez hasonló megpróbáltatások nem vártak rám.

A nemzeti viselet egyébként mások számára is „felmentést ad” a fentebb tárgyalt formális ruhák viselése alól, így például afrikai vagy arab nagykövetek egész sora élt ezzel a lehetőséggel. Az európai hölgyek közül talán csak a horvát nagykövet feleségére emlékszem, aki a nagyestélyi helyett amolyan kackiás, térdet megvillogtató néptáncos ruhában jelent meg egy újévi fogadáson, nem kis feltűnést keltve a császári udvarban. Az európai nagykövetek (valamennyien férfiak) közül senki nem próbálkozott népi-nemzeti viselettel…

Be kell vallanom, hogy az öltözködési elvárásoknak való megfelelést nem tanították a diplomataképzésen, így az otthonról hozott (vidéki, városi, értelmiségi-polgári szinten elvárható) tudást a gyakorlatban, a tapasztalt kollégák megfigyelésével kellett kiegészíteni, illetve korrigálni. Így tanultam meg, hogy egy diplomata nem viselhet inget alsó trikó nélkül, akármilyen meleg van; a zakóhoz nem szabad rövid ujjú inget viselni; a kézelőt nem a rávarrott gombbal, hanem kézelőgombbal kell összekapcsolni; előrekötött csokornyakkendőt felvenni egyenesen bunkóság; a szokványos nyakkendő vége megkötve egy ujjnyival a derékszíj felett kell, hogy végződjön; s ha már itt tartunk: ne vegyek nadrágot nadrágszíj nélkül… A sorolást még folytathatnám…

Japánban egyébként a frakkot, zsakettet vagy szmokingot igénylő alkalmakat leszámítva a sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő viselete abszolút standard. (Még a halványkék ingek is csak lassan, nehezen törtek utat maguknak, s a 2000-es évek elejének rózsaszínes, halványlilás ingdivatja csak a nagyon bátrak körében gyökerezett meg itt.) A nagyobb állomásokon hömpölygő tömeg úgy néz ki egy hétköznap reggelen, mintha mindenki egyenruhába öltözött volna…

El lehet képzelni, hogy egy ilyen világban milyen változást hozott Koizumi miniszterelnök döntése, amikor (2005-től) – az energia-takarékosság jegyében a (korábban jellemzően túlhűtött) hivatalok légkondicionálóinak termosztátjait 28 fokra állíttatta, s ezzel egyidejűleg a hivatali hőség kompenzálására – a májustól szeptember végéig tartó időszakra ún. „cool biz” öltözetet írt elő a közalkalmazottaknak. Ez legalább a nyakkendőtől, sok cégnél a zakótól szabadította meg a férfiakat, de a rövid ujjú ingek, sőt akár a mintás, színes ingek is elfogadottá váltak egyes munkáltatóknál.

A fukushimai katasztrófa okozta energiaválságra 2012-ben a „super cool biz” bevezetésével reagáltak. Ez további lazítást jelentett az öltözködési szabályokban.

Azért a sokéves tapasztalatom szerint továbbra is célszerű öltönyben menni üzleti tárgyalásra, s – különösen pénzintézeteknél folytatott megbeszélések esetére – nem árt egy nyakkendőt is betenni a táskába, hátha szükség lesz rá…

A mintás, rövid ujjú ingeket otthon kell hagyni, vagy kizárólag szabadidős, nem hivatalos, sportos programokra felvenni.

S persze a diplomatákra továbbra is legfeljebb annyiban érvényes a „cool biz”, hogy a nyakkendőt letehetik. A párás, forró japán nyárban ezt a kis könnyítést sem szabad lebecsülni!

 

Fotók forrásai:

https://edition.cnn.com/style/article/japan-princess-ayako-wedding-intl/index.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Diplomatic_uniform

https://barongsrus.com/pinajusilyn-barong-tagalog-2016-p-929.html?cPath=22

http://test.samuraitours.com/japanese-train-stations-japan-by-the-numbers/

http://chopsticksinhair.blogspot.com/2011/07/cool-biz.html

https://online.dontpaniclondon.com/magazine/festivals/super-cool-biz

A japán egyediség mítosza?

Sok éve, hogy e címen került egy könyv a kezembe (Peter N. Dale: The Myth of Japanese Uniqueness, 1986), és igazából később sem olvastam hasonló megközelítésben Japánról. A kérdőjelet én tettem hozzá, mivel engem egyrészt pont az ország egyedisége érintett meg elsőre, ugyanakkor egy idő után világossá számomra, hogy az egyediség nem önmagában a „japános” dolgokból fakad, hanem az ősi, tradicionális japán és a külföldi eredetű, ultramodern jellegzetességek keveredéséből. Sőt úgy éreztem, hogy számos ponton a szigetország mégsem olyan különleges, és általánosítva már-már tévedés lenne azt mondani Japánra, hogy egyedi. Annak ellenére, hogy kétségtelenül sok egyedi termék és megoldás létezik Japánban.

A japán kultúra, társadalom egyediként való beállítását sokan a nihonjinron-ra vezetik vissza. E kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy a „japán emberek elmélete”, és alaptézisei szerint a japánok nyelvi, szociológiai, filozófiai okokból egyediek minden más néphez képest. Kifejlett állapotában nem japán, hanem egy amerikai szerző könyvéhez kötik ezt a megközelítést. Ő Ruth Benedict (amerikai antropológus és néprajzkutató, 1887-1948), akinek Chrysanthemum and the Sword (Krizantém és kard, magyarul először Mori Szadahiko értelmezésével együtt 2006-ban kiadott) című könyve 1946-ban látott napvilágot angolul. A könyv megírását eredetileg az amerikai hadsereg számára rendelték meg 1944-ben, hogy előre jelezzék a japánok reakcióját, viselkedését a 2. világháborúban. Ennél mélyebb mű született, amely a japán emberek és a társadalom működését a kölcsönös függőség, a kötelezettségek, a hierarchikus viszonyok és a szégyen fogalmai köré csoportosította. Bár a könyv külföldieknek szól, később közel két és félmillió példányt adtak el belőle Japánban. A könyv – a megrendelők eredeti célját meghaladó – átfogó megközelítése, és későbbi szerzők általi (át)értelmezései révén új identitást és büszkeséget adott sok japán számára a 2. világháború után. Érdekes Burgess gondolata is, hogy a japánok ilyen markáns leírása egyfajta önbeteljesítő hatással is bírt, a könyv új igazodási pontot jelentett sok japán számára. A 80-as évektől pedig maga a japán állam aktivizálódott annak érdekében, hogy minél több külföldi is elolvassa a könyvet, szívesen terjesztették ingyen. A könyv Kínában is bestseller lett 2005-ben, épp akkor, amikor a kínai-japán kapcsolatok fagyossá váltak.

Dale szerint a japán egyediség mítoszának kiépítése egészen a 19. századig nyúlik vissza. Szerepet játszik benne a nyugati pszichoanalízis japán (hibás) átértelmezése majd kifejezett elvetése, a japán nyelv szerepének, egyediségének középpontba állítása, az ősi japán hagyományokra való hivatkozás és számos egyéb tényező is. Benedict a művében még óvatosan bánik az etnocentrikus megközelítésekkel, legyen az japán vagy „nyugati”, ugyanakkor a részben rá hivatkozó szerzők sokszor tudatosan elvetik a „nyugati” tudományos módszertant (miközben nyilván több módszertan is van „nyugaton”), és abból indulnak ki, hogy a „japánságot” csak japáni szociológiai, pszichológiai módszertannal lehet vizsgálni. Ez azért furcsa, mert ha más irányú a kutatásuk, akkor mégis használnak nyugati módszertanokat. A külső perspektíva elvetése könnyen vezet a dolgoknak pusztán önmagukkal való megmagyarázásához, más jelenségekkel vagy kultúrákkal való összehasonlítás mellőzéséhez, s mindez felületesen egyediséget mutathat – a valós okok vagy háttér feltárása nélkül. Végső soron valós magyarázat helyett megmagyarázhatatlannak nevezünk jelenségeket, amelyek így már könnyebben minősíthetők egyedinek. Dale szerint a japánok társas viselkedésére a nihonjinron által kreált és mára már vitathatatlannak kezelt amae (a másik elkényeztetése, függőség a másiktól) szó megszületése is abból fakadt, hogy nem törekedtek arra, hogy a pszichoanalízisben már ismert jelenségeket valóban beazonosítsák.

A japán egyediség koncepciók kevésbé szigorú kritikusai szerint a ’nemzeti karakter’ (közös kultúra, közös értékek és jellemvonások) meghatározása nélkül maga a modern nemzetállam sem tudna létezni. Ezek rögzítése és más szempontok elhallgatása azonban azzal jár, hogy egy változatlan, egységes, harmonikus képet ad a japán társadalomról, ami nem tükrözheti a változó valóságot. A hagyomány(ok) hangsúlyozása nyilván nem mindig megalapozatlan, hiszen a hagyomány magán az emberi viselkedésen keresztül valóban fennmarad, ugyanakkor egy részük valójában utólagos kitaláció. Az egységes ’nemzeti karakter’ hangsúlyozása a gyors gazdasági növekedés (1955-73) és az ezzel járó gyors változások idején egységet próbált teremteni a társadalom különböző rétegei között, tehát a politikai stabilitás igényét is szolgálta. Ezen túl a 80-as évektől Japán felgyorsuló globalizálódása közepette nyújtott egy könnyen érthető narratívát az önálló identitáshoz. A japán homogenitás hangsúlyozásával párhuzamosan a viszonyítási pont, a „nyugat” is egységesnek van tételezve, ami nyilván megint csak erősen vitatható. A homogén mi és a homogén ők fekete-fehér gondolkodását a kultúrák közötti harc témájának reneszánsza, a terrorizmus talán még tovább erősítette. Murayama-Cain szerint így sem egységes a közvélemény Japánban, ha az egységességről van szó. 1998-as kutatások szerint a japánok 38%-a tartja csak homogénnek a japán népet, és 50%-a gondolja, hogy a „japán vér” alapvetően meghatározza a japán kultúrát. Ugyanakkor a frissebb globális tendenciák: a sokfajta eltérő identitás teremtése és önmagában való értékként való beállítása, a puszta különbözőség felmagasztalása – mindez az egyediségre alapuló koncepciók kialakulásának újabb lendületet biztosít. Az egyediség ígérete a fogyasztói társadalom egyik alapvetése is, így a mindennapjainknak is kényelmes, de sokszor hamis keretezést és magyarázatokat ad. Paradox módon azonban éppen a fogyasztói társadalom számolhatja fel a japán egyediséget, legyen az inkább valóság vagy inkább mítosz, hiszen végső soron globális életmódot, szokásokat, módszereket, értékeket visz be mélyebben a japán társadalomba.

 

A fotók forrásai:

https://www.timeout.com/tokyo/restaurants/starbucks-coffee-kawagoe-kanetsuki-dori

https://www.tsunagujapan.com/6-unique-japanese-style-starbucks/

A hivatkozott szerzők művei:

Peter N. Dale: The Myth of Japanese Uniqueness (London and Sydney: Croom Helm and Nissan Institute for Japanese Studies, 1986)

Ruth Benedict – Mori Szadahiko: KRIZANTÉM ÉS KARD – A japán kultúra újrafelfedezése (Nyitott Könyvműhely Budapest, 2006 https://terebess.hu/keletkultinfo/kriz.pdf )

Chris Burgess: The ‘Illusion’ of Homogeneous Japan and National Character: Discourse as a Tool to Transcend the ‘Myth’ vs. ‘Reality’, Binary (The Asia-Pacific Journal, Japan Focus Volume 8  Issue 9 Number 1 , March 01, 2010) https://apjjf.org/-Chris-Burgess/3310/article.html

A jövő vásárlási élménye a Uniqloban

Az öregedő társadalom egyik kézzelfogható jele Japánban a munkaerőhiány. Jó pár éve nincs elég hazai munkaerő az IT-ban, az idősgondozásban, a betegápolásban és a kiskereskedelemben sem. Jelen cikkem a kiskereskedelmi vetületet veszi górcső alá.

A japán kiskereskedelemben az elmúlt évekre az volt a jellemző, hogy egyre több külföldit (leginkább kelet-ázsiaiakat) kezdtek el alkalmazni a boltokban, akik alig beszéltek japánul. Számtalanszor kellett visszakérdeznem, hogy mit mondtak, mert többségüknek felismerhetetlen a japán kiejtése… A külföldi munkaerő alkalmazása mellett is sok bolt kénytelen volt rövidített nyitvatartást bevezetni. A japánszerte bőséges kínálatáról híres convenience store-ok (éjjel-nappalik) vidéki üzleteinél sorra jelentették be, hogy az éjszakai órák egy részére bezárnak, ezzel szembemenve ezen franchize-ok alappolitikájával, hogy mindig nyitva állnak a vevők előtt.

Japán 3 legismertebb convenience store lánca: Lawson, 7 eleven és FamilyMart.

A koronavírus is jócskán megreformálta a japán kiskereskedelmet. Bár Japán a készpénz országa volt a járvány előtti időkig, a vírus elindította az „érintésmentes” forradalmat. Ez kiterjedt a fizetési módozatokra (mobilfizetési szolgáltatások garmada árasztotta el a piacot) és az ügyfélkiszolgálásra is.

Amíg korábban elképzelhetetlen volt, hogy a vevőt ne a személyzet lássa el szemtől szemben, lesve minden apró kívánságát, ma már a boltok többsége önkiszolgáló kasszákat üzemeltet, ahol nincs semmiféle érintkezés vagy kommunikáció az eladó és a vevő között. A convenience store-okban  a következő kasszagépek terjedtek el (hasonlóan a magyar kiskereskedelemhez):

Önkiszolgáló kasszák egy japán éjjel-nappaliban.

Annak, aki nem ismerné a rendszert: először a vevő leolvassa magának a gép segítségével a megvásárolni kívánt termékek vonalkódját, majd valamilyen (többnyire érintésmentes vagy bankkártyás) módszerrel kifizeti a termékek ellenértékét. Jómagam már az éjjel-nappalikban biztosan ezt az opciót választom, mert gyorsabb, nem tukmálnak rám felesleges pálcikákat és kanalakat az ételekhez, valamint nem kell a dél-kelet-ázsiai eladók akcentusával sem bajlódnom. Az ilyen gépek egyedüli hátránya, hogy a vonalkódok megtalálása és azok leolvasása időt vesz igénybe. (Persze a fiam nagy élvezettel vállalkozik a feladatra… 😊 )

A japán ruhaipari óriás, a Uniqlo az imént említett hátrányt is sikeresen leküzdötte a szabadalmaztatott önműködő kasszáival, ami az RFID technológián alapul. A minap, a hirosimai boltjukban járva azt tapasztaltuk, hogy már nincsenek is náluk bolti eladók által működtetett tradicionális kasszák, minden az önkiszolgáló rendszerre van bízva.

Hogy miben más ez a fentiekben ismertetett technológiához képest? A legfontosabb különbség, hogy a vevőnek még a vonalkódleolvasással sem kell bajlódnia: csak beleönti egy nagy „kádba” a megvásárolni kívánt termékeket (akár kosarastul is be lehet őket helyezni a leírás szerint), mire pár másodpercen belül a képernyő kijelzi a végösszeget, és máris fizethetünk.

Így néz ki ez a modern kassza, jobbra a káddal:

A kád, benne a termékekkel:

Ez pedig a képernyő, ami pár másodperc után jelzi, hogy hány terméket (és pontosan miket) helyeztünk a kádba:

Ezt követően már a megszokott érintésmentes (vagy akár készpénzes) automata fizetés következik.

A Uniqlonak sikerült ezzel a technológiával töredékére csökkenteni a kasszánál töltött időt. Körülbelül 30 másodpercünkbe telt megvásárolni a kiválasztott ruhákat, ami minden eddigi kasszás élményt felülmúlt. Nincs sorbaállás, mert több tíz kassza áll a vevők rendelkezésére. Hála az alaposan átgondolt rendszernek, a termékek kiválasztása után eddig még soha nem tapasztalt sebességgel sikerült magunk mögött hagynunk a boltot.

Kíváncsian várom, hogy a népességcsökkenés és a munkaerőhiány még milyen más ötletes és kényelmes megoldásokat hoz a japán mindennapokba. Bízom benne, hogy hamarosan újabb érdekességről számolhatok be!

 

Fotók forrása:

https://toyokeizai.net/articles/-/243112

https://amd-pctr.c.yimg.jp/r/iwiz-amd/20210724-00000004-moneypost-000-1-view.jpg?w=640&h=428&q=90&exp=10800&pri=l

https://mynavi-agent.jp/dainishinsotsu/canvas/2020/01/post-278.html

A japánok és a fogyasztói társadalom

Zen. Lelki béke. Mértékletesség. Nyugaton sokan ezekkel a szavakkal asszociálják Japánt, és a japánokat általában rendszerető, békés, udvarias, mértékletes embereknek képzelik el. A japán kultúrának valóban van egy ilyen aspektusa, amely főleg a vallásban, a művészetben – azaz abban ami Nyugatra is eljut – jelenik meg, ám a mai mindennapi valóság ettől igen eltérő lehet.

Igazán eurocentrikus – mondhatni kolonialisztikus – elképzelés azt gondolni, hogy a nálunk keletebbre, pontosabban az Ázsiában élők a létezés magasabb szellemi szintjén vannak.  „Ha már mi jobbak vagyunk gazdaságilag, világpolitikailag, akkor azt a lehetőséget meghagyjuk nektek, hogy ti a szellemiekben jeleskedjetek” – valami ilyesmi elképzelésből indulhatott az orientalisztika a 18. század környékén, idealizálva a tradicionális ázsiai állapotot. Habár azóta már Ázsia több országa utolérte, sőt lehagyta a Nyugatot gazdaságilag, sokan még mindig főleg egzotikumként tekintenek ezekre az országokra, és olyat keresnek ott, ami hiányzik saját életükből.

Japán sok kulturális szempontból egyediséget képvisel, amit az utazó már az első pillanatokban átérez: mások a szokások, mások az emberek, egy kicsit minden máshogy működik. Azt azonban hosszabb tartózkodás után, japánokkal való interakciók során észreveszi, hogy az emberek mindennapi viselkedése, motivációik nem sokban különböznek az általunk jól ismert mintáktól, sokszor szöges ellentétben áll azzal, amit előfeltételezünk a japánokról.

Ha az utcán megkérdezünk egy japánt arról, hogy ismeri-e a zen-t, valószínűleg azt mondaná, hogy igen ismeri, hallott már róla. Ha megkérdezzük, hogy a mindennapjait a mértékletesség, a harmónia és a zen szellemiség jegyében éli-e, bizonyára értetlen tekintettel nézne vissza ránk, hogy „ez meg mit akar?”. Az igazság valahol ott lehet, hogy a japán emberek többsége számára ezek a fogalmak sajátos kontextusukban értelmezendők. A harmónia elképzelhető egy csoport, egy szervezet szintjén: mindenki rendesen teszi a dolgát; ugyanúgy a mértékletesség is: nem pazarolnak erőforrásokat fölösleges dolgokra; céges filozófiát dolgoznak ki a munkásoknak, képzik őket szellemileg is stb. Egyéni szinten azonban más a helyzet, kevesebb jut ezen szellemi erényekre, és az általunk is ismert individualizmusnak és materializmusnak (nem filozófiai értelemben) nagy tér jut: ők is hús-vér emberek, mint mi.

A japánok egyik fő egyéni motivációja nem mást mint a pénz, illetve az újabb anyagi javak megszerzése. Ezért is gyakori, hogy már sokan középiskolás korukban is dolgoznak, illetve egy jó egyetemre való felvételikor is az azzal elérhető munkalehetőség lebeg a szemük előtt. A munkahelyen való előmenetel pedig egyértelmű anyagi előnyökkel jár. Kevésbé egyértelmű nyereség származik a szerencsejátékból és a fogadásból, amelyet szintén rengetegen űznek, szinte megszállott módon. A tőzsdézés pedig teljesen elfogadott módja a pénz gyarapításának – sokszor az unatkozó háziasszonyok csinálják otthon.

1. ábra: Japánban az élet minden területén fontos a pénz.

Egy szó mint száz, Japánban annyi az ember amennyit keres. Ez különösen igaz a férfiakra. A fizetés, a megjelenés (egy márkás óra vagy táska), mind a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedést szimbolizálja, ezért érthető módon mindenki igyekszik feljebb jutni ezen, növelni a fizetését, több és jobb márkás terméket vásárolni. Akinek viszont nincs pénze és esetleg még állami segélyre is szorul, azt nem becsülik sokra Japánban.

2. ábra: Rolex karóra: sok pályakezdő fiatal első pénzügyi célja.

Ez pusztán annyiban különbözik az európai társadalomtól, hogy mindezt egy komoly társadalmi nyomás is hajtja: egy általános elvárás, hogy keress és költs többet; és ha valamiért nincs neked, akkor szégyelld magad (ezért sokan inkább éheznek vagy öngyilkosok lesznek minthogy felvennék az állami segélyeket). Ezt akár „kollektivista fogyasztói társadalomnak” (nem tudom, hogy létezik-e ilyen fogalom) is nevezhetnénk, megkülönböztetve ezt a nyugati individualista megfelelőjétől.

Japánban szinte minden pénzben kifejezhető, és megvásárolható. A turisták által látogatott szentélyek előtt számos üzlet elégíti ki a látogatók legkülönfélébb igényeit, a ramen tésztától, a helyi specialitásokon át, a dizájnos szent ereklyékig. Természetesen a belépődíj sem ismeretlen fogalom. (de legalább az illemhely általában ingyenes) Egy ilyen látogatás során a japánok előszeretettel bevásárolnak a helyi specialitásoknak nevezett termékekből, nem akarnak semmilyen lehetőséget kihagyni.  Szokás Japánban, hogy ha valaki valahova elutazik, vesz némi ajándékot (omiyage) az ismerőseinek, munkatársainak: természetesen ezekből is venni kell eleget, hogy mindenkinek jusson.

3. ábra: turistalátványosságok előtt sorakozó ajándékboltok egyike

4. ábra: Különböző szent talizmánok. Átalában shinto szentélyekben kaphatóak.

A barátokkal, partnerrel, családdal való közös programok nagyrésze is a kollektív pénzköltésről szól. Általánosan elfogadott, hogy barátokkal találkozni és szórakozni pénzbe kerül: közös vásárlás, kávézás, éttermezés, karaoke, mozi, vidámpark stb. – mindez súlyos tízezrekbe kerül, ezért is van mindenki rászorulva a pénzszerzésre. Ha nincs pénzed, nem hogy partnered, de még barátaid se nagyon lehetnek, maximum a kollégák a munkahelyen. (azt is meg kell említeni, hogy a munka utáni félkötelező bulikat is sokszor saját zsebből kell finanszírozni)

5. ábra: tokiói Kabukicho, a megfelelő összegért a legkülönbözőbb igények is kielégíthetőek itt.

Nem célom a japánok életvitelét kritizálnom. Valójában ez nem egy újkeletű tendencia Japánban, már az Edo korszakban is megvoltak ennek az előképei, ők már talán akkor egyfajta fogyasztói társadalmat alkottak. Pusztán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy Nyugaton sokan abba a hibába esnek, hogy túlidealizálják a japánokat, és amint kijutnak Japánba egy hosszabb időre csalódnak az egészben, rájönnek, hogy a japánok legalább annyira a mának és az anyagiaknak élnek, mint mi itt Nyugaton. Én úgy gondolom, hogy a japán vallási filozófia amúgy remek eszméit célszerűbb egy mindenkori szellemi elit kultúrájának tekinteni, amely a jelenben inkább a szervezeti/társadalmi folyamatokban érezteti hatását, és úgy állni a modern japánokhoz, hogy nekik nem az a céljuk, hogy ezt a filozófiát megvalósítsák az életükben. Érdemes úgy pozícionálni például a zent, mint a kereszténységet vagy az ókori görög filozófiát a mai Európában, ez talán közelebb visz minket az elfogadáshoz és a megértéshez.

 

 

Képek forrása:

https://1016watch-style.com/rolex-36mm

https://omiyadata.com/jp/spot/itsukushima-jinja/

https://kyoto-shrine.com/simogamo-omamori/

https://forbesjapan.com/articles/detail/34144

 

 

Ganbatte, avagy kitartás a végsőkig!

Nemrégiben felkértek, hogy október közepén tartsak egy előadást a japán szakos diákoknak az ELTE-n a munkámról és az interkulturális különbségekről. A felkészülés jegyében gondoltam megosztok pár, Japánra jellemző kulturális jegyet kedves Olvasóinkkal is, amik nagyban befolyásolták a gondolkozásomat, míg kint éltem.

 Ganbaru kultúra

A japán társadalomra nagyon is jellemző az „életünk árán is kitartunk” mentalitás.

Az eredetét tekintve, Japán feudális korszakának híres szamuráj harcosai (az elit osztály, amely a 12. században alakult ki és uralta az országot 1876 -ig) igen nagy nyomot hagytak az ország kultúrájában a japán gondolkodás és viselkedés minden területén, ami máig fellelhető a mindennapokban.

 

 

A szamuráj osztályhoz tartozó fiúgyermekek mentális és fizikai kiképzése már egész kicsi korban elkezdődött és 15 éves korukban váltak teljes jogú szamuráj harcosokká.

A kard és más fegyverek használatán kívül arra is kiképezték őket, hogy kérdés nélkül engedelmeskedjenek uraiknak, bátrak legyenek a csatában, és jóval meghaladják a rendes katonák normáit. Továbbá, rendkívül fontos volt, hogy mindig ápoltnak és fessnek nézzenek ki, mielőtt nyilvánosan mutatkoztak volna, valamint tanult és nagyon intelligens emberek voltak. Morális kódexüket, a Harcosok Útját, Bushidonak hívták.

Azt a szellemi és fizikai fegyelmet is megtanulták, amely szükséges volt ahhoz, hogy fájdalmas öngyilkossági formát kövessenek el, ha uraik vagy a feudális hatóságok erre utasították őket.

Ahogy teltek az évszázadok, a szamurájok képzési stílusa és gondolkodásmódja fokozatosan beszivárgott a köznép hozzáállásába és viselkedésébe is, ami azt eredményezte, hogy a mai japán emberek nagyon odafigyelnek a megjelenésre, rendkívül szorgalmasak a tanulásban és a munkájukban, folyamatosan próbálják fejleszteni magukat, és nem hajlandók elfogadni a kudarcot.

Ez a gondolkodásmód vezetett a ganbaru (頑張る) szó rendkívüli fontosságához és használatához, ami azt jelenti, hogy kibír, kitart, soha nem adja fel.

A japánokat minden olyan körülménynél, ami a legkisebb erőfeszítést is igényli, bátorítani szokták egymást, s ilyenkor hangzik el a biztató szó: 頑張って! Ganbatte! – Tarts ki! Tegyél meg minden tőled telhetőt! Ne add fel, jöjjön bármi is!

A ganbaru szemlélet olyannyira mélyen beleágyazódott a japán szemléletmódba, hogy az egyenlővé vált az igazi japán magatartással. Különösen hadi helyzetekben, ha a katonák nem tartottak ki az utolsó leheletükig, akkor szégyent hoztak nemcsak a családjukra, hanem az egész országra is. Gondoljunk csak a kamikaze pilótákra a II. világháború idején.

A társadalmi megszégyenítésnél pedig nincsen rosszabb egy japán ember számára. (A szégyen jelentőségéről a japán társadalomban majd egy másik cikkemben fogok kitérni.)

Még ma is a Ganbatte! (Kitartás! Mindent bele!) és a Gambarimasho! (Együtt küzdünk! Hajrá!) a japánok szókincsének két leggyakrabban használt szava és kifejezése. Ezeket munkahelyi helyzetekben, sportban, bármilyen készség elsajátításában és mindenfajta versenyképes szituációban használják.

A kifejezés fontosságát az is mutatja, hogy 2011-ben a nagy Tohoku földrengés és szökőár után a “Ganbare Tohoku, Ganbare Nihon” (vagyis Kitartás Tohoku, kitartás Japán!)  vált az ország és a régió helyreállításának mottójává.

2011 március 11-én éppen Yokosukában voltam egy barátnőmnél látogatóban, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Az utcán sétálva személyesen éltem át a földrengést, az utána következő zavarodottságot, a tsunami szirénák által keltett leírhatatlan félelmet, ahogy próbáltunk mihamarabb biztonságos helyre jutni a tenger közeléből, s az utána következő bizonytalan napokat, amiket többségében egy nagy faasztal alatt töltöttünk az utórengések miatt.

S ilyen körülmények között is csodálatos volt látni, ahogy egy nemzet összefogott, nem volt pánik, boltfosztogatás, zűrzavar. Az emberek képesek voltak nyugodtan sorban állni akár 12 órát is egy törött ajtójú élelmiszerbolt előtt, nem betörve és fosztogatva, míg jött a tulajdonos, s kiszolgálta őket.

Amikor energiahiány keletkezett a fukushimai erőműben történt atomtragédia miatt, a kormány kérte, hogy az emberek spóroljanak az árammal. Hihetetlen élmény volt számomra, mikor az utcán sétáltam, hogy az összes bolt, a kis étteremtől a legnagyobb áruházig kivétel nélkül este 8 után lekapcsolták a fényeiket, s a város sötétbe borult, pedig semmilyen jogszabály vagy törvény nem kötelezte őket.

Tudták, hogy csak együtt, összefogva és kitartva fog az ország újra talpra állni. Tapasztalatuk volt bőven. A ganbaru hozzáállás segített Japánnak túlélni az 1923-as Kanto földrengést, az 1945-ös Hiroshima és Nagaszaki atombomba támadásokat, valamint az 1995-ös Kobe földrengést is, csak hogy párat említsek a sok nehézség közül.

Zárásul pedig annyit írnék még útravalónak, hogy most is embert próbáló időket élünk, nemcsak Japánban, hanem szerte a világon, de ha kicsit erőt merítünk a japánok ganbaru szemléletéből, s összefogunk, segítjük egymás és kitartunk, biztos vagyok benne, hogy nemsokára túljutunk ezen is!

皆さん、一緒に頑張りましょう!–  Kedves Olvasóink, tartsunk ki és küzdjünk együtt!

😊

 

 

 

Képek

  • Kép 1 : https://i.pinimg.com/originals/f6/66/05/f666052a760204e4302393c8842df38f.jpg
  • Kép 2: https://m.media-amazon.com/images/I/81rO8u3ncFL._AC_SL1000_.jpg
  • Kép 3: http://puente-aereo.info/wp-content/uploads/2012/08/imagefront_576683s-600×410.jpg
  • Kép 4: https://www.shmula.com/japan-earthquake-2011-queueing/8321/
  • Kép 5: http://www.japandemic.com/page34.htm
  • Kép 6: Saját készítésű

 

Forrás:

 

 

Örök sajnálat dala

Most hétvégén úgy döntöttem, hogy kitakarítom a radiátorokat, mivel nemsokára be kell kapcsolni a fűtést. A módszerem egyedi volt, az egyik kezemben ecset, a másikban porszívó. Így takarítom már régóta. Ez egy kellemes emléket idézet fel bennem.

Eszembe jutott pár beszélgetésünk nemrégiben elhunyt kolléganőmmel.

Kezdetben nem tudtam, hogyan lehet kiszedni a radiátorok belsejében lerakódott port és pókhálókat, így megkérdeztem őt, van-e valami jó ötlete. Ekkor mondta a fent említett tisztítási módszert.

S bár szükséges mindkét kéz jól összehangolt koordinációja, ezzel a trükkel szépen ki lehet pucolni a nehezen elérhető helyeket is. A kisfia jött erre rá.

Együtt dolgoztam vele majdnem 20 évet. Mondhatom, hogy a magyar emberek közül talán vele töltöttem a leghosszabb időt együtt. Az elmúlt 20 évben sok helyen kirándultunk, szép közös emlékeim vannak, bár igaz, az elmúlt pár évben kevesebbet tudtunk találkozni.

Voltunk Vácon a közös ismerőseinknél, Kincsesbányán együtt szüreteltünk, jártam vendégségbe a vidéki lakásán, később pedig a pesti otthonában és a szüleinél is. Voltunk közösen Tori Amos koncertjén Budapesten és kisvasutaztunk a gyerkőceinkkel Szilvásváradon.

Valamint pont a mai nap jutott eszembe az is, hogy amikor a Margit kórházban feküdtem szülés után, meglátogatott és hozott nekem isteni finom rakott krumplit. Ez 11 évvel ezelőtt, szeptember végén volt.

Mára viszont csak a közös fényképek és emlékek maradtak. Tudtam, hogy beteg és szenved, de valahogy az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy valami csoda történik.

Azóta, amióta elment, egy régen olvasott híres kínai költő, 白居易(Bai Juyi)egyik hosszú versének részlete, a 長恨歌(örök sajnálat dala)jár a fejembe, amelyet 806-ban írt. A vers később nagy hatást gyakorolt a japán Heian- kori irodalomra is, mint például a  源氏物語 / Genji Monogatari-ra.

A vers arról szól, hogy 玄宗皇帝(Xuanzong tangói császár)visszaemlékszik a kedvenc ágyasára, 楊貴妃(Yang Guifei)-ra. Leírja végtelen szomorúságát és bánatát, s felidézi a régmúlt szerelmet/ szeretetet, ami soha többé nem tér már vissza.

 

在天願作比翼鳥  Az égen, mint szerelmes gerlepár szárnyalunk egymás mellett,
在地願為連理枝  A földön tavasztól tavaszig összefonódó faágak vagyunk.
天長地久有時尽  Amíg a világegyetem tart, és amíg az idő végleg meg nem áll,

此恨綿綿無絶期  Elválásunk bánata soha nem ér véget.

(Szabad fordításom)

 

Az utolsó beszélgetésünket soha nem fogom elfelejteni.

Nyugodt volt, csak én zokogtam megállás nélkül. Lelkileg nagyon erős volt. Példás kolléga volt a munkahelyen, de a magánéletben is sokat tanultam tőle.

Utolsó ajándékom neki egy zöld színű könyvjelző volt, rajta egy felszálló darumadár.

Kérlek szépen, drága darumadár, vigyázz rá a felfelé menő úton!

**********************************

 

 

Kép forrása: https://kknews.cc/news/rybmr3o.html

Gyászhír – Egy barátként szeretett kollégánk emlékére

Mély fájdalommal és szomorúsággal tudatjuk, hogy szeretett kollégánk, Nagygyörgy Anna végtelen türelemmel és bátorsággal viselt súlyos betegségben 2021. augusztus 16-án elhunyt.

Anna cégünk megalakulása óta oszlopos tagja volt csapatunknak. Kezdetben tanácsadóként dolgozott, és éveken át foglalkozott különböző partnereink közbeszerzési tendereken való részvételének koordinálásával, emellett autóipari, vegyipari és építőipari partnereink munkáját segítette. Később cégvezetőként a cég pénzügyi vezetését végezte töretlen pontossággal.

Bokros teendői mellett mindig jutott ideje egy kedves kis beszélgetésre, s ha bármi problémánk volt, mindig bizalommal fordulhattunk hozzá.

Anna nemcsak kolléga volt, hanem egy igazi barát is, akivel sok szép közös emlékünk, nyaralásunk is volt.

Imádta a művészeteket, s ő maga is nagyon tehetséges képzőművész volt, alkotásai kiállításokon is megjelentek.

Mindezek mellett fantasztikus édesanya volt, aki sok szeretettel és kiváló példát mutatva nevelte kisfiát.

Anna életének emlékére alább megosztunk pár fotót a csapattal töltött boldog időkről.

Anna, köszönjük a sok szép együtt töltött évet, vidám pillanatot!

Mindig hiányozni fogsz, és emlékedet örökké őrizni fogjuk szívünkben!

Nyugodj békében!

 

Hana-bi 花火 (Tűzvirágok) filmajánló

Hana-bi 花火

„Beat” Takeshi

Az alábbiakban szeretnék ajánlani egy különleges filmet, egy olyan rendezőtől, akinek alkotásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Japán az érdeklődésem középpontjába került. Az ember nem más, mint a japán tv és szórakoztatóipar egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja, Kitano „Beat” Takeshi.

Érdekes módon nyugaton kevesen tudják Takeshi-ről, hogy amellett, hogy ő író, rendező, vágó, producer és színész, egyben zenész, festő és hazája egyik legmeghatározóbb komikusa, tv-s személyisége és műsorkészítője is. Ezzel párhuzamosan viszont Japánban kevesen tudják róla, hogy nyugaton a legmeghatározóbb, legjelentősebb filmes rendezők között tartják számon. Írásomban az utóbbi oldaláról lesz szó.

Szerencsére már iskolás koromban is elérhető volt itthon több alkotása, így korán megismerkedhettem gyönyörűen érzékeny és förtelmesen erőszakos filmes világával. Számos kiváló munkája közül a legjobbról szeretnék egy rövid ajánlót írni, amely nem más, mint a Hana-bi 花火 (Tűzvirágok) 1997-ből.

Sztori

A tokiói rendőrség civil ruhás nyomozóját, Nishi felügyelőt (Takeshi) nagy veszteség éri, mikor egy letartóztatási akció során egyik társát agyonlövik, egy másikat pedig úgy megsebesítenek, hogy az tolószékbe kerül. Mint később megtudjuk a balul elsült akció mellett Nishi-t egyéb gondok is terhelik. Feleségével évekkel ezelőtt elvesztették egyetlen gyermeküket, minekután az asszony rákos beteg lett. Hogy csekély fizetéséből finanszírozni tudja felesége kezelését rendőr létére összehozott egy nagy tartozást a helyi jakuzánál. Miután Nishi-vel közli az orvos, hogy felesége nem fog meggyógyulni, a nyomozó úgy dönt, hogy elvarrja életének szálait és saját feltételei szerint kiszáll.

Ez nagyjából a következőkből áll: ráveszi lebénult volt társát Horibe-t (akit sérülése után ráadásul a családja is elhagyott), hogy öngyilkosság helyett merüljön el a festészetben, az orvos javaslatára elviszi feleségét utoljára egy meghitt vidéki utazásra és nem utolsó sorban kegyetlenül lemészárolja a jakuza családot, amely egy ideje szorongatja őt tartozása miatt.

Hana-bi花火

Evőpálcikát a szemébe

A film ereje nem a története komplexitásában található, hanem az egyedi stílusában, ahogyan a gyönyörű, érzékeny jelenetek egymást váltják a bestiálisan erőszakos, brutális jelenetekkel.

Szívmelengetően meghitt jelenet például, ahogyan este Nishi hazamegy feleségéhez, akivel olyan erős harmónia van köztük, hogy az szinte fizikailag kitapintható. Mindezt anélkül érezzük, hogy a két ember egy szót is szólna a másikhoz az egész jelenet alatt. Csak annyit látunk, hogy egymás mellett ülve édességet nassolnak szűk nappalijukban, mégis megértjük kettejük erős kötelékét.

És mikor már azt éreznénk, hogy túlcsordul a pátosz (a Ghibli filmek zenéjét is szerző, isteni Hisaishi Joe művei szólnak a háttérben) az ehhez hasonló, sírnivalóan szép jeleneteket követik olyanok, mint amikor egy bárpultnál az őt sértegető jakuzának válaszul Nishi beleszúr egy evőpálcikát a szemébe, hogy utána a földön még jól fejberugdossa. És ebben rejlik Nishi ereje, mint akcióhős. Nála úgy eszkalálódik az erőszak nulláról a maximumra, hogy közte nincsen semmilyen átmenet. Tragikus élete miatt túllendült azon a ponton, hogy magát védje, neki nem kell semmilyen normát betartania. Mivel ő már gyakorlatilag halott, így nem akarja megúszni az erőszakos szituációkat. Már akkor lő, mikor a másik még a fenyegetőzésnél tart. Azt is „takeshi-s” módon, rezzenéstelen póker arccal, minimális mozgással. Ez a „steven seagal-i színjátszás” hagyományainak fényes oldala, ahol működik a kifejezéstelen arc. Itt a mimika és gesztikuláció hiányának lírája van.

A film elemellett nem nélkülözi a humort sem. A nyitójelenetben egy parkolóban állunk, ahol két szúrós szemű overálos melós néz farkasszemet Nishi-vel, akin még úgyse látszódna semmilyen érzelem, ha nem viselné napszemüvegét. Vágás: Nishi autójának motorháztetőjén egy félig megevett bentós ebéddoboz maradványait látjuk két PET palackos teával (klasszik japán munkás ebéd). Következő vágás: az egyik munkás véres arccal mossa az autó motorháztetőjét egy vizes ronggyal. Az egyedi vágásnak köszönhetően (amiért az írás, rendezés, főszereplés mellett természetesen Takeshi felelt) ez az erőszakos, mégis humoros kezdőjelenet kitűnően adja meg a film alaphangulatát és mutatja be Nishi karakterét egy szó nélkül.

Egy súlyos motorbaleset

A film hátteréhez tartozik Takeshi személyes múltja is, ugyanis a rendező nem sokkal a film elkészítése előtt épült fel egy nagyon súlyos motorbalesetből, melyet követően hosszú ideig kómában feküdt és fél arca le is bénult. A filmben szereplő lebénult nyomozó, Horibe karakterébe Takeshi egyértelműen saját magát is beleírta. Hasonlóan Horibe-hez, Takeshi a felépülése alatt merült el a festészetben és az általa alkotott képek a film majd minden jelenetében fel is bukkannak, mint falon lógó dekoráció. Köztük főként virágok szerepelnek, amely fontos motívuma is a filmnek. Az eredeti cím, Hana-bi 花火 önmagában tűzijátékot jelent, ami japánul szó szerint a „virág” és „tűz” szavak összetételéből áll. (Így itt a magyar címnél szerencsére nem arról van szó, mint máskor oly sokszor, hogy a hazai forgalmazó képtelen megállni, hogy ne költsön oda egy förtelmes magyar címet az eredeti cím helyett.)

Háttérben Takeshi saját alkotása

A filmben Horibe festményeiként szereplő képeket mind Takeshi festette

A film egyébként elnyerte az 54-ik Velencei Filmfesztivál legjobb filmjének járó díját, az Aranyoroszlánt. (Nem csoda.) A kritikusuk mellett én is melegen tudom ajánlani mindenkinek, akit érdekel a japán mozi, aki szereti, ha a vásznon bemutatott erőszaknak van lírája, vagy csak kíváncsi, hogy milyen érzés az, amikor a főszereplő karakternek összesen egy arckifejezése van, ám egy Steven Seagal filmmel ellentétben ezen mégsem kell bosszankodnia.

Források:

Képek:

Videó:https://www.youtube.com/watch?v=f17-PFc64hY

Koronavírus és diszkrimináció Japánban

Ritkán emlegetett tény, hogy Japánban mélyre nyúló történelmi gyökerei vannak a társadalmon belüli diszkriminációnak. A történelem során különböző okok miatt kialakult diszkrimináció miatt a japán társadalom egy része gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból alacsonyabb pozícióba volt kényszerítve a többséghez képest. Ennek hatásai különösen vidéken mind a mai napig érezhetőek.

Az Edo korszakban megerősödött a társadalmi kasztrendszer, aminek következtében korlátozva volt a lakóhely és a választható foglalkozások, de például a ruházat is szabályozott volt.

Az Edo korszak közepétől, amikor a sógunátus anyagi gondokkal küzdött, politikai okokból szították a “hinin” státuszú emberekkel (takarító munkálatokat, sírgondozást végző emberek) szembeni hátrányos megkülönböztetést, ide csatornázva az emberek (főként a parasztok és kereskedők) elégedetlenségét. “.

A Meidzsi korszakban bár hivatalosan megszűnt a társadalom felosztottsága, a hátrányos megkülönböztetés továbbra is fennmaradt. Az új kormány megpróbálta egyesíteni a japán embereket a császár, mint szimbólum égisze alatt, és a császári család kivételével mindenkinek megengedetté vált a szabad költözködés, a szabad szakma választás és házasságkötés. 1871-ben kiadtak egy felszabadítási rendeletet, amely megtiltotta a diszkriminatív megnevezések használatát. A diszkrimináció a valóságban azonban megmaradt és tovább öröklődött, főként azért, mert nem történt valódi kísérletet a felszámolására. Sőt, a foglalkozások liberalizálása azt jelentette, hogy sokan elvesztették az állásukat, ami tovább szította a szegénység és a diszkrimináció ördögi körét.

A Taisho korszakban megerősödött a szándék a társadalom aljára sodródott hátrányosan megkülönböztetettet réteg felszabadítására, a mozgalom országszerte elterjedt, de a világháború miatt hamarosan eltűnt.

A hetvenes évek óta a japán kormány különböző törvényeket hozott a megkülönböztetés megszüntetésére, a helyi önkormányzatok is különböző törvényeket hoztak erre. Ennek eredményeképpen jelentősen javult a tényleges megkülönböztetés, és 2002-ben elkészült a” 33 éves különleges intézkedésekről szóló törvény”. Ezenkívül az emberi jogok oktatására és tudatosítására irányuló erőfeszítések segítettek megszüntetni a pszichológiai megkülönböztetést. Az olyan esetek azonban, mint a házasságban való megkülönböztetés, a megkülönböztető megjegyzések nem tűntek el teljesen.

2016 decemberében megszületett a “falusi diszkrimináció megszüntetéséről szóló törvény” is.

A történelmi háttér, illetve a Japán társadalom azon sajátossága, amit a közismert szólás jelez “A kiálló szöget beverik” valószínűleg nagyban hozzájárulnak ahhoz a jelenséghez, hogy a koronavírussal megfertőződött embereket a környezetük diszkriminálja. Állítólag, a maszkot is csak azért viseli mindenki, mert nem akarnak kilógni a tömegből, el akarják kerülni, hogy megszólják őket vagy a hátuk mögött beszéljenek róluk .

A probléma az elmúlt hónapokban akkora méretűvé duzzadt, hogy a legtöbb városháza holnapján külön oldal hívja fel a figyelmet a diszkriminációnak erre a formájára. A legtöbb helyen ingyenes telefonos tanácsadást is nyújtanak a diszkriminációt elszenvedettek részére.

Az alábbiakhoz hasonló jelenségek a leggyakoribbak:

  • A körülményektől függetlenül a beteget hibáztatják azért, mert megfertőződött.
  • Az óvoda nem hajlandó fogadni a gyereket, csak azért, mert a szülő munkahelyén valaki megfertőződött.
  • A már meggyógyult alkalmazottat nem engedi a cég munkába állni és szabadság kivételére kényszeríti.
  • Orvosok, ápolónők gyermekeit nem engedik be az óvodába, bölcsődébe.
  • Azokban a kórházakban vagy iskolákban dolgozókat (ill. az odajáró gyerekeket), ahol előfordultak megbetegedések, nem engedik be a helyi boltokba. (főleg vidéken.)
  • Megbetegedettek házának kövekkel való megdobálása, összefirkálása.

A fenti jelenségek miatt főleg a vidéki közösségekben elterjedtek és már arról is voltak tudósítások, hogy egy-egy családnak el kellett költöznie miattuk a faluból, sőt a diszkrimináció miatt elkövetett öngyilkosság is előfordult már.

Sajnos nem csak a betegek, de az orvosok, ápolónők gyermekeinek iskolai kiközösítése is gyakori vált.

 

Erre a hátrányos megkülönböztetésre válaszul jött létre a “Citrus Masni Projekt”. A projektet Ehime prefektúra önkéntesei indítottak útnak még a tavalyi évben.

A sárga-zöld szalagot a Ehime prefektúra különleges citrusféléi inspirálták, és célja, hogy tudatosítsa az emberekben, hogy ne diszkriminálják a koronavírussal kapcsolatba kerülőket. A szalag három gyűrűje a “közösség”, az “otthon” és a “munkahely (iskola)” összeolvadását szimbolizálja, egy olyan ideális környezetet, ahova az emberek nyugodt szívvel térhetnek vissza, még akkor is, ha megfertőződnek.

Most, hogy a japán koronavírus megbetegedések száma szinte naponta országos rekordokat döntöget, és egyre több a fertőzött, (ha másért nem is) remélhetőleg arányosan csökken a fentiekben szereplő diszkrimináció.

 

 

Források:

https://www.city.ota.tokyo.jp/seikatsu/chiiki/jinken/yurusanai_corona-sabetsu.html

https://www.nippon-foundation.or.jp/journal/2020/45019

https://www.tokyo-np.co.jp/article/125823

https://www.pref.saitama.lg.jp/a0303/corona-jinken.html

https://www.pref.saitama.lg.jp/documents/194130/tizikaisetu_panel030201.pdf

Császári mulatságok 2. – Kacsavadászat

Sorozatunk második részében is a japán császári család „mulatságai”-ról lesz szó, ezúttal – a halászat után – a vadászatról, amelynek egy nagyon sajátos, egyben sportos formáját szeretném bemutatni. Míg azonban a kormorán halászat ma már a közember, a turista számára is elérhető (megfelelő díj fizetése ellenében), a vadászatnak ezt a speciális változatát legfeljebb a kiválasztott kevesek, így a nagykövetek próbálhatják ki. tovább olvasom…