Hogyan viselkedünk, kommunikálunk, gondolkodunk, állunk hozzá munkánkhoz, törődünk családunkkal, kezelünk mindennapi- vagy akár konfliktushelyzeteket? Természetesen minden ember másképp, de azért vannak az egyes nemzetekre jellemző vonások. S ezen vonások alapját jelentő normák döntő többségét diákéveink alatt sajátítjuk el az oktatási intézmények falai között. Véleményem szerint mindegy, hogy valaki egy japán cserediákkal, üzletemberrel, vagy kollégaként kerül-e kapcsolatba, mindegyik esetben sokat segíthet a másik fél cselekedeteinek, „szavainak” megértése terén, ha vannak ismereteink arról a japán oktatási rendszerről, melyben formálódik, csiszolódik, alakot ölt egy japán fiatal. Ebből a megfontolásból gondoltam, hogy szemezgetek japán középiskolai cserediákévem emlékeiből. Persze nem válogatás nélkül, hanem leginkább olyan aspektusból, hogy melyek voltak azok a dolgok, tapasztalások, melyek a legnagyobb hatást tették rám, vagy épp a legnagyobb döbbenetet váltották ki belőlem. Ugyanakkor már az elején szeretném leszögezni, hogy nem célom részletekbe menően bemutatni Japán oktatási rendszerét. Hogyan is tehetném, hiszen én mindig csak az egyik oldalon álltam, mégpedig a pulpitussal szemben.
Hallottam persze a japán precizitásról, miniatürizálásról, kitartásról mielőtt még Japánba mentem volna. Középiskolás diákként mégis nagyobb hangsúlyt kapott számomra ezeknél az a köztudott tény, miszerint a japán tanulók szinte szüntelenül, éjt nappallá téve tanulnak. Valószínűleg bárki másból is némi félelmet váltana ki egy ilyen „közhiedelem”, főleg középiskolai cserediákévének megkezdése előtt. De hogy mennyire is volt megalapozott félelmem, s hogy mennyire is igaz a fenti állítás?
1. kép japán középiskolai osztálytársaimmal
Míg itt Európában a 8-4, 4-8, 6-6 rendszerek terjedtek el, addig Japánban a 6-3-3. Ezek a számok az általános és középiskolai évek számát jelölik, ami tehát Japán esetében 6 év általános iskolát, 3 év alsó középiskolát (junior high school) és 3 év felső középiskolát (high school) - továbbiakban középiskola - jelent (mind Európában, mind Japánban a 6 és 18 év közötti 12 évet öleli tehát fel). 17 évesen, a gimnázium harmadik évének elvégzése után kerültem Japánba egy évre. Korom és elvégzett iskolai éveim alapján középiskola 3. osztályba kellett volna kerülnöm, így kimondottan sértődöttséget éreztem, amikor megtudtam, hogy szeptembertől márciusig az első évfolyamosokkal fogom teljesíteni a 2. és 3. trimesztert, majd utána (áprilisban) léphetek át velük a második évfolyamba egy trimeszter erejéig. Ma már persze tudom eme döntés okát és hálát adok, hogy így szervezték meg iskolaévemet (részletek lsd később a Juku system leírásánál).
Az elmúlt 25 évben az örök érvényűnek tekinthető és így napjainkban is változatlanul működő dolgok mellett rengeteg minden megváltozott Japánban, s így a japán oktatási rendszerben is (lsd az évezred forduló környékén végrehajtott 3. japán oktatási reform). Míg a ’90-es évek végén még általánosnak volt mondható a heti hat napos oktatás, az egyenruha viselése, a tanárok és diákok közti rendkívül szigorú, tekintélyelvű viszony, napjainkban ezek már csak elvétve figyelhetőek meg.
Viszonylag könnyű volt anno megértenem a japánokra jellemző csoportszellem lényegét, „a kiálló szöget be kell verni ” mondás valódi értelmét, értelmeznem a hét hetedik napján látottakat: a rendkívül végletes és extrovertált öltözködési- és viselkedési formákat. Aki napjainkban ismerkedik Japánnal, annak sokkal nehezebb a dolga, hiszen egyre inkább elmosódnak az éles választóvonalak, lazul sok tekintetben a korábbi rendkívül merev rendszer. 17 évvel ezelőtt többek között heti 6 napon minden osztálytársam ugyanolyan ruhában járt, ugyanaddig ért a zokni, a szoknya, a blúz, ugyanolyan esőkabátot, tornafelszerelést viseltünk, egyforma volt a papucsunk és mindenki számára tiltott volt a smink, az ékszer viselése. Rendkívül egyértelműen megmutatkozott a tanár és diák közötti alá és fölé rendelt viszony a kommunikációban, a rétegnyelv használatában, így egyértelmű volt, hogy a hetedik nap sokak számára nem volt más, mint a kompenzáció napja. Engem megbotránkoztattak ugyan a vasárnapi öltözékké vált cosplay (jelmezszerű) viseletek, de a hét közbeni számtalan korlátozás, kötöttség ismeretében némiképpen meg tudtam érteni a jelenséget.
2. kép osztálytársaim közt kimonóban
A „tömbösítés”, az uniformizálás segítette a társadalmi különbségek elfedését az iskolán belül, ugyanakkor sok lázadó típusú, individualista érzések kifejezésére, kreativitásra szomjazó fiatal esetében csak olaj volt a tűzön az egyéniség, egyéni gondolatok kinyilvánításának szinte totális korlátozása. Minden relatív persze, hiszen „szabadságként” lehet értelmezni egy merev és meglehetősen szabályozott rendszerben már azt a választási lehetőséget is, amikor eldöntheti a diák, hogy az adott szemeszterben pl. 5 sportágból melyikkel kíván foglalkozni. Én alapvetően szeretem a szabályokat, szeretek rendszerben gondolkodni és funkcionálni. Jól viselem a kötöttséget és a korlátozásokat is, így azon diákok közé tartoztam, akik nem cosplay jelmezbe bújtak az önkifejezés jegyében, hanem örömmel konstatálták az oktatási rendszer nyújtotta lehetőségeket. Csodálattal néztem és éltem meg állami iskolám klub-rendszerét, mely biztosította a tanulók számára a kötelező órákon kívüli foglalkozásokon való részvétel lehetőségét, technikai feltételeit. Így volt városunk valamennyi iskolájának saját atlétikai pályája, sportcsarnoka, úszómedencéje, küzdősport centruma, teniszpályái, 40 pianínót tartalmazó zeneszobája, zenekari próbaterme hangszerekkel, 40 varrógépes háztartási ismeret oktató helyisége, 40 diák képzésére alkalmas tankonyhája és akkor még nem is említettem a tradicionális japán művészetek elsajátításához biztosított feltételeket. Én ezt bizony nem korlátozásként, hanem szinte Kánaánként éltem meg.
3. kép klub társaimmal a saját készítésű yukatámban
Zavart persze, hogy nem vezethetek le egy másodfokú egyenletet, hanem 4 lehetőségből kell kiválasztanom annak eredményét, s az is mérhetetlenül dühített, hogy angol tudásom felmérésére alkalmasnak találták egy előzőleg otthon elolvasott 40 oldalas angol műből kifénymásolt 1 oldalról kitörölt 15 szó fejből történő visszaírását. Szinonima, vagy a mondatba nyelvtanilag és jelentésben is tökéletesen illő ám az eredetivel nem megegyező szó egyaránt nulla pontot ért. A mi oktatási rendszerünkben nevelkedett diákként nehezen tudtam azonosulni a számonkérési- és értékelési rendszerrel, s azzal a súlyos ténnyel, hogy Japánban az iskolai „kommunikáció” egyirányú. Mielőtt töprengeni kezdhettem volna azon, hogy miként is lehet így például idegen nyelvet tanulni, megkaptam a választ az angol kommunikáció órán: csoportos hangos felolvasás. Nagyjából ennyi lehetőségünk volt a „megszólalásra” az iskolában. Az önálló gondolatok kibontakozásának, kifejezésének nem mondhatni, hogy teret engedett volna ez a rendszer, melyben mi diákok leginkább az információ passzív befogadói voltunk, akik tudásunkról csak írásban, feleletválasztós kérdések formájában adhattunk számot. Hamar világossá vált ugyanakkor számomra, hogy a japánok alapvetően rengeteg információt gyűjtenek, hatalmas lexikális tudásra tesznek szert iskolás éveik során. Azt azonban csak később tapasztaltam meg, hogy milyen módon és milyen döbbenetes hatékonysággal alkalmazzák ezt a tudást. Kellő vagy néha már túlzott magabiztossággal vallottam, hogy a logika és az önálló gondolatok megteremtésének, kifejezésének képessége „mindenek felett” áll, így kétség nélkül hittem abban, hogy tudásom Japánban is megállja a helyét. Nem mondom, hogy merőben tévedtem, de azért jelentősen megváltozott idővel ez az álláspontom és ért pár nagy pofon is. Döbbenten tapasztaltam ugyanis például egy matematika dolgozat megírásakor, hogy bár minden elméleti részt értettem és azt alkalmazni is gond nélkül tudtam, mégsem sikerült erről megfelelően számot adnom. Míg diáktársaim ugyanis bebiflázott sémákat alkalmazva hihetetlen tempóban oldották meg a példákat, én a logikára támaszkodtam. Erre márpedig nem adtak lehetőséget… de leginkább időt. Nem az volt a lényeg, hogy bármikor bizonyítani tudom e a Pitagorasz-tételt, vagy levezetni magamnak, hogy mennyi a cos30°, csak az, hogy gondolkodás nélkül, zsigerből tudom-e ezeknek eredményeit alkalmazni. Ebben bizony diáktársaim nagyobb rutinnal rendelkeztek nálam. S mint ahogyan azt korábbi írásomban (A megértés rögös útja, 2014/09/24) ecseteltem, végeredményképp nem osztályzatokat kaptunk, hanem százalékokat és önmagunk csoporton belüli pozicionálása végett referencia értékeket arra vonatkozóan, hogy mennyi a legmagasabb, legalacsonyabb és az átlag pontérték az osztályunkban. Hát ezért volt lényeges, hogy hogyan is teljesítettem a többiekhez képest, mennyire tudtam gyors lenni.
S itt kezdek visszakanyarodni kiinduló gondolatomhoz: tanulni éjt nappallá téve. A magoláshoz bizony idő kell. S minthogy a japán diákok leginkább ezt csinálják, így érthető, hogy egy motivált, továbbtanulási célokkal rendelkező diáknak bizony szabadidőből volt a legkevesebb. Hozzátartozik persze a teljes képhez, hogy a 8:30-15:35 közötti törzsidő (minden nap 6, egyenként 50 perces tanítási óra + reggel indításként mindenkinek kötelezően 15 perc matematika példák megoldása a tanteremben + ebédszünet + iskola utáni kötelező 15 perces takarítás) után a diákok többsége valamilyen klub tevékenységet végzett akár a hét hat napjának mindegyikén. A klub tevékenységek 18 óráig is eltarthattak akár, így a tanulás, magolás csak utána kezdődött. S itt állnék meg egy pillanatra.
Az iskolákban egyirányú információ áramlás történik, de ez nem azt jelenti, hogy a megértéshez ne lenne szüksége a diákoknak arra, hogy kérdezhessenek. Ennek fóruma azonban nem az iskola, hanem az iskola utáni esti magániskola, az úgynevezett Juku (Cram School). Hát így válik kerekké a történet. 8:30-15:35 iskola, utána klub-élet, azt követően magániskola, melyet követ az otthoni tanulás. Máris kész a levezetése annak, miért is tanul egy diák szó szerint éjjel-nappal.
Jelen élménybeszámolómat szeretném teljesebbé és szakszerűbbé tenni következő írásommal, melyben a Juku rendszerről fogok írni, a magániskolák fajtáiról, s arról hogy ott milyen célból, milyen jellegű munka folyik. Remélem a két írás együtt segít majd minden kedves olvasónak egy hiteles kép megalkotásában!
Valamennyi kép saját tulajdon.
