A hétvégén újra megmásztam a Fujit és fenn álltam a tetején! - Valójában egy kisebb társaságban beszéltem a japáni élményeimről és annyira intenzíven visszajött annak a hat évvel ezelőtti Fuji-túrának az emléke, hogy szinte ismét ott jártam és átéltem, ahogy elszántan haladtam felfelé a sziklákon és a vulkáni törmeléken. Vitt az energia és a lendület! Tudtam, hogy ezt akarom és hittem benne, hogy elérem a célt, Japán 3776 méteres szent hegyének csúcsát! Ezt az élményemet részletesen megírtam korábban itt a blogon>> és most mintha teljesen más szemszögből tekintettem volna rá.
Pár héttel ezelőtti londoni utam során gyönyörű tavaszi időt fogtam ki. Így volt alkalmam hosszú sétákat tenni a városban, ahol kellemes meglepetésként ért, hogy számtalan lehetőséget találtam „Japán-mániám” kiélésére is. Az elsőt annak köszönhetem, hogy összefutottam Vilmos herceggel, aki épp egy zártkörű rendezvényre tartott a Westminster Apátságba és ezért annak egész környékét lezárták. Így hát a Piccadilly Circus felé vettem az irányt, melynek közelében felfedeztem a Japan Centre-t, ahol mindenféle japán élelmiszert, használati tárgyakat és könyveket árulnak. Hosszasan időztem ott, hiszen óriási volt a választék. Rácsodálkoztam sok, számomra ismeretlen alapanyagra és azt gondoltam lesz még mit tanulnom a japán konyhaművészetről.
Végül csupa olyasmit vettem, amit eddig csak japáni utazásaim során tudtam beszerezni: Furikake-t, ami olyan, mint egy fűszerkeverék – szárított halból, algából, szezámból áll – és a főtt rizsre kell szórni ízesítés vagy díszítés gyanánt. Kaki no tane-t, ami a magyarul furcsán hangzó neve ellenére a legjobb japán rágcsálnivaló amit ismerek: szója ízesítésű roppanós puffasztott rizsszerűség és mogyoró keveréke. A natúr verzió mellett van belőle umeboshi-s, azaz savanykás japán szilvás illetve wasabi-s is. Sörözéshez mindegyik szuper! Nosztalgiát jelentett, hogy tudtam melon bread-et venni, aminek az alakja olyan, mint egy sárgadinnye, de az íze nem! Ez egy édes péksütemény, aminek omlós a tésztája, a teteje pedig ropogós. Örültem a dorayaki-nak, a japán palacsintának is, bár a hagyományos édes babos verzió nekem nem jön be igazán, de a fekete szezámmagos annál inkább. Amikor nyelvtanulás céljából hosszabb időt töltöttem Japánban, gyakran ettem ezeket reggelire. A Japan Centre könyvválasztéka viszont nem hozott lázba, mert alig volt japán klasszikus. De aki japán nyelvkönyvet keres, vagy konyhaművészeti albumot, jó helyen jár. (tovább…)
Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ellátogassak Nagasakiba. Sokáig csak annyit tudtam, hogy a Japán legdélebbi nagy szigetén, Kyushu-n található kikötővárost 1945. augusztus 9-én atombomba támadás érte. Aztán egy japán kollégám ajánlására elolvastam Shusaku Endo Némaság c. regényét a japán kereszténység történetéről, amelynek fő helyszíne Nagasaki és környéke. Itt érték el Japánt először a portugál hajósok és a keresztény hittérítők a 16. században, majd itt zajlott a véres keresztényüldözés, amelynek célja a hívek teljes kiirtása volt. (Erről bővebb beszámolómat itt olvashatjátok>>) Pár évvel később került a kezembe Ryu Murakami 69 című, lendületes és szórakoztató önéletrajzi regénye, amely egy eldugott Nagasaki környéki kisvárosban játszódik. A 17 éves főszereplőket csak a csajok és a rock and roll foglalkoztatják. A háttérben pedig ott a történelem, miszerint az 1960-as évek Japánja erősen nyugati befolyás alatt áll, fiatalság a Marxizmusról vitatkozik, lázad a vietnami háború ellen, Godard filmeket néz, Rolling Stones-t, Beatles-t, Velvet Underground-ot hallgat és több fronton ütközik az idősebb generáció merev konzervativizmusával. Különösen ez a regény hozta meg a kedvem, hogy felkeressem Nagasakit. Látni akartam a tájat, ami Murakamit inspirálta és megnézni a kereszténység fellelhető nyomait.
