A fehér arany születése Japánban

A porcelánkészítés Kínában már a az első évezred előtt ismert volt, és a selyemútnak köszönhetően Ázsia, Afrika és Európa számos országában keresett, nagy értékű áru volt. Kínából Koreába is átterjedt a porcelán előállításának módszere, s amikor Japán nagy hatalmú hadvezére, Toyotomi Hideyoshi 1592-ben Korea, s azon keresztül Kína meghódításának tervével hadjáratot indított, bár messzire nem jutott a szárazföld belsejébe, s eredeti hódító elképzeléseiből jócskán le kellett mondania,  hadizsákmányként koreai kézműveseket hozott a szigetországba. A "hozott" szó persze eufemisztikus kifejezés a történelmi tettre, nem gondolhatjuk, hogy szép szavakkal történt volna munkaerő-csábítás. Egy japán szerzetes, Keinen naplójában feljegyezte, hogy a leigázott koreai falvakat emberkereskedők lepték el, nyakuknál fogva kötötték össze kiszemelt áldozataikat, nem kegyelmeztek annak, aki kidőlt a sorból. 50 ezer, egyesek szerint 200 ezer koreai rabszolgát hajóztak be ekkor Japánba a háború során. Közöttük sok paraszt és kézműves volt, de akadtak közöttük iskolázottak is. Az emberrablás látványos eredményeként születtek meg a még kifinomultabb kerámiák, és az ezt követő Tokugawa korszakban (1603-1867) az új-konfucianizmus elterjedése is ennek köszönhető.

A japán arisztokrácia különösen vágyott arra, hogy megszerezze a porcelánkészítéshez szükséges ismereteket. A fehér aranynak is nevezett porcelán előállításához nyersanyag és szaktudás kellett, amivel a japán keramikusok ekkor még nem rendelkeztek. Ezért a szigetre hurcolt koreai mesterekre nagy igény volt. Az idehurcolt rabszolgákat főleg a Kyushu szigeten és a Honshu sziget déli részén dolgoztatták. Arita helység mellett van Okawachiyama, egy eldugott völgyben, meredek hegyek közé szorult falu, ahol  a koreai keramikusokat szigorúan őrizték, mozgásukat korlátozták. A ki-beközlekedőket megmotozták, agyagot, földet, kerámia-darabokat, eszközöket tilos volt kivinni. Az ipari kémkedéstől – mert már akkor is volt – óvtak minden titkot.

A rabszolgáknak feladatuk az volt, hogy Kyushu szigetén nyersanyagot keressenek a porcelángyártáshoz, kidolgozzák az előállítás technológiáját. Vannak történészek, akik csupán legendának tartják Yi Sam-pyeong (1579-1655), más néven Ri Sampei történetét, akit mások a porcelán előállításához szükséges, könnyű, tiszta fehér kaolin japán lelőhelyének megtalálójaként tartanak számon. Az állítólag egyébként eredetileg mesemondóként kenyerét kereső koreai 1616-ban talált kaolint a szigeten. Történelmi tettének elismeréseként, a japán Kanagae Sanbee nevet kapta. Ez is mutatja, mekkora jelentősége volt annak, hogy ettől kezdve végre Japánban is képesek voltak porcelán előállítására. Sőt, 1916-ban, az Arita porcelán születésének 300. évfordulójára emlékművet emeltek tiszteletére.

A lelőhelyre Arita város közelében akadt, így ez a város és környéke válhatott a híres japán porcelán gyártásának központjává. A porcelán gyártása ettől kezdve óriási fejlődésnek indult, különböző stílusok, motívumok terjedtek el mind japán megrendelésre, mind az európai ízlés kiszolgálására.

Amikor az 1600-as évek közepén Kínában a belviszályok következtében lerombolt kemencék is áldozatul estek, csökkent az exportra gyártott kínai termelés, és megnyílt a lehetőség a japánok előtt az exportra.

Mivel a súlyos porcelánokkal megrakott hajók Imari kikötőből indultak, Európában Imari porcelánként vált ismertté az innen exportált áru. Főúri kastélyok díszei, fennmaradt étkészletek árulkodnak az intenzív áruforgalomról.

Az Arita ill. Imari-nak nevezett stílus elsősorban a külföldi igényeknek, ízlésnek felelt meg, és az óriási megrendeléseknek köszönhetően virágzott a porcelán gyártása.

A motívumban és színvilágban is eltérő  Nabeshima porcelán külön státusszal rendelkezett akkoriban.

Nabeshima Naoshige  (1537-1619) a sagai (Kyushu) klán megalapítója, nagy hatalmú földesura is aktívan részt vett a koreai háborúban. Az általa rabságban tartott koreai kézművesek készítették azt a rendkívül kifinomult mintázatú, ragyogóan fehér  Nabeshima porcelánt, amelyet kivételes szépségének köszönhetően kizárólag a sógun részére gyártottak. Ennek motívumai, színvilága különbözik a vidék más porcelánjaitól, de különösen azoktól, amelyeket exportra gyártottak.

Bár Koreában korábban készültek porcelán termékek, mint Japánban, közöttük különleges technikával előállított, jellegzetes darabok, azokat mégsem kedvelte meg az európai vásárlóközönség, ugyanakkor nem készültek exportra szánt, európai ízlésnek megfelelő termékek. A japánoknak sikerült holland,  francia, német kastélyok keleti, egzotikus tárgyakra éhes urait kiszolgálni, miközben az egyre növekvő saját belső piacra is termeltek. Gyakran mondják a japánokról, hogy szívesen vesznek át mások által kitalált, feltalált dolgokat, s azokat továbbfejlesztve, tökéletesítve építik bele saját kultúrájukba. Ez a megállapítás minden bizonnyal igaz a porcelánra.