Jó pár évvel ezelőtt megkeresett az egyik ismerősöm, hogy segítsek neki felvenni a kapcsolatot egy japán kiadóval. Ugyanis az illető idehaza szeretett volna megjelentetni japán irodalmi műveket magyar fordítással. Akkoriban éppen főállású nyelvtanárként dolgoztam, és nagyon szívesen elvállaltam a napi munkám mellett, hogy segítek a jó ügy érdekében. Abban állapodtunk meg, hogy fordítóként és kapcsolattartóként fogom segíteni a levelezését a japánokkal.
Első feladatként azt kaptam, hogy az adott kiadó honlapján található telefonszámot hívjam fel, és kérjem el az illetékes e-mail címét. Egy vezetékes telefonról próbáltam meg felhívni a japán céget. Már az is nehézséget okozott, hogy ilyenkor illik a japán munkaidő szerinti időpontban hívni őket, ami azt jelenti, hogy figyelembe kell venni a (nyári időszakban) 7 vagy (a téli időszakban) 8 óra időeltolódást. Egyik reggel 8-kor vettem hát a bátorságot, és felhívtam a cég központi számát. Néhány másodperc múlva a vonal másik végén meg is szólalt egy nagyon kedves női hang.
"Igen, itt a XY Kiadó központi száma! Miben segíthetek?"
"Ööö... Vonderviszt Anna vagyok Magyarországról, és az exportpiacokért felelős illetővel szeretnék beszélni."
"Értettem. Nem tudja véletlenül az illetékes nevét?"
"Hát sajnos nem, igazából könyvek importja és az ezekhez kapcsolódó szerzői jogi kérdések érdekelnének."
"Értem. Egy másodperc türelmét kérem."
-és ezzel bekapcsolták a kellemes Für Elise dallamát. Hosszú óráknak tűnő várakozás után csak nem kapcsoltak senkit. Tíz (!) perc után feladtam, és letettem a kagylót. Nem értettem, hogy mi lehet ezekkel a japánokkal, hiszen olyan kedvesek és segítőkészek szoktak lenni...
Néhány nap múlva új stratégiával próbálkoztam. A cég honlapját tüzetesebben végignézve utánajártam, hogy az exportpiacokkal Ikeda úr foglalkozik. Újra felvettem a kagylót, és most Ikeda urat kértem. 1-2 perc várakoztatás után sikerrel jártam, a telefon túlvégén bejelentkezett Ikeda úr.
Elmagyaráztam neki, hogy egy magyar kiadó szeretné néhány könyvüket lefordítani, és kiadni a magyar piacon. Ikeda úr csak annyit kérdezett, hogy részt vesz-e a magyar cég a frankfurti könyvvásáron. Mivel nem tudtam rá a választ, elkértem az e-mail címét, és abban maradtunk, hogy majd később megválaszolom kérdését írásban.
Azonnal felhívtam az ismerősömet, és megkérdeztem, hogy ott lesz-e a vásáron. Rögvest le is írtam válaszát japánul, és elküldtem az e-mailt Ikeda úrnak. Napokig vártam a visszajelzésre, de sajnos semmi sem történt. Nyolc évvel később, még most sem érkezett meg Ikeda úr válasza.
Azóta az üzleti tanácsadói munkám során megtudhattam, hogy Japánban az üzlet (és a kapcsolatfelvétel) teljesen máshogy működik, mint nyugaton. Japánban az üzlet titka a megfelelő bemutató személy jelenléte. (Érdekesség, hogy Japánban a jobb bárokba és szórakozóhelyekre sem engednek be bemutató ismerős nélkül!) Ha nincs egy ismerősünk, aki bemutatna a kiszemelt cégnek, akkor szinte a nullával egyenlő az esélye annak, hogy sikerül felvenni ismeretlenül a kapcsolatot egy japán vállalattal. (Hozzá kell tegyem, azóta már vannak pozitív tapasztalataim is az utcáról történő üzletszerzés terén, de ez egy másik blogbejegyzés témája lesz...) Hogy miért? Mert a japánok mindenáron csökkenteni akarják az üzleti kockázatot. Ha ismerős mutat be egy céget, akkor a közös ismerősnek kell vállalni a felelősséget azért, hogy én megbízható személy vagyok. De ilyen ismerős hiányában a japán cégek az ismeretlenekkel aligha állnak szóba. Tanulságként azt lehet talán levonni, hogy mielőtt közvetlenül felvennénk a kapcsolatot egy ismeretlen japán céggel, érdemes találnunk egy olyan ismerőst, aki kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, és hajlandó értünk a felelősséget vállalni, vagyis hajlandó bennünket közvetlenül bemutatni. Ön kihez fordulna segítségért?
A képek illusztrációk és a következő honlapokról származnak: http://www.keenecenter.org, http://neo-captive-bpo-solution.com, http://www.japantimes.co.jp, http://fambusresults.com