Bálnákkal álmodtam…

A természet szépsége, nagyszerűsége nem egyszer szinte maga alá tudja gyűrni az embert! Ilyenkor – akár a könnyekig meghatottan – tudatosul bennünk önnön létünk parányisága és múlandósága. Egy ilyen, emlékezetes élményem fűződik a bálnák látványához. Izland partjai közelében láttam fel-felbukkanni, fújtatni, majd egy fenségesen elegáns mozdulattal alábukni e hatalmas testű tengeri emlősöket.

Az élmény olyan erős volt, hogy utána álmaimban is fel-felbukkantak a bálnák…

Így aztán messzemenő szimpátiám kíséri azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a már-már a kipusztulás küszöbére jutott bálnák megmentésére tesznek szerte a világon. Több ezer éve vadásznak az emberek a bálnákra. A leletek tanúsága szerint a japánok és a norvégek ősei már i.e. kétezer évvel is meg tudták szigonyozni ezeket a hatalmas állatokat. A technika fejlődésével a 19. századra a bálnavadászat jelentős iparággá vált: csak az Egyesült Államok bálnavadászai egyetlen év alatt csak simabálnából 39 ezret zsákmányoltak, s a bálnavadászat csúcsévében – mai értéken – 348 millió dollár volt a zsákmány értéke. Ennek meg is lett az eredménye: a 20.század közepére már több fajt a kipusztulás veszélye fenyegetett. Az 1946-ban létrehozott Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság először kvótákkal próbálta korlátozni a vadászatot, majd 1982-ben betiltotta a kereskedelmi célú bálnavadászatot. Ugyanakkor nagyon korlátozottak a Bizottság eszközei a szabályok betartatására. Norvégia 1994, Izland 2006 óta ismét engedélyezte saját bálnavadász flottájának működését, míg Japán 1986 óta „tudományos célból” engedi meg korlátozott számú és fajtájú bálna elejtését. (A Bizottság egyébként néhány őslakos-csoportnak – pl. az alaszkai inuitoknak – megengedi konkrétan meghatározott számú bálna elejtését.)

Japánban a bálnahús még ötven éve is olcsó fehérjeforrásnak számított, s így fogyasztása igen elterjedt volt. Kétségtelenül mindig is része volt a gasztronómiai hagyományoknak. A „tudományos céllal” megölt bálnák húsa ma is ételként kerül a bálnahúst kedvelők gyomrába, igaz azonban, hogy jóval magasabb, már-már borsos áron, s nem is lehet könnyen olyan éttermet találni, ahol az étlapon szerepel.

S itt jutok el arra a pontra, hogy töredelmes vallomást tegyek: a minap arra vetemedtem, hogy magam is végigkóstoltam a bálnahúsból készült ételekre szakosodott tokiói „Mago-no-tei” étterem menüsorát. Vendéglátóim idehívtak, s ha nem akartam sértődést okozni, akkor ezt a bűnt vállalnom kellett…

Talán sokan tudják: a japán konyha nagyon sok alapanyagot, s nem csak zöldségeket, hanem húsokat is nyersen kínál ételként. A „szasimi”, azaz a nyers halszeletek ma már világszerte minden jobb japán étterem étlapján szerepelnek, s így a nem-japánok milliói is (akik le tudták győzni természetes viszolygásukat a nyers hús fogyasztása iránt) rájöhettek, hogy valóban finom és egészséges táplálék a nyers hal. Kevesebben tudják azonban, hogy a japánok sok más húsfajtát is megesznek nyersen. Nagano tartomány egyik híres fogása például a nyers lóhús, de ettem már Tokióban papírvékonyra szeletelt marhahúst, vagy csirkehúst is nyersen.

Így aztán nem csoda, hogy az egyik első fogásként a bálna különböző részeiből (megpróbálkozhat valaki a számunkra érthető fogalmakkal: „karaj”, „comb”, „tarja”, „fejhús”, stb. történő összepárosítással, én erre most nem vállalkoznék) ötfajta „szasimi”-t kaptunk.

Ekkor derült ki számomra, hogy a bálnahús nem csak azt a sötétvörös húsfajtát jelenti, ami a fenti képen középen látható, s amit már korábban is megkóstoltam, ismertem. Szalonnaszerű, vagy éppen kicsit ropogós, szinte porcszerű fehér színű változatok is voltak a tálon.

De elkészítik a bálnát számunkra ismerősebb formában is.

A „tacuta-age” forró zsíron (bálnazsír?) kis panírral gyorsan átsütött bálna-szeleteket jelent. Ha a nyers hús legyőzhetetlen akadálynak bizonyul, akkor az európai látogató számára a „tacuta-age” jelentheti a menekülés útját…

Nem sorolom tovább a fogásokat, inkább csak idemásolom az étterem brosúrájából a kínált bálnaételeket.

A Greenpeace önkénteseinek a japán „tudományos” célú bálnavadászattal szembeni akciói szinte minden évben bejárják a világsajtót. Nem tesz túlságosan sok jót Japán nemzetközi imázsának ez a gyakorlat, s természetesen az ehhez kapcsolódó bálnahús-fogyasztás sem.

A japánok persze próbálják meggyőzni a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottságot és a közvéleményt a maguk igazáról.

A kissé szegényes vizuális megjelenésű hivatalos honlapjuk angolul is hozzáférhető, de a japán fogyasztókat is igyekeznek győzködni a bálnahús fogyasztás egészséges voltáról. Külön kis brosúrát is osztogattak az étteremben, amely főleg a bálnahúsban található egyik aminosav, a balenine egészségre gyakorolt pozitív hatását ecseteli.

A Feröer-szigeteken végzett kutatások ellenkező következtetésekre jutottak. Eszerint a bálnahús túl sok higanyt, poliklórozott bifenilt és DDT-származékot tartalmaz.

A vitában nem foglalnék állást. Azonban – felidézve magamban az álmaimban is visszatérő fenséges bálnák látványát, s számot vetve azzal is, hogy az egyik legintelligensebb, számtalan meglepő képességgel felruházott emlősfajtáról beszélünk – a minapi kulináris élményt egyszeri és nem megismétlendő tapasztalatszerzésnek tekintem. S maradok a jól bevált és megszokott sertéskarajnál…

A képek forrásai:
https://tblg.k-img.com; https://uds.gnst.jp

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.