Közel 7 évet töltöttem Szendaiban, Mijagi prefektúra nagyjából 1 millió lakossal rendelkező „fővárosában”. Az ablakom a várost kettészelő Hirosze folyóra nézett és télen, amikor megkopaszodtak a fák, a túlparton lévő hegy tetején fel-fel csillant a nemzeti kincsnek nyilvánított Ószaki Hacsiman-dzsingú sintoista főszentély épülete. Máig emlékszem mennyire megdöbbentem amikor egy hideg januári napon az ablakból kitekintve fehér ruhát viselő félmeztelen emberek százait láttam komótos léptekkel a szentély irányába haladni.
Nem félig ember félig hal hableányokról fogok mesélni, hanem egy majd’ 2000 éves foglalkozásról (750-ben a Man’yoshu-ban már találunk róla említést) a tengeri gyűjtögetőkről, a japán „ama”-k mesterségéről. A szó két betűje tengert és nőt ( 海女) jelent és arra az ősi foglalkozásra utal, ahol a lágyékkötős (fundoshi) és fejkötős (tenugi) hölgyek alámerülnek a tengerbe, hogy kagylókat, rákokat, algát, polipot, langusztát, osztrigát, tengeri sünt gyűjtsenek.
Noha az élelemgyűjtés volt az alapvető tevékenységük, a legnagyobb fogásnak az számított, ha a kagylóban gyöngyöt is találtak. Ma már mesterségesen állítják elő a gyöngyöket, de régen, az osztriga kagyló egyik fajtájában természetesen kialakult gyöngyöket gyűjtötték. A helyzet azzal változott meg, amikor Mikimoto megalapította a Mikimoto Gyöngy Szigetet, és ama merülőket kezdett foglalkoztatni, hogy a gyöngykagylókat kezeljék. Feladatuk abból állt, hogy felhozták az osztrigákat a tenger fenékről, hogy megtörténjen a nucleus bejuttatás, ami után szintén amák helyezték vissza a kagylókat a tenger fenékre, olyan védett helyre, ahol a tájfuntól és a vörös algainváziótól (red tide) védettek. A Mikimoto gyöngyszigetbeli amák viselete - eltérően a hagyományostól - tetőtől talpig fehér ruha, a fa dézsához kötéllel kapcsolva, amit egyfajta bójaként használnak, segítségével megpihenve a merülések között.
Akin tetoválás van, az yakuza, tehát gengszter – ez a nézet még valamennyire tartja magát Japánban. De a tetoválás régi hagyományokkal bír Japánban – régebbiekkel, mint a helyi maffia. I. sz. 300-ból származnak az első kínai forrású írásos emlékek arról, hogy „minden japán férfi arca és teste tetovált”. Az Edo-korszakban, a 17. századtól a népességnövekedés nyomán kezdték el tetoválással megjelölni a bűnözőket – a megkülönböztetés, a megszégyenítés céljából, legtöbbször a homlokukon. Régiónként eltért, hogy ez a tetoválás hogyan is nézett ki, ezt mutatja az alábbi kép:
A tetoválás hagyománya azonban ezzel párhuzamosan is élt. Voltak olyan buddhista szerzetesek, akik szútrákat tetováltattak magukra, hogy a gonosz szellemeket elriasszák vagy egyszerűen kifejezzék vallási meggyőződésüket. Szintén a gonosz szellemek elűzése céljából tetováltatták a kezüket a nők az egykori Ryukyu királyságban, amely részben a mai Okinawa szigete Japán legdélebbi részén. A Japán északi végén élő ainu őslakosok közül a nők rituális okokból tetováltatják kezüket, illetve szájuk környékét. A prostituáltak egy része a törzsvendégeik nevét tetoválta magára – jelezve elkötelezettségüket irántuk. (tovább…)
Japánban november 23. nemzeti ünnep, munkaszüneti nap. A nap elnevezése Kinro Kansha no Hi (勤労感謝の日), amelyet úgy fordíthatunk, hogy Hálaadás Napja a Munkáért. Ezt a napot 1948-ban tették nemzeti ünneppé, de november 23. megünneplésének vannak előzményei.
A második világháborúig ezen a napon tartották a Niiname Sai-t (新嘗際), amelyen a Császár elsőként kóstolta meg az új rizstermést, és egyben felajánlotta azt az isteneknek. Azt tartják, hogy ez a hagyomány a 8. századig nyúlik vissza, tehát egyidős a császárság intézményével, és a sintó valláshoz kötődik. Az ősz végi dátum azzal magyarázható, hogy a téli hónapokban különösen fontos, hogy megfelelő mennyiségű gabona – elsősorban rizs - legyen a háztartásokban. Mivel az ünnep erősen kötődött a császárhoz, a második világháború után nyomban eltörölték, mivel a császárt is megfosztották hatalmától. Ugyanakkor egyes pletykák szerint a császári udvarban – a nyilvánosság kizárásával – ma is megtartják ezt a ceremóniát.
De miről szól az új ünnep, a Hálaadás Napja a Munkáért? (tovább…)
