Lassacskán 4 éves kisfiam mostanában kezdett el élénken érdeklődni a számok iránt. Különösen hangsúlyos ez, ha a megehető túrógombócok vagy eprek darabszámáról van szó. Hogy miből hány darabot kér, megpróbálja az ujjacskáival is elmutogatni. Elnézegetem őt, ahogy a szóban elhangzott számokat az ujjaival is kiszámolja, s gyakran látom, hogy ha a kimondott szám és a felmutatott ujj darabszáma egyezik is, nem követi a mi kultúránkban megszokott, rutinszerűen használt mutatási sorrendet. Tanítgatom az általunk „logikusnak tartott” mozdulatokra, 1 = hüvelykujj, 2 = hüvelyk és mutatóujj, és így tovább. Ő próbálgatja, kis keze görcsösen utánoz, s a mutogatásban hamar kifárad. Nekem pedig eszembe jut, mennyire hasonló élmény volt számomra megtanulni a számmutatás japán módját. S mennyire megerőltető volt, amikor felnőttként, péküzletben dolgozva, a félreértés elkerülése végett minden vásárlónál az ujjaimmal is mutatva kellett visszakérdeznem, hogy pontosan hány darab péksüteményt is kér. Néhány óra alatt görcsbe jöttek az ujjaim, és nyújtó gyakorlatokat kellett végeznem.
A számok japános mutatásában számomra a 3 kifejezése a leginkább megerőltető. 1 = felmutatott mutatóujj, 2 = mutató és középső ujj. Mindez könnyen megy, a 3-nál viszont csatlakozik hozzájuk a gyűrűsujj is, miközben a hüvelyk megpróbálja leszorítani a kisujjat. Jó kis kéztorna. A 4 az könnyű, csak a hüvelykujj nem játszik benne szerepet, az 5 pedig végre ugyanaz, mint amit itthon is megtanultam. 5 fölött a két tenyér egymás előtt dolgozik, 6-nál a mutatóujj belesimul az 5-öt mutató tenyérbe, 7-nél csatlakozik a középső ujj, a 8 pedig ismét kínszenvedés...
