Idén Kapolcson ismét elkapott minket néhány heves zivatar, bár egyelőre (még csak a fesztivál közepénél tartunk) nem úsztunk annyit a vízben, mint tavaly nyáron, amikor szinte végig esett és többször csavarni lehetett a vizet a hálózsákunkból. A nagy esőket szerencsére most mindig szikrázó napsütés követte, a magas páratartalom miatt pedig még melegebbnek éreztük a levegőt.
Erről eszembe jutottak a Japánban töltött nyarak, amikor a végeláthatatlannak tűnő (valójában körülbelül 2 hónapos, május végétől július közepe/végéig tartó) esős évszaknak, a tsuyunak kellett megtalálni a szépségét. Amikor nincs hideg (sajnos egészen hideg esős szezont is megéltem kint), akkor számomra az esős évszaknak mindig volt valami bája. Ezt szeretném most megosztani.
Az esős időszaknak már a neve is kedves: Tsuyu ( 梅雨, つゆ) szilva eső, mert ilyenkor érik a szilva. Ez a szilva nem az az édes fajta, amit mi megszoktunk, ezt nem fogyasztják nyersen, mert éretten is kemény és savas. Viszont annál finomabb belőle a szilvalikőr 梅酒 (うめしゅ、umeshu), amit imádok és ebből készül sokak kedvence, az umeboshi 梅干 (うめぼし), aminek viszont nem vagyok túl nagy rajongója.
Végre itthon is kezd az az érzésem lenni, hogy jön a tavasz! Túl vagyok egy rettenetes influenzán és a reménytelenségen, hogy ennek a télnek sosem lesz vége. Biztatóan nyílnak a hóvirágok, és Japánból sorra kapom a virágzó szilvafákat megörökítő képeket. Ettől pedig elfog a nosztalgia. Valahogy úgy alakult, hogy többször jártam kint Tokióban pont akkor, amikor épp virágba borultak a szilvafák. Itthon még hideg tél volt, de odakint már megkezdődött a tavasz.
A japán cseresznyevirágzást a világban szinte mindenki ismeri, a szilvafák virágzása és az ebben való gyönyörködés azonban nem annyira híres. Pedig ez is gyönyörű, s voltak időszakok, amikor népszerűsége meghaladta a cseresznyevirágzásét. Talán mert valóban azt jelzi, hogy itt a tavasz! (tovább…)
