Ritkán emlegetett tény, hogy Japánban mélyre nyúló történelmi gyökerei vannak a társadalmon belüli diszkriminációnak. A történelem során különböző okok miatt kialakult diszkrimináció miatt a japán társadalom egy része gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból alacsonyabb pozícióba volt kényszerítve a többséghez képest. Ennek hatásai különösen vidéken mind a mai napig érezhetőek.

Az Edo korszakban megerősödött a társadalmi kasztrendszer, aminek következtében korlátozva volt a lakóhely és a választható foglalkozások, de például a ruházat is szabályozott volt.

Az Edo korszak közepétől, amikor a sógunátus anyagi gondokkal küzdött, politikai okokból szították a “hinin” státuszú emberekkel (takarító munkálatokat, sírgondozást végző emberek) szembeni hátrányos megkülönböztetést, ide csatornázva az emberek (főként a parasztok és kereskedők) elégedetlenségét. ".

A Meidzsi korszakban bár hivatalosan megszűnt a társadalom felosztottsága, a hátrányos megkülönböztetés továbbra is fennmaradt. Az új kormány megpróbálta egyesíteni a japán embereket a császár, mint szimbólum égisze alatt, és a császári család kivételével mindenkinek megengedetté vált a szabad költözködés, a szabad szakma választás és házasságkötés. 1871-ben kiadtak egy felszabadítási rendeletet, amely megtiltotta a diszkriminatív megnevezések használatát. A diszkrimináció a valóságban azonban megmaradt és tovább öröklődött, főként azért, mert nem történt valódi kísérletet a felszámolására. Sőt, a foglalkozások liberalizálása azt jelentette, hogy sokan elvesztették az állásukat, ami tovább szította a szegénység és a diszkrimináció ördögi körét.

A Taisho korszakban megerősödött a szándék a társadalom aljára sodródott hátrányosan megkülönböztetettet réteg felszabadítására, a mozgalom országszerte elterjedt, de a világháború miatt hamarosan eltűnt.

A hetvenes évek óta a japán kormány különböző törvényeket hozott a megkülönböztetés megszüntetésére, a helyi önkormányzatok is különböző törvényeket hoztak erre. Ennek eredményeképpen jelentősen javult a tényleges megkülönböztetés, és 2002-ben elkészült a” 33 éves különleges intézkedésekről szóló törvény”. Ezenkívül az emberi jogok oktatására és tudatosítására irányuló erőfeszítések segítettek megszüntetni a pszichológiai megkülönböztetést. Az olyan esetek azonban, mint a házasságban való megkülönböztetés, a megkülönböztető megjegyzések nem tűntek el teljesen.

2016 decemberében megszületett a "falusi diszkrimináció megszüntetéséről szóló törvény" is.

A történelmi háttér, illetve a Japán társadalom azon sajátossága, amit a közismert szólás jelez “A kiálló szöget beverik” valószínűleg nagyban hozzájárulnak ahhoz a jelenséghez, hogy a koronavírussal megfertőződött embereket a környezetük diszkriminálja. Állítólag, a maszkot is csak azért viseli mindenki, mert nem akarnak kilógni a tömegből, el akarják kerülni, hogy megszólják őket vagy a hátuk mögött beszéljenek róluk .

A probléma az elmúlt hónapokban akkora méretűvé duzzadt, hogy a legtöbb városháza holnapján külön oldal hívja fel a figyelmet a diszkriminációnak erre a formájára. A legtöbb helyen ingyenes telefonos tanácsadást is nyújtanak a diszkriminációt elszenvedettek részére.

Az alábbiakhoz hasonló jelenségek a leggyakoribbak:

• A körülményektől függetlenül a beteget hibáztatják azért, mert megfertőződött.
• Az óvoda nem hajlandó fogadni a gyereket, csak azért, mert a szülő munkahelyén valaki megfertőződött.
• A már meggyógyult alkalmazottat nem engedi a cég munkába állni és szabadság kivételére kényszeríti.
• Orvosok, ápolónők gyermekeit nem engedik be az óvodába, bölcsődébe.
• Azokban a kórházakban vagy iskolákban dolgozókat (ill. az odajáró gyerekeket), ahol előfordultak megbetegedések, nem engedik be a helyi boltokba. (főleg vidéken.)
• Megbetegedettek házának kövekkel való megdobálása, összefirkálása.

A fenti jelenségek miatt főleg a vidéki közösségekben elterjedtek és már arról is voltak tudósítások, hogy egy-egy családnak el kellett költöznie miattuk a faluból, sőt a diszkrimináció miatt elkövetett öngyilkosság is előfordult már.

Sajnos nem csak a betegek, de az orvosok, ápolónők gyermekeinek iskolai kiközösítése is gyakori vált.

Erre a hátrányos megkülönböztetésre válaszul jött létre a “Citrus Masni Projekt”. A projektet Ehime prefektúra önkéntesei indítottak útnak még a tavalyi évben.

A sárga-zöld szalagot a Ehime prefektúra különleges citrusféléi inspirálták, és célja, hogy tudatosítsa az emberekben, hogy ne diszkriminálják a koronavírussal kapcsolatba kerülőket. A szalag három gyűrűje a "közösség", az "otthon" és a "munkahely (iskola)" összeolvadását szimbolizálja, egy olyan ideális környezetet, ahova az emberek nyugodt szívvel térhetnek vissza, még akkor is, ha megfertőződnek.

Most, hogy a japán koronavírus megbetegedések száma szinte naponta országos rekordokat döntöget, és egyre több a fertőzött, (ha másért nem is) remélhetőleg arányosan csökken a fentiekben szereplő diszkrimináció.

Források:

https://www.city.ota.tokyo.jp/seikatsu/chiiki/jinken/yurusanai_corona-sabetsu.html

https://www.nippon-foundation.or.jp/journal/2020/45019

https://www.tokyo-np.co.jp/article/125823

https://www.pref.saitama.lg.jp/a0303/corona-jinken.html

https://www.pref.saitama.lg.jp/documents/194130/tizikaisetu_panel030201.pdf

Nemrég láttam moziban a Bolti tolvajok című filmet, amelyet Koreeda Hirokazu filmrendező és forgatókönyvíró készített 2018-ban. A film a Cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát is elnyerte.

Meglehet, egy ilyen nagy presztízsű díj elnyerésének köszönhető, hogy most Magyarországon is meg lehet nézni a filmet. A filmrendező egyik fő témája hosszú éveken keresztül az volt, hogy ha nincs vér szerinti kapcsolat a szülők és a gyerekek között, lehetséges-e igazi családként funkcionálniuk? Mit jelent a család? (tovább…)

Tokió egy hatalmas öböl, a Tokiói-öböl partján, több folyó hordalékából kialakult síkságon épült. Az évszázadok során hatalmas területeket hódítottak el az öböl tengervízéből: feltöltötték, többnyire a legyalult dombok anyagából, de – különösen a 60-as évek első felének két számjegyű gazdasági növekedésének éveiben – mindenfajta hulladékkal.

Utóbbiból persze mostanra nem kevés probléma származik. Az elmúlt időszak egyik legnagyobb, a városvezetést megrázó botránya volt, amikor kiderült, hogy a nagykereskedelmi hal- és zöldségpiac vadonatúj, hatalmas épület-komplexuma különféle nehézfémekkel, vegyi anyagokkal erősen szennyezett, feltöltött területre épült. A halpiac, a híres „Cukidzsi” költözését lefújták, s már több, mint két éve folyik az alku a költözés feltételeiről, ezen belül a szennyezés eltávolításról, vagy legalábbis biztonságos elszigeteléséről.

A közigazgatási területén 14 millió, a gyakorlatilag teljesen egybeépült környezetével együtt 30 millió feletti lakosságot számláló nagyvárosnak azonban vannak a Tokiói-öböltől messze eső területei is. A „messze” azonban sokféle értelmezésre teret adó szó. Ha hozzáteszem, hogy „nagyon” messze, akkor már kezdünk közeledni a valós helyzet érzékeltetéséhez. (tovább…)

A párommal együtt nagyon szeretjük Bécset. Egy világváros Budapesttől két és fél órányira, ahol feltöltődhetünk német nyelvű kultúrával, barangolhatunk a bécsi modernizmus épületei között vagy akár ördögök és angyalok nyomában rejtett motívumokat keresve templomok ormain, majd éttermekben, kávéházakban egy Tafelspitz és Sacher torta mellett figyelhetjük a helyiek életét. Mindkettőnkre jó hatással van az a hangulat, ami az osztrákokból árad: egyfajta laza elegancia és nyugalom, ami a budapesti hétköznapokban sokszor hiányzik. Bécsi kirándulásaink kapcsán megismertem és megszerettem az osztrák kultúrát. Ebbe beletartoznak a klasszikusok – Klimttől és Schielétől kezdve Hundertwasseren át Freudig – és a kortársak művei is, különösen Götz Spielmann Revans és Ulrich Seidl Kánikula című filmjei valamint Thomas Bernhard regényei és színművei minden mennyiségben.

Mivel a japán kultúra ugyancsak közel áll hozzám, érdekes volt számomra felfedezni néhány kapcsolódási pontját az osztrák kultúrával. (tovább…)