Blog

Fodrászszalon nosztalgia

A múlt héten, Budapesten ismét meglátogattam a fodrászomat, és az általam a magyar szalonokban annyira utált, nyakkitörős hajmosás közben felidéztem magamban egyik kedves emlékemet, amikor Tokióban fodrászhoz mentem.

Magyarországon még nem voltam olyan szalonban, ahol élvezni tudtam volna hosszú hajam végtelennek tűnő mosását. Ha még balzsamot is raknak rá és ezután újra leöblítik, már elátkozom a pillanatot, hogy ismét fodrászhoz mentem. Leginkább a nyakam fájlalom, sehogy sem találom a helyét a jéghideg porcelánformában, miközben számtalanszor a galléromba folyik a víz. Alig várom, hogy vége legyen ennek a tortúrának.

tovább olvasom…

Hikikomori – A négy fal fogságában

Egy nehezebb nap után az iskolában vagy a munkahelyen, az ember sokszor csak haza akar menni, nem beszélni senkivel, s azt kívánja, bár többé ki se kelljen tennie a lábát otthonról. Gondolom sokan éreztek már így.

Ezzel semmi probléma, természetes érzés, hogy az ember az otthon melegét és biztonságát nehezen hagyja el, főleg úgy, ha máshol sikertelenséggel, bukással, esetlegesen szóbeli megaláztatásokkal szembesül. A bajok ott kezdődnek, ha ezek a negatív érzések felerősödnek, s elveszítjük a késztetést, hogy visszatérjünk a társadalomba és szocializálódjunk.

Az Internet elterjedése pedig jobban ronthatja ezt a helyzetet, hisz ma már szinte mindent elintézhetünk otthonról: bevásárolhatunk, dolgozhatunk home officeból, chatezhetünk a barátainkkal, filmeket és könyveket tölthetünk le.

Japánban egyre komolyabb szociális problémának mutatkozik az úgynevezett hikikomori jelenség, ami olyan embereket takar, akik elbújnak a világ elől, és hónapokig vagy évekig (esetlegesen évtizedekig) nem, vagy csak alig hagyják el a lakásukat.

tovább olvasom…

Tradicionális modernizmus – Japán építészete 1945-től napjainkig

A munkám több szálon kötődik az építőiparhoz. Részt vettem a budapesti 4-es metró projekt kivitelezésében ügyfelünk, az egyik legnagyobb japán építőóriás oldalán. Kutatásokat végzek és kapcsolatokat építek magyar és japán építőanyagok piaci bevezetéséhez. Figyelemmel kísérem az iparági történéseket és keresem az üzleti lehetőségeket az ügyfeleink számára. Előfordul, hogy kulturális rendezvényeken inspirálódok és bővítem szakirányú ismereteimet. Így esett, hogy tavaszi londoni utam során részt vettem egy kiállításon, amely az 1945 utáni japán építészetről és életről szólt. A Barbican Művészeti Központban megrendezett „The Japanese House” elnevezésű, nagyszabású tárlat sorra vette a modern és kortárs japán design meghatározó alakjait és innovatív megoldásaikat, valamint bemutatta a kulturális és társadalmi átalakulást is, amely Japánban ment végbe az utóbbi több mint 70 évben. Lenyűgözött, amit a kiállítás termeit végigjárva láttam: a tervrajzok, a makettek, a fotók, az életnagyságban felépített Moriyama House és egy zen kert mesebeli teaházzal. Az egyes szekciókhoz tartozó információs paneleket és a képaláírásokat olvasva rácsodálkoztam az építészet és a történelem diktálta társadalmi változások közti kölcsönhatásra. Kíváncsian néztem a filmtörténeti klasszikusokból és animékből a téma illusztrálására kiragadott részleteket, amelyek még teljesebbé tették az eleve komplex élményt. Idő kellett hozzá, hogy nekiüljek összefoglalni a látottakat.

tovább olvasom…

A kényelem országa

Magyarországon eszembe sem jutna értékes, fontos, ne adj isten törékeny csomagot feladni. Még privát csomagküldésre specializált céggel is csak végszükség esetén fontolnám meg. Japánban fura volt, hogy ez pont az ellenkezője! Minden a feladó kényelmét és biztonságát szolgálja.

Az állami postán kívül több magánvállalat is foglalkozik csomagok szállításával. Talán a legismertebb, s egyben a legnagyobb a Yamato Transport, ismertebb nevén a Kuro Neko. A név jelentése fekete macska. A cég logóján is egy fekete macska van, ami a szájában viszi a gyerekét. Yasuomi Ogura alapító találta ki a logót. A monda szerint ezzel szimbolizálják, hogy az alkalmazottak ugyanolyan gonddal foglalkoznak a csomagokkal, mintha a saját gyerekük lenne.

tovább olvasom…

Bálnákkal álmodtam…

A természet szépsége, nagyszerűsége nem egyszer szinte maga alá tudja gyűrni az embert! Ilyenkor – akár a könnyekig meghatottan – tudatosul bennünk önnön létünk parányisága és múlandósága. Egy ilyen, emlékezetes élményem fűződik a bálnák látványához. Izland partjai közelében láttam fel-felbukkanni, fújtatni, majd egy fenségesen elegáns mozdulattal alábukni e hatalmas testű tengeri emlősöket.

Az élmény olyan erős volt, hogy utána álmaimban is fel-felbukkantak a bálnák… tovább olvasom…

Szárazkerttel bővült a szentendrei japánkert

Június elején szárazkerttel (kareszanszui 枯山水) bővült a szentendrei japánkert. A szárazkert tervezője a kiotói Niwatsune kertépítő- és karbantartó cég vezetője Hiraoka úr, aki két munkatársával, és a japánkertet építő Dani Zoltánnal és munkatársaival közösen egy hét megfeszített munkával építette meg a szárazkertet. Nagy élmény volt tolmácsolni a japán és magyar kertépítők között, ilyenkor sokat tanul az ember – érdekes azt is látni, hogy a japánok miként állnak hozzá a fizikai munkához, milyen trükkökkel és kitartással mozgatnak meg, állítanak pontos helyükre egy tonnás sziklát is akár. A rendelkezésre álló sziklák alakja, mozgathatósága, a gépek mérete, kapacitása is befolyásolja, hogy milyen szárazkertet építhetünk. A fotón az előtérben Hiraoka mester látható.

tovább olvasom…

Akita kutyák a katalán tengerparton

Ahogy közeledtünk Barcelona felé, felidéztem azt a réges-régi nyarat, amikor az iskolatársaim és kedvenc kémiatanárnőnk társaságában fedeztem fel a katalán riviérát és Whigfield „Saturday night” című dance-elektronikus slágerére csapattuk a helyi diszkóban. Újra el akartam látogatni Gaudi immár több mint száz éve épülő templomához, sétálni a Ramblas sugárúton, feküdni a strandon, nézni a pálmafákat és csodálni a tengert. Az emlékek felfrissítése mellett célom volt, hogy jobban megismerjem a helyi történelmet, az építészetet és a gasztronómiát. A La Boqueria piacra és a tapasokra voltam leginkább kíváncsi, hogy hátha ihletet tudok meríteni és fejleszteni a konyhaművészetemet. (A japán konyha iránti rajongásomról már írtam itt>>.) Esős napok után napfényre, a katalán életörömre és a mediterrán lazaságra vágytam. Az előttünk ülő 4-5 éves forma kisfiú üdvrivalgásban tört ki, amikor vonatunk befutott a Barcelona Sants pályaudvarra.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a szállásunk felé tartva a gótikus negyed szélén, közel a Liceu operaházhoz és egy hatalmas Miró mozaikhoz a Ramblas közepén, egy ház sarkán felfedeztünk egy sárkányt. Távol-keleti stílusú lámpást tartott mellső karmai között és hátsó lába egy nagy legyezőt szorított. Körülötte a homlokzaton számtalan esernyő és keleti mintás legyező domborműve volt látható. Feljebb, a tető alatt egyiptomi motívumok futottak körbe. A földszint és az első emelet közötti falat pedig legyezőmintás, színes ólomüveg ablakok és az ukiyo-e fametszetekről ismerős japán alakok képei díszítették! A szállodánk e különös épület mögött helyezkedett el, így hát minden reggel japán “ismerőseim” köszöntöttek amint kiléptünk a kapun.

tovább olvasom…

A japán egészségügy magyar szemmel

Eddigi cikkeimben szó esett már a Japánban tapasztalható galapagoszi bankrendszerről, az albérletkeresésről és a japán jogosítványszerzés különböző buktatóiról. A mai írásommal folytatnám a japán furcsaságok bemutatását. Most a japán egészségügyet veszem górcső alá. Sajnos az utóbbi időben családommal túl sok tapasztalatot szereztünk a japán egészségügy területén, ez ihlette ezt a cikkemet.

Először is kezdjük a vicces kulturális különbségeknél, vagyis a különböző orvosi székeknél. Fogorvosi széket talán már mindenki látott. Nos, Japánban még a fogorvosi szék is más, mint Európában. Formáját tekintve nem nagyban tér el, de mozgástere lényegesen nagyobb. Vagyis ha beleülünk, először vagy egy 50 cm-t felemelkedik, és utána kb. vízszintesbe vagy még az alá fektetik a pácienst. Elsőre megijedtem, hogy mit akar velem művelni a fogorvosom, de megnyugtatott, hogy egy kontroll esetén is rendesen vízszintesbe fektetik az embert 🙂

A másik ilyen vicces tapasztalat a nőgyógyászati vizsgálószék. A nők többsége ismerheti odahaza azt a kellemetlen élményt, amikor egy rákszűrővizsgálat során mindent feltárva fel kell feküdni a székbe szemtől szemben a (többnyire másik nemhez tartozó) orvossal. Nos, hölgyeim, erre van egy kevésbé zavarba ejtő megoldás, mégpedig Japánban. tovább olvasom…

Az esős évszak bája

Idén Kapolcson ismét elkapott minket néhány heves zivatar, bár egyelőre (még csak a fesztivál közepénél tartunk) nem úsztunk annyit a vízben, mint tavaly nyáron, amikor szinte végig esett és többször csavarni lehetett a vizet a hálózsákunkból. A nagy esőket szerencsére most mindig szikrázó napsütés követte, a magas páratartalom miatt pedig még melegebbnek éreztük a levegőt.

Erről eszembe jutottak a Japánban töltött nyarak, amikor a végeláthatatlannak tűnő (valójában körülbelül 2 hónapos, május végétől július közepe/végéig tartó) esős évszaknak, a tsuyunak kellett megtalálni a szépségét. Amikor nincs hideg (sajnos egészen hideg esős szezont is megéltem kint), akkor számomra az esős évszaknak mindig volt valami bája. Ezt szeretném most megosztani.

Az esős időszaknak már a neve is kedves: Tsuyu ( 梅雨, つゆ) szilva eső, mert ilyenkor érik a szilva. Ez a szilva nem az az édes fajta, amit mi megszoktunk, ezt nem fogyasztják nyersen, mert éretten is kemény és savas. Viszont annál finomabb belőle a szilvalikőr 梅酒 (うめしゅ、umeshu), amit imádok és ebből készül sokak kedvence, az umeboshi 梅干 (うめぼし), aminek viszont nem vagyok túl nagy rajongója.

tovább olvasom…

Új módszer, új remény

Eredeti tervem az volt, hogy múltkori blogcikkemet, a Hazatérést fogom folytatni, viszont a napokban olvastam egy hírt, amit fontosabbnak gondoltam megosztani most Önökkel.

Kolléganőm múlt heti cikkében egy olyan híres, fiatalon elhunyt színésznőről írt, akit a mellrák vitt el. Ez a betegség sajnos személyesen is érint, idén vesztettem el egy nagyon szeretett családtagot a mellrák szövődményének következtében. Azóta ez a téma különösen fontos lett számomra, azon belül is a megelőzés és az időben felismerés.

Én rendszeresen járok évente ultrahangos szűrésre (fiatalon még ezt ajánlják, csak indokolt esetben szoktak külön mammográfiát kérni 40 év alatt), fájdalommentes, s ezzel sugárzást se kap a mell. Viszont bevallom, a későbbiekben nagyon ódzkodom a mammográfiás vizsgálattól. Idősebb rokonoktól, anyukámtól, meg persze tavaly nagymamámtól is hallottam a különböző élményeket, hogy mennyire összepréselik a nők mellét a vizsgálatok alatt, és nagyon fájdalmas szokott lenni. Gondolom, ezért is sok nő inkább halogatja, nem megy el időben, csak akkor, ha már tényleg komoly a baj. Felmerült bennem a gondolat, hogy most, a 21. században, mikor már képesek vagyunk a Plútóra szatelliteket küldeni és éles, HD felvételeket készíteni felszínéről, akkor az orvostudomány miért nem tud a nőknek kevésbé „barbarisztikus” vizsgálatokat kifejleszteni a mell vizsgálatára, hogy ne féljenek elmenni a szűrővizsgálatokra, s ezáltal több életet is meg lehessen időben menteni.

tovább olvasom…