Két év Kiotóban „tiszteletbeli barátságnagykövetként”

Az idei év márciusával bezárólag két évet töltöttem egyetemi tanulmányaim céljából Kiotó városában, ahol a japán irodalom mélységeit kutattam. Természetesen az egyetem – annak ellenére, hogy mégiscsak Japánról van szó – nehezen foglalja le az ember teljes rendelkezésre álló idejét, így tudtam sok minden mással is foglalkozni a tanulás mellett; például jelentkezni a Kiotó megye – hangsúlyozom, hogy a megye – által meghirdetett „tiszteletbeli barátságnagykövet” (Meiyo-yuko-taishi) címre. De mi is ez a kiotói „nagyköveti” cím?

A Kiotói Barátságnagykövetek Program 1990-ben indult, annak érdekében, hogy elősegítse Kiotó megye nemzetközi kapcsolatainak fejlődését, és a külföld és Japán közötti kulturális cserét. Barátságnagykövetnek huzamosabb ideig kiotói egyetemeken tanuló külföldi diákok jelentkezhetnek, akik elkötelezettek hazájuk és Japán kapcsolatainak fejlesztése iránt. A kiválasztás hivatalos módon, többszöri meghallgatás útján történik. A program különlegessége, hogy Japánban egyedülálló módon a résztvevők rendszeres ösztöndíjban részesülnek, és a foglalkozásokban való részvétel után is kapnak némi pénzbeli jutalmat (1 óra 2500, 2 óra 5000, 1 nap max 10000 yen). Ez a fajta díjazás, véleményem szerint igen jó hatással van a motivációra (személy szerint, ha ingyen kellett volna csinálni 1-2 alkalom után biztosan abbahagytam volna, bár sajnos még így is elég alacsony volt a részvételi arány a programokban).

Kép 1: Barátságnagyköveti kinevezésem alkalmából kapott emlék-plakett

Tehát egy ilyen címre adtam be jelentkezésem röviddel a Japánba történő megérkezésem után, bár ebben nagy szerepe volt annak, hogy az egyetemem nemzetközi osztálya hangsúlyozta, hogy „nagyon örülne” jelentkezésemnek, és jó lenne, ha tudnám képviselni az egyetemet ebben a programban. Azonban attól függetlenül, hogy az ezzel megbízott hölgy nagyon lelkes volt, nekem is tetszett a lehetőség, hogy képviselhetem országomat Japánban, és be kell valljam, a „nagykövet” elnevezés is igen imponáló volt.

Így történt, hogy jelentkeztem ebbe a patinás nagyköveti körbe. Mivel a jelentkezés éppen arra az időszakra esett, amikor éppen, hogy beköltöztem az amúgy teljesen üres lakásba, és az íróasztalom egy kartondoboz, a teás poharam pedig egy eldobható papírpohár (a cup ramen pohara) volt, mondanom se kell, hogy nem volt rendes öltönyöm a meghallgatásokra (nyakkendőben a 100 yen-es üzlet kisegített), és elég furcsán éreztem magam az interjúra érkező kifogástalanul öltözött kínai és koreai társaim között. Ez így kezdetnek azért nem egy „nagyköveti” állapot volt. Ennek ellenére, talán feltűnőségemnek – a jelentkezők zöme ázsiai országból származott – vagy a japán nyelvtudásomnak köszönhetően sikeresen átjutottam a meghallgatásokon, és megkaptam „nagyköveti” megbízásomat, amely életem végéig szól.

Kép 2: A kinevezési ceremónián készült csoportkép (középen a polgármesterrel és oldalt Kiotó kabalájával)

Na de mit is csinál egy ilyen nagykövet? A városba érkező előkelőségeket fogadja, kalauzolja? Részt vesz a kiotói polgármester által szervezett VIP vacsorákon? Sajnos a valóság távol áll ettől. A fő feladat ugyanis, hogy általános- és középiskolás gyerekekkel „játszunk”. Ez tulajdonképpen országunk kultúrájának bemutatását jelentette, de sokszor valóban közel állt a játék fogalmához; legalábbis számunkra biztosan. Azért mondom, hogy számunkra, mert szó mi szó a japán diákok azért sokszor keményen készültek ezekre a találkozásokra, de azért nekik is egy izgalmas élmény volt, hogy külföldi vendég érkezik az iskolába.

Kép 3: Hagyományos japán általános iskola belülről

Az események nagy része az úgynevezett „nemzetközi csere” (kokusai koryu) keretein belül zajlott; amelynek célja, hogy megismertessék a fiatalságot a „külfölddel”. Ezért ezek részben iskolai programnak számítottak, amikre készülni vagy tanulni is kellett nekik. Természetesen nekem abból állt a legtöbb esemény, hogy sokszor semmiféle előkészület nélkül elmentem az iskolákba és előadtam az egyszer elkészített PowerPoint prezentációmat kisebb változtatásokkal. A japán diákoknak sokszor tanulniuk kellett a vendégek országairól; például többször megesett, hogy megérkezésemkor magyarul próbáltak köszönteni, és szinte mindig jegyzeteltek az előadásaim alatt (később valószínűleg be kellett számolniuk arról, hogy mit tanultak)

Kép 4: Előadástartás Magyarországról egy japán iskolában (én a baloldalt)

A program érdekes ellentmondása azonban az, hogy nagykövetnek csak olyanok jelentkezhetnek, akik jól beszélnek japánul, és képesek lebonyolítani a programokat japán nyelven; ezért habár a program célja a „nemzetközi csere”, a japánok nagyrészt olyan külföldieket kapnak, akik már jól alkalmazkodtak a japán életvitelhez, így valójában nem „autentikus” külföldiekkel találkoznak. A másik oldalról tekintve viszont az, hogy nincs gond a nyelvvel, lehetővé teszi a problémamentes és átfogó kommunikációt, ami viszont sokat segít egymás megértésében.

Kiotót sokan úgy ismerik, mint az egyik fő turistacélpont Japánban. Ez így is van, Kiotót rengeteg bel- és külföldi turista látogatja. Kifejezetten az utóbbi években ugrott meg a külföldiek száma, így ideális terepet nyújt a japánok számára a külfölddel való találkozásra (ezt ki is használják). Akkor miért tart fenn a kiotói vezetés egy olyan programot az adófizetők pénzéből, mint ez a nagyköveti dolog? Igazából a program lényege az, hogy a nagykövetek főleg Kiotó megyén belül vidéki – kevésbé látogatott – helyekre mennek, ahol a gyerekek is ritkábban látnak idegeneket, így ez nekik is, és nekünk is egy különleges tapasztalat.

Kép 5: Előadástartás vidéken a helyi „angol napokon”

A két év alatt a Barátságnagykövet programnak köszönhetően nagyon sok olyan helyre eljutottam, ahová vagy nem mentem volna magamtól – ilyen például a Tango régió és a kisebb vidéki városok – vagy nem is tudtam volna bejutni – gondolok itt a japán iskolákra – külföldi egyetemi diákként. Azt is hozzá kell tenni, hogy az volt még ebben a jó, hogy – ahogy már fent is megemlítettem – a kiotói önkormányzat megfizette az időmet, amit a foglalkozásokkal töltöttem, így én sem éreztem úgy, hogy fölösleges dolgokkal foglalkoznék.

Kép 6: Autentikus japán vidék rizsfölddel

Magyarországra való hazaköltözésem alkalmából a kiotói önkormányzattól kaptam egy kisebb búcsúajándékot (kerámia pálcikatartó), de igazából még most is kapcsolatban állunk. Van egy kötet, amelyben minden évben a nagykövetek írásait, esszéit gyűjtik össze, és ebbe azok is belekerülnek, akik már otthon vannak. Valószínűleg hozzám is eljut majd a kérésük, de addig is a minap elküldték a helyi újság 3 példányát légipostán. Azt nem tudtam megfejteni, hogy erre miért volt szükség, de gondolom az volt a cél, hogy tudassák velem, a kinevezés életem végéig szól…

Kép 7: Kiotói helyi lap megküldött példányai

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.