Cucu és a kiscicák

Van egy kóbor cicánk, akit tavaly augusztus óta etettünk. A neve Cukor, mi viszont Cucu-nak hívjuk.

Úgy 10 napja reggel egyedül voltam itthon, kora reggel permeteztem, végig 10 literes permetező tartállyal. Elfáradtam.

Egyszer csak éreztem, hogy valaki néz rám. Látom, hogy a konyhaablaknál ül Cucu, a szájában fekete színű valami mozog. Azt hittem, hogy döglött madarat hozott nekem, de rájöttem, hogy nem az. Akkor egérke? De az egér nem szokott fekete lenni. Közel mentem hozzá, és rájöttem, hogy kiscica van a szájában.

Pánikba estem, Cucu kiscicát szült? Éppen akkor hívott a gyermekem barátnőjének anyukája. A gyermekem nála aludt előző éjjel. Meséltem neki, hogy mi történt. Azt mondta az anyuka, hogy tegyem be egy dobozba.

Beletettem egy dobozba a kiscicát és Cucu-t is. Aztán elmentem vásárolni, kb. 2 óra múlva hazajöttem. Belenéztem abba a dobozba és három kiscicát láttam. Kapargattam a fejemet, mit csináljak velük?

Egy idő után rájöttem, hogy szinte nem kell csinálnom semmit sem velük, mert Cucu eteti őket, szoptatja. Nyalogatja a feneküket és testüket. Meghatódtam, mert nem hittem volna azt, hogy Cucu-ból ilyen jó anyuka lesz. Senki nem tanította Cucu-t arra, hogy mit kell csinálnia, amikor megszületnek a kicsik.

Kislányom Cucuval és három kiscicájával

Mostanában a japán újságokban szoktam olvasni olyan szomorú híreket, hogy hogyan bánnak a szülők a gyerekeikkel: Például pacsinkózni (a játékautomata egy fajtája Japánban) akartak a szülei és nyáron, nagy melegben bent hagyták a kisgyereket egyedül. Volt olyan anyuka, aki a barátjával elutazott és két kisgyerekét otthon hagyta pár napig, de úgy, hogy szigszalaggal leragasztotta végig az ajtót, hogyha a gyerekek éhesek és sírni kezdenek, akkor senki se hallja meg ezt. Volt olyan apuka és anyuka, aki rángatta a csecsemőt, mert sírt. Súlyos következménnyel járt ez az eset. Nemrég volt két hasonló eset is: kiderült, hogy a szülők 15 éven keresztül tartották beteg lányukat a lakás melletti külső tárolóban. Idén télen halálra fagyott a lány. 33 éves volt.

Biztos vannak Magyarországon is hasonló esetek, de miért gondolja úgy az itt tartózkodó japán anyukák többsége, hogy Magyarországon élni sokkal preferáltabb a gyerekek számára és anyukájuk számára is egyaránt? Mert itt nincsen olyan öreg bácsi, aki kiabál a babakocsis anyukának, hogy menjen el a francba? Mert itt vannak kedves emberek, akik ha látják, hogy kisgyerekkel együtt van, akkor rögtön átadják a helyüket a BKV-n?

A gyereknevelés nagy örömet hoz és ezzel együtt néha stresszel is jár. Japánban van olyan segítő szervezet, amely segíti az ilyen helyzetben lévő családtagokat. De elég ritka, hogy hozzájuk fordulnak. Vagy maga a szervezet nem veszi elég komolyan a szituációt és bekövetkezik a tragédia. Pedig milyen jó lenne néha kifelé jelezni, hogy egyedül nem bírom, segítsen valaki nekem a gyermek nevelésében.

Amikor itthon vagyok, nappal Cucu a gyerekeit itt hagyja és elmegy messzire sétálni. 1-2 órán át nem jön vissza a gyerekeihez.

Ilyenkor úgy érzem, hogy talán teljes mértékben rám bízza a kicsiket és én vagyok nagymamájuk, aki vigyáz rájuk.

Nem baj Cucu, igen nehéz dolog a gyereknevelés, én vigyázni fogok rájuk, te viszont megmutatod nekem, hogyan tanítod meg a gyerekeidet a túlélésre ebben az ellenségekkel teli világban.

 

A fotók sajátok, a rajz forrása: http://www.blog.crn.or.jp/kodomogaku

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.