Tudni kell nemet mondani Kínának is

Kidolgozott stratégiai célok híján nehézkes a magyar kormány Kína-politikája – véli Kusai Sándor Ázsia-szakértő. A korábbi pekingi nagykövet szerint bár fejlődnek a kapcsolatok, Magyarországon nem mindig értjük az ázsiai diplomácia nyelvét.

– Pekingi külszolgálata során több magas beosztású vezetővel is közvetlen kapcsolatban állt. Élnek még ezek a kapcsolatok?
– Valóban, számos kínai vezetőnek, köztük a külügyminiszternek is megvan a mobilszáma. Ám ezekkel akkor sem éltem vissza, amikor még Pekingben szolgáltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy a partnerek tudják, csak akkor telefonálok, ha valamit nem lehet máshogy elintézni. Egyébként Magyarország külügyminiszterének is megvan a száma, és őt sem szoktam hívni.

– Önt szokta hívni Szijjártó Péter?
– Nem, a miniszter úr nem szokott keresni. Úgy tűnik, nem számít sokat a véleményem.

– Vajon miért nem?
– Részben azért, mert három év elteltével a kormányzatot érdeklő, aktuális ügyekről nincs naprakész információm. Illetve Szijjártó miniszter úrnak nyilván megvannak a saját szakemberei, akikkel konzultál.

– Hogyan alakulnak a magyar–kínai kapcsolatok?
– Nagyjából jól fejlődnek. Ez két oknak köszönhető. Az egyik, hogy mindkét fél részéről tapasztalható a kölcsönös érdekeltség. A másik pedig, hogy nemcsak a politika, hanem a társadalom, az oktatás és az üzleti szféra is érdekelt a kapcsolatok előremozdításában. Vannak persze problémák is. Részben sok ügy elvégzését lassítja a kínai és a magyar oldalon is tapasztalható, nehézkes bürokrácia. Másrészt pedig, paradox módon, de lassíthatja a folyamatokat a piaci verseny is. Egy kínálkozó lehetőség esetén ugyanis a piaci szereplők igen nagy lobbitevékenységet fejtenek ki, ami a politikai döntéshozatalt és a bürokráciát is terheli. Ez pedig problémát okoz, hiszen egy bizonyos ponton meg kell tudni hozni a döntéseket. Valamilyen formában, közbeszerzéssel vagy versenytárgyalással, meg kell határozni, hogy az adott feladatot melyik piaci szereplő végezheti el. Ha ugyanis sokáig várunk, a másik oldalon az ügy vagy háttérbe szorul, vagy lekerül a napirendről. A döntések azonban Magyarországon látszólag nehézkesen történnek. Nemcsak a kínai kapcsolatokat illetően, hanem általánosságban véve is.

– Az úgynevezett üzleti lobbitevékenység különösen erős lehet egy olyan gazdasági lehetőségekkel kecsegtető piac esetében, mint Kína. Nem lehet, hogy a politikát befolyásolva a magánérdek hajszolja vesztett ügyekbe a diplomáciai kart?
– Azért van szükség világos stratégiai célokra, hogy ez ne történhessen meg. Pontosan tisztában kell lennie a kormánynak azzal, hogy az országnak mik a céljai, és azokat miként akarja elérni. Ez persze nehéz döntésekhez vezet, hiszen nemet kell mondani egyes olyan, máskülönben észszerű érvekre is, melyek a lobbitevékenység során elhangzanak. A politikusokat ezért óriási felelősség terheli. Hiszen akár az üzleti, akár más társadalmi alrendszertől érkezik a nyomás, végül nekik kell kimondaniuk, hogy mire van a bürokráciában kapacitás és mire nincs. Egyébként nemcsak az itthon jelentkező érdekeknek kellene tudnia a politikának nemet mondani, hanem a kínai féltől érkezőkre is – ez pedig lehet, hogy még nehezebb feladat. Kína ugyanis erőforrásaiból és méretéből adódóan sokkal több ügyet napirenden tud tartani, mint Magyarország. Az előre lefektetett stratégiai célok segíthetnek abban, hogy kiválasszuk azokat a kérdéseket, amelyekben közösek az érdekeink, amelyekben partnerek vagyunk. Előfordul az is, hogy a magyar fél sokáig azért erőltet egy-egy ügyet, mert nem érti meg a kínai diplomácia nyelvét. Az ázsiai kultúrák nagy részében nem szokás nemet mondani, és mintha nem mindig vennénk észre a másik fél finom jelzéseit, miszerint a felvetést jobb lenne elengedni. Egyes kérdéseket feleslegesen erőltetünk, ami kapacitásokat von el a megvalósítható ügyektől.

– Ez a nyilvánosság szintjén is megjelenik. A kormány Kínával kapcsolatos történeteiről nemegyszer kiderült, hogy az üzlet végül nem valósult meg.
– Én mindig azon az állásponton voltam, hogy csak azokkal az ügyekkel álljunk a nyilvánosság elé, amelyekkel már közvetlenül a szerződéskötés elé értünk. Értem, hogy a politikának, a cégeknek és mindenkinek, aki érdekelt a pozitív sajtómegjelenésben, a bejelentésekkel is sietnie kell. Csakhogy ez hosszú távon a közvéleményben hiányérzetet szül. Az ugyanis természetes, hogy tíz felmerült ügyből jó, ha kettő valósul meg, az viszont a magyar–kínai kapcsolatoknak rossz optikát ad, ha mind a tíz ügyet sikerként jelentjük be. Igaz, ebben a médiának is van felelőssége. Minden esetben azonnal akarja elszámoltatni a politikusokat, miközben egy-egy nagyobb projektet többéves előkészítés előz meg. A politikusokat belepréselik olyan témákba, amelyekről tudják, aligha lesz belőlük valami.

Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

– Vajon a Budapest–Belgrád-vasútvonal megépítése is idetartozik? Amikor 2013-ban először értesült a beruházásról a közvélemény, a kormány már tényként beszélt róla.
– Kétségtelen tény, hogy Brüsszelben máshogy látják a projekt kivitelezésének módját, mint Pekingben vagy Budapesten. A felmerült brüsszeli eljárás azonban nem jelenti azt, hogy a projekt nem is valósulhat meg. Tény, hogy amikor először értesült róla a nyilvánosság, a tálalás hibás volt. Nem kész tényként, inkább egy kínálkozó lehetőségként kellett volna bemutatni. Azt ugyanis már a kezdetekkor látni lehetett, hogy az előkészítő munkálatok önmagukban több évet vesznek majd igénybe. Nehezítő körülmény, hogy a beruházásban a két célország közül az egyik, Magyarország uniós tagállam, míg a másik, Szerbia nem az. Így több jogi és pénzügyi kérdést előzetesen tisztázni kell. Ezzel kapcsolatban pedig számolni kellett volna azzal is, hogy az unió bürokráciája finoman szólva sem a gyorsaságáról híres. Az tehát egyik oldalról érthető, hogy Brüsszel meg akarja vizsgálni a projekt körülményeit, a másik oldalon azonban Peking is keresi számításait. Látni kell, hogy Kína a hitelért cserébe saját érdekeinek érvényesülését is elvárja. S elsősorban azzal kell számolni, hogy Magyarország számára milyen feltételekkel éri meg felvenni a hitelt, illetve mely körülmények között éri meg számunkra a beruházás.

– Megéri egyáltalán Magyarországnak a vasútvonal megépítése?
– Megérheti. Mint minden nagy volumenű beruházás, a vasút megtérülése is attól függ, hogyan alakul a gazdasági környezet. Ha a Kínát és Európát összekötő Új selyemút stratégia megvalósul, valamint ha biztos marad kontinensünk gazdasági és pénzügyi helyzete, továbbá az unió integrációja, akkor egy ilyen szállítási csatornára szükség lesz. A kérdés természetesen az, hogy mikor, mennyi idő alatt fog megtérülni. Ebben azonban olyan bizonytalansági tényezők is vannak, amiket nehéz előre látni. A vasút üzenete azonban alapvetően pozitív. Az, hogy Kína és Magyarország is elkötelezett a beruházás mellett, azt jelenti, mindkét fél bízik az Európai Unió stabilitásában és jövőjében.

– A vasútvonal lenne Európában az Új selyemút zászlóshajója. Ez pedig azt is jelenti, hogy az unióban Magyarországra hárul a szerep, hogy Kína közeledését elfogadtassa az amúgy is szkeptikus Brüsszellel és a többi tagállammal.
– A vasútvonal összköltségvetése milliárd eurós nagyságrendű. Ez Magyarországon nagyon nagy tétel, uniós szinten azonban annyira nem számottevő. A tágabb európai gazdaságstratégiai szinten a projektet nem tartják számon. Éppen ezért sem látok szoros kapcsolatot a vasúti projekt és a Kína–EU-reláció között. Szerintem a Budapest–Belgrád-beruházás ügyében nem a politikai, hanem a jogi, pénzügyi és műszaki kérdéseken van a hangsúly.

– Az Európai Bizottság a felmerült jogi kérdés miatt kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen. Segít a helyzeten, hogy Szijjártó Péter üzenetháborút vív Brüsszellel? Különösen érdekes eset volt, mikor az európai közösség elítélte Kína terjeszkedését a Dél-kínai-tengeren, majd a magyar kormány nyilvánosan támadta ezért Brüsszelt.
– Az vitathatatlan, hogy az Európai Unió jelenlegi formájában nem felel meg a kihívásoknak. A brexit előtt ezen még lehetett elmélkedni, ma már azonban ez ténykérdés. Korlátozott tartalmú és hatókörű az unió közös kül- és biztonságpolitikája, ezáltal a működése nem felel meg a követelményeknek. Ennek a tünete volt, hogy a hágai székhelyű döntőbíróság Kínát elítélő júliusi döntésére adott uniós állásfoglalást nem fogadta el valamennyi tagállam, köztük Magyarország sem. Erre a válságjelenségre megoldást kell találnia a szövetségnek, így ugyanis nem maradunk meg. 2016 nyarán elkészült az EU Kína-stratégiája, ami kitér arra, hogy az egyes tagállamoknak és azok egyes csoportjainak miként kell viszonyulnia Pekinghez. Ez lényegében a tizenhat kelet-közép-európai országot figyelmezteti, melyek részt vesznek a Kínával kialakított 16+1 együttműködésben. Miközben az unió elvárásokat fogalmaz meg, arra már nem tér ki, hogy pontosan mi az a közös európai érdek, amit a tagállamoktól és a csatlakozni vágyóktól megkövetelne, és az egyes tagállamok mennyire tudják befolyásolni e közös érdek és politika pontos meghatározását és végrehajtását. Ezzel szemben Kínának három éve elkészült a saját európai uniós stratégiája, s ebben világosan leszögezi: Pekingnek érdeke az unió egységének és stabilitásának a fenntartása.

– Ha Peking az unió egységében érdekelt, mit kezd azzal, hogy Szijjártó Péter minden alkalmat megragad, hogy kifejthesse EU-szkeptikusságát?
– Az unió és Kína kapcsolatrendszere jelenleg annyira bonyolult, hogy szakmailag nagyon nehéz elítélni, vagy támogatni a külügyminiszter ilyen akcióit. Ahogy említettem, az EU képtelen konszenzust teremteni a tagállamok közös kül- és biztonságpolitikai érdekeit illetően, a kínai érdekek pedig összetettek. Általános meglátás Pekinggel és Moszkvával kapcsolatban is, hogy az EU megosztására törekednek. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Peking érdekelt abban, hogy az EU a globális folyamatokban önálló döntések meghozatalára képes tömörülés legyen, ez pedig nyilván megköveteli az egység valamilyen formáját. Ugyanakkor abban is érdekelt, hogy az EU minél kevesebb kérdésben kerüljön szembe Kína érdekeivel. Ennek érdekében Kína természetesen befolyásolni akarja az EU folyamatait, ahogyan befolyásolni akarja az egyes tagállamok politikáját is. A nemzetközi kapcsolatok azonban már csak egy ilyen műfaj. Minden szereplő a többiek befolyásolására törekszik, ez az egész dolog lényege.

Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

– Kína globális szereplőként is izgalmas folyamatok elé néz. Ami mostanában foglalkoztatja a közvéleményt, az Donald Trump amerikai elnök Ázsia-politikája és a kínai gazdasági növekedés lassulása.
– Az, hogy Kína a globális folyamatokban szabálykövető szerepből a szabályokat alakító tényezővé alakul át, biztosan megtörténik. Hogy ez milyen gyorsan történik, az nem csak Kínától, hanem a többi nemzetközi szereplőtől is függ. Az mindenesetre látszik, hogy Kína 2001 óta követett gazdasági modellje kimerülőben van, további gyors növekedést nem tud biztosítani. Ez pedig szintén nem csak Kína miatt alakult így. Az egész világpiac problémákkal küzd, nem bővül a globális kereslet. Az a modell tehát, ami olcsó termelési tényezőkre alapozott nagy exportnövekedésre épít, biztos nem tartható fenn. Erre válaszul született meg egy reformkoncepció Kínában, ami nem csak a gazdasági, hanem a politikai-jogi folyamatok terén is változásokat fogalmaz meg. A társadalmi és a gazdasági helyzeten is fordítani akarnak, ehhez pedig lassítani is kell. Hogy ennek a folyamatnak mi lesz a kimenetele, azt a kínai gazdaságpolitikát befolyásoló vezetők sem tudják biztosan. Kína feladata az, hogy előrébb lépjen a nemzetközi értékláncban, hogy ne csak egy összeszerelő műhely legyen. Ez az úgynevezett közepes növekedési csapda, amiből sok más országnak nem sikerült kitörni. Egész Latin-Amerika, számos dél-ázsiai ország megrekedt egy fejlődési szinten. Ehhez a kulcs az innováció. Japán, Dél-Korea, Szingapúr tudott változtatni a gazdaságán, miután a fejlesztés terén is önálló gazdasággá váltak. Ez az oka annak, hogy Kína nagyon sok pénzt költ kutatás-fejlesztésre. Ez a váltás azonban mindenhol társadalmi feszültségekkel, konfliktusokkal járt. Azt, hogy a kínai államnak, társadalomnak milyen a konfliktuskezelő, konfliktustűrő képessége, csak a gyakorlat taníthatja meg.

– Ha bevonzzuk a kínai beruházásokat, nem lehet, hogy az értékláncon visszafele teszünk lépéseket? Az elmúlt évek tapasztalata az, hogy a Magyarországra beruházó cégek alapvetően összeszerelő műhelyeket hoznak létre.
– Nem veszek részt a kormány Kína stratégiájának kidolgozásában, de meglepne, ha az lenne a cél, hogy csak az összeszerelő műhelyeket hozzák ide. A nemzetközi értéklánc akkor működik jól, ha minden termék előállításának adott szakasza a leggazdaságosabb helyen történik meg. Az Új selyemút koncepció lényege, hogy az infrastrukturális beruházások mellé kínai termelőkapacitás is megjelenjen nyugaton. Ez egyébként már történik, a magyar autóiparnak több kínai tulajdonú cég is beszállít. Ha ezek egyre magasabb értéket termelnek, akkor Magyarország Kínával együtt lép feljebb az értékláncon. Ezt minden egyes befektetés esetében meg kell vizsgálni. Mi abban vagyunk érdekeltek, hogy a mostani kínai reformcsomag sikeres legyen. De hogy az úgy legyen sikeres, hogy mi is részesei legyünk annak az új struktúrának, ami Kínában kialakulóban van. Ez pedig nemcsak nekünk, de egész Európának is érdeke. A Kína és az EU közötti kapcsolatok jövője ezért azon is múlik, hogy a kutatás-fejlesztésben, innovációban hogyan sikerül együttműködni. Ez a következő fordulója a kapcsolatoknak. Ha nem lesz az, akkor a két szereplő kapcsolatai hanyatlani fognak. Magyarországnak ebben kell megtalálnia a helyét.

Névjegy

Kusai Sándor 1985-ben kezdte karrierjét a Külügyminisztérium kínai szakelőadójaként. 1986-ban került Magyarország pekingi nagykövetségére, ahol első ízben öt évig szolgált diplomataként. 1991-ben a minisztérium kínai részlegét vezeti, majd Malajziában, Kuala Lumpurban kap diplomáciai megbízást. 2000-ben tér vissza Pekingbe, majd Medgyessy Péter miniszterelnöktől külpolitikai tanácsadói megbízást kap. 2008-tól Magyarország Pekingbe delegált nagykövete, 2014-es visszahívásáig. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít.

Forrás: http://mno.hu

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.