Könnyektől mentes végső búcsú

Meglehetősen morbid téma egy szórakoztatónak (is) szánt blogba! Ugyanakkor e téma kapcsán olyan kulturális különbségekkel találtam magam szemben Japánban, amelyeknek ismerete nélkül könnyen zavarba jöhet a külföldi halandó…

Legkedvesebb japán barátomtól tudtam, hogy nővére rákos. Sógora viszont onkológus szakorvos, így hát a legjobb kezekben tudva a hölgyet, reménykedtünk felépülésében. (Japánban nem csak a születéskor várható életkor a legmagasabb, hanem a rákos betegek túlélési aránya is!)

Egyik este egy nagykövetségi fogadáson összefutva barátommal, érdeklődtem: hogy van a nővére.

Hi-hi-hi, he-he-he, meghalt” – mondta nevetgélve, majd gyorsan másra terelte a szót. Hát… Póriasan szólva: köpni-nyelni nem tudtam! Szívtelen? Megőrült? A legkülönfélébb magyarázatok jutottak eszembe, de az igazit csak később tudtam meg. A japánok gondosan figyelnek arra, hogy problémájukkal, bánatukkal ne terheljék környezetüket. Ebben az esetben is erről volt szó. Belül vérzett a szíve, s talán legszívesebben elsírta volna magát, de engem meg akart kímélni attól, hogy fájdalmát én is átérezzem, megszenvedjem.

Évtizedekkel később sajnos egyre több barátomtól kellett végső búcsút vennem. Megismertem hát közelről a temetési szokásokat.

Annyi széles körben ismert, hogy a japánok egyszerre buddhisták és sintóisták. (Utóbbi a japánok saját vallása, egyfajta kifinomult, intézményesített sámánizmus.) Az élet különböző stációit azonban vagy egyik, vagy másik vallás szertartásai szerint ünneplik. A házasságkötés többnyire nem buddhista, hanem sintó szertartás szerint zajlik (leszámítva az egyre divatosabb, keresztény templomi vagy legalábbis ahhoz hasonló külsőségek között tartott szertartásokat). A „keresztelő”, azaz az egy hónapos babák „bemutatása az isteneknek”, ugyancsak sintó szertartás. A temetések viszont buddhista ceremónia keretében zajlanak.

Lehetőleg már a halál bekövetkezésének estéjén megtartják a virrasztást. Szinte hihetetlen, hogy milyen szervezettséggel, sebességgel értesítik a rokonokat, barátokat. Itt szokás a költségekhez hozzájárulni (külön erre a célra készült borítékba helyezve az összeget), amit a gyászoló család kisebb ajándékkal viszonoz.

funeral envelope

Másnap történik a halott elhamvasztása. Ezen már szűkebb kör vesz részt, s ennek tagjaként találkoztam egy igencsak meglepő szokásukkal. A szertartás első felében elbúcsúztatták a krematóriumban felravatalozott halottat, majd – lényegében a szemünk láttára – betolták a kemencébe. Ezt követően a gyászolók egy külön terembe vonultak, ahol az itthon is szokásos halotti torra került sor. Közben a hamvasztás befejeződött, s visszatértünk a szertartás céljára szolgáló terembe. S itt következik az, ami a legborzasztóbb élmény volt számomra!

A krematóriumi személyzet kihozta a hamvakat. Azonban nem olyan magas hőfokon, nem olyan sokáig égetik a holttestet, hogy teljesen hamuvá váljon, hanem lényegében a húst hamvasztják el, míg a csontok megmaradnak. A gyászolók egyenként odajárultak a hamvakhoz és egy hosszú, az evőpálcikáknál jóval nagyobb, de hasonló formájú és hasonló módon használt pálcikákkal kiemeltek egy csontot és behelyezték az odakészített (az itthon szokásosnál nagyobb) urnába.

urna

Az egyik legjobb barátom csontját kellett nekem is így az urnába helyeznem! Közben ott volt mindvégig lelki szemeim előtt – mint most is, amikor e sorokat írom – barátom mindig mosolygós, vidám arca. Hát bizony ezt nem bírtam szamuráj keménységgel!…

Egy másik barátom temetésén – éppen itthon voltam – nem tudtam részt venni. Tokióba visszaérkezve az első dolgom volt, hogy egy nagy csokor fehér virággal felkeressem az özvegyet és füstölőt égessek a házioltár előtt, ahová az urnát elhelyezték.

hazioltar

A hamvakat ugyanis egy évig otthon őrzik, csak azután temetik el. Az urna elé minden nap friss élelmet készítenek, s az urna mellett ott volt barátom hetyke kis kalapja, amit oly sokat viselt, amihez mindig ragaszkodott… Az oltáron néhány narancs, mocsi (= japán nyúlós-ragadós tésztaféle, amely rizsből készül)…

rice cake

A családtag halála a lelki teher mellett a közvetlen rokonok számára jelentős egyéb terhet is ró. Emlékező összejöveteleket (étellel-itallal) szokás tartani a halál utáni 7., 49., 100. napon, majd pedig a halál első, harmadik, hetedik, 13., 26., 39. vagy 50. évfordulóján. Egyik kedves ismerősöm felesége szinte belebetegedett a sok előkészületbe, szervezésbe, háziasszonykodásba.

A fentiek mellett még ott van az obon, egyfajta halottak napja japán módra. Ez egy buddhista eredetű szokás, amikor az ősök szellemeire emlékeznek, őket „látják vendégül”. Ilyenkor a családtagok az ősök sírjait felkeresik, letisztítják, megterítenek az ünnepi asztalnál az ősöknek is, ételt-italt készítenek számukra, mert az ősök szellemei ilyenkor hazajárnak. Ez a több száz éves szokás szerint megtartott ünnep három napig tart augusztus közepén. (Egyes területeken más naptárak alapján számítva más időszakra esik.)

A bon ünnep része a „bon-odori”, az ünnepi körtánc. Ilyenkor (többnyire egy középső emelvényen elhelyezkedő, zenészek által megszólaltatott japán dob, wadaiko és furulya, shakuhachi hangjaira) a meleg miatt könnyű vászon-kimonóba, ún. yukatá-ba öltözött ünneplők táncolnak, örvendezve az ősök szellemei hazatértének.

bonodori

Az ünnep sok helyen kis papír-lampionok folyóra helyezésével, leúsztatásával, majd tűzijátékkal zárul.

Még érdemes tudni: abban az évben, amikor valaki közeli családtagját elvesztette, nem illik neki újévi (vagy születésnapi stb.) üdvözletet küldeni, s az illető sem küld senkinek abban az évben üdvözletet.

A lélekvándorlást, a természet körforgását, az élők-holtak kapcsolatát végül is létünk természetes velejárójának tekintik. Egy halotti toron elhangzott beszéd így fejeződött be: együnk, igyunk, érezzük jól magunkat, ahogy elhunyt barátunk is biztosan így szeretne látni minket fentről.

A képek illusztrációk és az alábbi forrásból származnak: 
http://commons.wikimedia.org
 
Kapcsolódó bejegyzések

2 Comments. Leave new

Ez nagyon jó, hogy így figyelnek a másik emberre, és így megadják mindennek a módját. Itthon közel sincs így..

Válasz

Köszönjük az észrevételt! Én magam is elgondolkoztam azon, hogy itthon hogy állunk hozzá a halálhoz, a temetkezéshez és az emlékezéshez. És azon is, hogy mit lenne jó a japánoktól eltanulni ebben a kérdésben is.

Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.