A 2018 decemberében elhunyt Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, Kósa Ferenc munkásságából elsőként az 1976-ban készült, Küldetés című dokumentumfilmet ismertem meg évekkel ezelőtt. A másfél órás fekete-fehér film Balczó András háromszoros olimpiai bajnok öttusázó pályafutásáról készült. Nagy hatással volt rám a céljai eléréséért küzdő sportoló, ahogy minden nehézség ellenére a lehető legjobbat igyekezett magából kihozni. Ugyanakkor a film emberközpontúsága, a Balczó András személyiségén keresztül megmutatott értékrend és az igazságkeresés miatt Kósa Ferenc többi alkotására is kíváncsi lettem. Filmjeiből - A mérkőzés, a Tízezer nap, A másik ember - sokat tanultam a magyar történelemről, az emberi kapcsolatokról és az élet valódi dilemmáiról. Kósa Ferenc japános kötődésére akkor figyeltem fel, amikor fiával, Kósa Bálinttal (az akkori külgazdasági attaséval) megismerkedtem Tokióban. A filmrendező felesége ugyanis japán és családjuk életének része a japán-magyar kulturális kapcsolatok ápolása. Később a Tihanyi Apátság Galériájában alkalmam volt megnézni Kósa Ferenc fényképeiből készült életmű-kiállítását és belelapozni Az idő egésze című fotós könyvébe. A világ számos pontján (így Japánban is) készített fotói, amelyeket eredetileg csak saját magának szánt, a természet tiszteletéről és egy József Attila verstől kapott kamaszkori ihlet szerint "végesnek látszó világunk végtelenségének" felfedezéséről tanúskodnak.
Többektől hallottam már, hogy legfőbb céljuk a boldog és vidám élet. Aztán persze sokszor előfordul, hogy barátokkal és rég nem látott ismerősökkel „csak” egymásra zúdítjuk az elmúlt időszak nyűgjeit találkozásaink során és a boldogság nem téma. Pár hete, egy nyáresti, amolyan világmegváltó beszélgetésen arról volt szó, hogy a nyugati emberek hajlamosak túlagyalni a mindennapi problémákat és ez boldogtalanná teszi őket, azonban a távol-keleti emberek inkább átérzik és elfogadják az élet dolgait és ezáltal nagyobb harmóniában tudnak élni. A hozzáállásbeli különbségek szemléltetésére egyik barátom idézett fel egy történetet, amit egy japán, “valami Suzuki” könyvében olvasott arról, hogy mit csinál a japán és hogyan viselkedik az angol költő akkor, amikor a mezőn sétálva egy kis vadvirágra találnak: a japán rácsodálkozik, megfigyeli minden oldalról, közelről és távolról, közben óvja, védi a csodát, amire rábukkant. Ezzel szemben az angol odamegy, egyből leszakítja, hervadásra ítéli és úgy tanulmányozza közelről. Annyira tetszett a keleti és a nyugati hozzáállás ezen összehasonlítása, hogy megszereztem az említett könyvet - Erich Fromm - Daisetz T. Suzuki: “Zen-buddhizmus és pszichoanalízis” -, de elolvasása nem csak az interkulturális különbségek, hanem a boldogabb élet irányában is új távlatokat nyitott meg előttem.
