Ha az eredeti terveknek megfelelően megtartották volna az idei Olimpiát, a hatalmas esemény ideje alatt emlékezett volna meg Japán, s vele együtt talán az egész világ az 1945. augusztusi atombomba támadásokról és azok áldozatairól. A 75. évfordulón, augusztus 6.-án tartott megemlékezés azonban kevesebb, mint ezer (maszkba öltözött) ember részvétele mellett zajlott a hirosimai Béke Emlékparkban, ahol 8.15 perckor, a hirosimai atombomba ledobásának időpontjában egy perces néma csenddel emlékeztek az áldozatokra.
Az augusztus 6.-i, urán töltetű atombomba támadás során a 350 ezer lakosú Hirosimában 70 ezer ember azonnal életét veszítette. A következő hónapokban legalább ennyien haltak bele az égési- és egyéb sérülésekbe, a sugárbetegségbe, illetve a bombázás miatt kialakult betegségeikbe. A túlélők többsége egész életén át viselte a testén és a lelkében a pusztítás nyomait.
Nagaszaki augusztus 9.-i bombázásának következtében, melyhez plutónium töltetű bombát használtak, körülbelül 75 ezer ember veszítette életét. Az áldozatok túlnyomó többsége mindkét támadás során civil volt.
Sorozatom harmadik, s egyben befejező részében a Lucky Dragon 5 nevű hajó tragédiájának történetét fogom elmesélni kedves Olvasóinknak. A trilógia korábbi részeiben megismerkedhettek a hiroshimai árvákkal és amerikai erkölcsi nevelőszüleikkel, valamint a hiroshimai hajadonok esetével.
Olyan történetekről írok, amik kevésbé ismertek a nyugati világban és nem említik őket a történelemkönyvekben, de Japán viszontagságait és kettős kapcsolatát mesélik el Amerikával az 1940-es és 1950-es években. A mostani blogcikkem, mint a korábbi másik kettő is, a nukleáris támadások és kísérletek következményeivel és veszélyeivel foglalkozik, hogy intésül szolgáljon a jelenlegi és jövőbeli generációknak.
A mai történetünk az 1950-es években játszódik, jóval a II. világháború után, a szovjet-amerikai hidegháború idején. Az amerikaiak és szovjetek azon versenyeztek, ki tud minél hatalmasabb és nagyobb pusztítású fegyvert előállítani, hogy biztosítsák hatalmukat. (tovább…)
Mai blogcikkem Japánt, valamint a japán embereket ért nukleáris támadások és tesztek következményeiről szóló trilógia második része. Ebben a három részes sorozatban olyan történelmi eseteket mesélek el, amik kevésbé ismertek a nyugati világban.
Az első fejezet a hiroshimai árvákkal és amerikai erkölcsi nevelőszüleikkel foglalkozott, amit itt tudnak elolvasni.
A mostani történet pedig az atomtámadásokban megsérült, összeégett fiatal lányok egy csoportjának történetét meséli el, akik a már korábbi cikkben megismert két fantasztikus embernek köszönhetően új esélyt kaptak egy szebb életre. (tovább…)
Ahogy gondolom sok Olvasónk is, én is figyelemmel követem a világpolitikai híreket, különös tekintettel a nukleáris egyezményekről, feszültségekről és hadiállapotokról szóló híradásokat. Mai cikkemet is a mostanság tapasztalt közel-keleti háborús feszültségek inspirálták.
A mostani blogom egy trilógia első része. Három japán történelmi történetet fogok elmesélni kedves Olvasóinknak, amik kevésbé ismertek, főleg itt nyugaton, de szerintem fontos ismerni őket, mert bemutatják, milyen szörnyű következményekkel jár egy nukleáris támadás vagy kísérlet, s hogy a legszörnyűbb körülmények közt is előlépnek igazi hősök, akik képesek újra reményt kelteni az emberekben.
Az elkövetkező időszakban be fogom mutatni Önöknek a hiroshimai árvákat és az erkölcsi örökbefogadásukat amerikai családok által, a hiroshimai hajadonokat, valamint a Lucky Dragon (Szerencsés Sárkány) nevű hajó esetét, valamint pár különleges embert, akik erejükön felül igyekeztek segíteni a bajbajutottakon.
Három megtörtént eset, ami remélem, például szolgál a mostani és jövőbeli generációknak, hogy a nukleáris támadásokat és kísérleteket örökre elkerüljék.
Kezdjük tehát a hiroshimai árvákkal és amerikai erkölcsi nevelőszüleikkel. (tovább…)
Japáni élményeim közül talán a hiroshimai kirándulásom volt rám a legnagyobb hatással. Már itthon elterveztem, hogyan fogom két hivatalos elfoglaltság közé beilleszteni a villámlátogatást az első atombombatámadásról elhíresült városba. Látni akartam milyen az élet ott, 70 évvel 1945. augusztus 6. után és megnézni a Genbaku-dómot, az egyetlen épületet, amit a pont felette felrobbanó Little Boy nem tudott teljesen romba dönteni. Emellett kíváncsi voltam még a Hiroshima-öbölben található Miyajima szigetének természeti szépségeire és shinto szentélyének híres úszó kapujára. Meg akartam kóstolni az okonomiyaki, a japán zöldség-pizza hiroshimai verzióját és ki akartam próbálni, hogy milyen egy hagyományos japán fogadóban, ryokan-ban megszállni.
Szombat hajnalban indultam Tokióból és a shinkansen szuperexpresszel, egy átszállással, körülbelül 5 óra alatt tettem meg a 900 km-es távolságot a Honshu - a legnagyobb japán sziget - nyugati részén található Hiroshimába. De az idő gyorsan elrepült, mert a kb. félúttól mellettem ülő vidéki japán kisnyugdíjas, aki nem nagyon járt külföldön és fehér emberrel se igen volt korábban dolga az életben, mindent tudni akart rólam és Magyarországról. (tovább…)
Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ellátogassak Nagasakiba. Sokáig csak annyit tudtam, hogy a Japán legdélebbi nagy szigetén, Kyushu-n található kikötővárost 1945. augusztus 9-én atombomba támadás érte. Aztán egy japán kollégám ajánlására elolvastam Shusaku Endo Némaság c. regényét a japán kereszténység történetéről, amelynek fő helyszíne Nagasaki és környéke. Itt érték el Japánt először a portugál hajósok és a keresztény hittérítők a 16. században, majd itt zajlott a véres keresztényüldözés, amelynek célja a hívek teljes kiirtása volt. (Erről bővebb beszámolómat itt olvashatjátok>>) Pár évvel később került a kezembe Ryu Murakami 69 című, lendületes és szórakoztató önéletrajzi regénye, amely egy eldugott Nagasaki környéki kisvárosban játszódik. A 17 éves főszereplőket csak a csajok és a rock and roll foglalkoztatják. A háttérben pedig ott a történelem, miszerint az 1960-as évek Japánja erősen nyugati befolyás alatt áll, fiatalság a Marxizmusról vitatkozik, lázad a vietnami háború ellen, Godard filmeket néz, Rolling Stones-t, Beatles-t, Velvet Underground-ot hallgat és több fronton ütközik az idősebb generáció merev konzervativizmusával. Különösen ez a regény hozta meg a kedvem, hogy felkeressem Nagasakit. Látni akartam a tájat, ami Murakamit inspirálta és megnézni a kereszténység fellelhető nyomait.
