Japán évtizedeken keresztül küzdött a munkanélküliséggel. Bár a statisztikában kimutatott munkanélküliségi ráta – nemzetközi összehasonlításban – nem volt magas, szakértők rámutattak a magas szintű szolidaritás miatt is rejtett munkanélküliségre (rokonok, barátok kisvállalkozásai, farmjai alkalmaztak nem feltétlenül szükséges munkákra munkanélkülieket, akik így nem regisztrálták magukat), vagy a nemzetközitől eltérő statisztikai számbavételi módszerekre, s jelentősnek (10%-hoz közelítőnek) becsülték a munkanélküliséget.

Ez már régen a múlté! S a helyzet egyre kritikusabb.

Jelenleg minden japán álláskeresőre 1,45 üresedés jut. „Izakaják” (amolyan „elegáns kocsmák”) tucatjai zártak be, a gyorscsomagküldő („takkjúbin”) cégek telepein százával állnak a kisteherautók, a busz- és taxitársaságok lasszóval fogják a sofőröket, s helyenként a diákmunka órabérei már elérték az 1400 jen/óra, azaz a 3200 forint/óra szintet. S akkor még az IT munkahelyekről nem beszéltünk!

Bár a különféle gazdasági szervezetek már régóta szorgalmazzák az olcsó külföldi munkaerő bebocsátását, a japán kormányok vonakodnak az átfogó liberalizálástól. Féltik az „etnikai homogenitást”, miközben már most is Tokió lakosságának közel 4%-a külföldi származású. Az egész Japán területén kötött házasságok 3,5%-ában az egyik fél külföldi, s ez az arány Tokióban már meghaladta a 10%-ot. Már hosszú ideje különleges, kedvezményes eljárással szerezhetnek japán munkavállalási vízumot azok (főleg dél-amerikaiak, elsősorban brazilok), akik valamilyen japán felmenőt tudnak kimutatni.

A 20. század elején nagyon sok japán vándorolt ki Dél-Amerikába, főleg Brazíliába. A japán statisztikák 1,6 millió japán származású brazilt tartanak nyilván, s már 250 ezer a „visszavándorolt”, japán felmenőkkel (is) rendelkező brazilok száma. Mivel döntő többségük már nem beszél japánul, azokban a városokban, ahol az autóipari üzemek nagy számban alkalmaznak „brazil japán”-okat, még az utcai feliratok jelentős része is japán-portugál kétnyelvű. (Ilyen például a Suzuki, a Yamaha „szülővárosa”, Hamamacu is.)

A japán lakosság elöregedése miatt egyre akutabb probléma az ápolószemélyzet hiánya. Ezért néhány délkelet-ázsiai országgal (Indonézia, Fülöp-szigetek, Vietnam) kötött szabadkereskedelmi megállapodás keretében könnyítéseket vezettek be a szakképzett ápolónők munkavállalási vízuma ügyében is, bár a japán nyelvtudást és szakmai ismereteket megkövetelnek, s nem könnyű a vizsgán megfelelni. Mégis több cég működtet japán nyelvi képzést is folytató, a vizsgára felkészítő iskolákat, s mára már meghaladta a 4500 főt az így foglakoztatott külföldiek száma Japánban.

De nem csak sofőrök, ápolónők, szerelősori vagy éppen építőipari munkások hiányoznak, hanem súlyos hiány van számos magasan kvalifikált munkakörben is. Ezért bevezették az „örök vízum” (egyfajta „zöldkártya”) rendszerét: ha a különféle kritériumok alapján elérhető pontszámok összege elér vagy meghalad egy bizonyos szintet, akkor az illető egy évnyi Japánban, ilyen munkakörben elvégzett munka után kérvényezheti az örök vízumot, amelyet házastársa és kiskorú gyermekei is megkaphatnak.

A Japánban dolgozni vagy éppen továbbtanulni kívánók persze igyekeznek megtanulni japánul (a legtöbb esetben ez egyetemi vagy munkahelyi felvételi követelmény). Nemrégiben ellátogattam az ország legnagyobb, japán nyelvet oktató nyelviskolájába, a Tokió mellett Naganóban, Nagojában, Kiotó-ban is iskolával rendelkező ISI Global-hoz.

Óriási keresletről számoltak be, szinte nem győznek a bővítésekkel (a kiotói iskolát tavaly nyitották) lépést tartani vele. Egy-egy iskolában a hozott tudásszinttől, a nyelvtanulás céljától függően több, mint 20 különféle csoportba sorolják be az érkező hallgatókat. A nyelviskola jelezte: több japán cég kész az általuk keresett (elsősorban IT) munkakörökre alkalmasnak talált, de japán nyelvtudással nem rendelkező külföldieket beiskolázni, s fedezni egy egyéves intenzív nyelvtanulás költségeit, majd felvenni ezeket a külföldieket – képességektől függően - havi egy millió forintot is meghaladó bérszinten. (300-400 ezer forintból elég jól meg lehet élni, így a havi jövedelem legalább kétharmada megtakarítható).

Mindehhez azért hozzá kell tenni, hogy a japán gazdaságnak nem egy olyan területe van, ahol a hatékonyság növelésében még jelentős tartalékok vannak. Természetesen nem a Toyota vagy a Canon gyáraira gondolok, de például a bankokról a Japánban élő külföldiek tudnak horror-történeteket mesélni: mondjuk egy százdolláros felváltása milyen procedúrát igényel! De szinte minden Japánban járó lát valahol útjavítást. Tapasztalatom szerint egy néhány négyzetméteres (a „néhány” ebben az esetben többnyire 10-20 négyzetmétert jelent) útjavításra is 10-12 fős csapat száll ki a helyszínre. Ennek legalább harmada (kb. 4 ember) csinos egyenruhában, zászlóval, vagy amolyan „fénykarddal” a kezében jelzi a közlekedőknek: itt munkák folynak, ki kell kerülni! Néhányan a munka vezetésével, ellenőrzésével foglalatoskodnak. A gépekkel vagy kézi szerszámokkal ténylegesen munkát végzők száma ( a fenti 10-12 főből) 2-3 fő!

A munkaerőhiány persze nem Japán-specifikus jelenség: ismerjük ezt a problémát Európából, sőt itthonról is! Így aztán verseny van, amiből – reméljük – leginkább a munkavállaló profitál!

A képek forrásai sorrendben: 

https://blog.goo.ne.jp; https://www.nippon.com/ja; http://www.isi-education.com/location/kyoto/; https://response.jp