Mi köze van a szolgálólányoknak a preZENtációhoz? – Gondolatok az Ito (2021) c. japán film alapján

Ito (2021)

Februárban a Japán Alapítvány ismét lehetőséget teremtett számos érdekes japán film online megtekintésére. Több alkotást – így Kuroszava Akira legendás Rasómonjának digitálisan megújított változatát is – megnéztem. Így a filmeket nézve – sok-sok Japánnal és japánokkal intenzív kapcsolatban eltöltött év után is – egyfajta felismerés fogalmazódott meg bennem a hallgatás, a csend szerepéről a japán kultúrában, az egymás közötti kommunikációjukban. Különösen igaz ez az „Ito” című filmre, amelyet az alapítvány honlapja az alábbiak szerint ajánlott:

Egy szégyenlős vidéki lány másodállást vállal egy “maid cafe”-ban, ahol a vendégeket szolgálólány ruhában kell fogadnia.

Az Ito (2021) promóciós posztere

Az Ito (2021) promóciós posztere

A középiskolás Ito édesapjával és nagyanyjával él együtt az északon fekvő Aomori prefektúrában; nagyon introvertált, és kevés barátja van. Miután édesanyja meghal, a családi ereklyének számító samiszenét (egy tradicionális húros hangszer) mélyre temeti emlékei közt, és nem nyúl többet a húrokhoz. Ekkor, a pillanat hevében részmunkaidős állásra jelentkezik egy “maid cafe”-ba, ahová sikeresen felveszik. Kollégái közt nincs két egyforma, csak úgy tobzódnak a különböző jellemek az idősebb egyedülálló anyától kezdve egészen a törekvő mangaművészig. Ahogy Itót körülveszik a furcsa, mégis elbűvölő törzsvendégek, fokozatosan megnyílik előttük. Aztán egy napon lehetősége adódik a már-már elfelejtett hangszerrel ismét fellépni….

Megindító mese a korlátai közül kitörő fiatal lányról, és a családi kötelékek fontosságáról. A tokiói szubkultúra sajátos elemeként létező “maid cafe” kultúrát Aomori tradicionális samiszen zenéjével állítja szembe, amely bepillantást enged a japán kultúra egyediségébe és szélességébe.

De engem ebben a filmben messze nem ez a sajátos szubkultúra érdekelt, s nem is az introvertált, amolyan „otaku” típusú japán leány személyiségének a fenti ajánlásban is említett fejlődése volt, ami lekötötte a figyelmemet, hanem a csend, a hallgatás szerepe a szereplők közötti kommunikációban.

A csend többet mond minden szónál – prezentációban, műalkotásban, építészetben is

A filmben – s a japán hétköznapokban – sokszor jóval nagyobb szerepe van a ki-nem-mondottaknak, mint a szavaknak. A hallgatag, ritkán, röviden és megfontoltan megszólalónak tekintélye van. A non-verbális kommunikáció ennek megfelelően igen fontos, hiszen mondanivalója, üzenete mindenkinek van, s ha nem szavakkal, akkor testbeszéddel – vagy éppen a pókerarccal – mondja el, amit nem akar hangosan kimondani. Ez a családban, a párkapcsolatokban, a magánéletben is így van, de nem kis mértékben igaz ez az üzleti kommunikációra is. A megfontolt, csendes beszédet, a szerény, visszafogott jelzőket jobban fogadják, mint a nagyhangú, büszke, „marketing bullshittel” teli szószátyárkordást. Egy japán céges prezentáció szóbeli része szűkszavú, viszont helyette – a mi szemünkben – feleslegesen terjengős, részletes, sok-sok apróbetűs , szinte olvashatatlan szövegrészt tartalmaznak a kivetített képek, amelyeket kinyomtatott formában gondosan kiosztanak előzetesen a résztvevőknek. Így az előadót és a kivetített képet szinte senki sem nézi, viszont – pl. egy nagyobb létszámú szeminárium esetén – szinte fülsiketítő a papírlapok suhogása, ahogy a hallgatóság egyszerre lapoz a kézben tartott, nyomtatott prezentációban.

Egy oldal egy japán prezentációból

Íme egy oldal egy japán prezentációból

Ha szabad tanácsot adni, akkor egy európai előadónak nem feltétlenül javasolom a japán módszer alkalmazását, amikor japánoknak prezentál. Mi tudatosan az ún. „zen-preZENtációt” használjuk, ami sok-sok, lehetőleg érdekes és sokat mondó illusztrációt tartalmaz (a testbeszéd helyett), s ehhez a lényeg az előadó szájából röviden szóban hangzik el. A kivetített anyagot – különösen előre – nem osztjuk ki, hanem az előadás után adjuk oda a résztvevőknek segítségül a prezentáció sok szöveggel felturbózott „japánosított” (s persze japánul készült) változatát, hiszen nekik jelentést kell írniuk a rendezvényről, s ilyen „mankó” nélkül sovány munícióval, boldogtalanul távoznának.

A csend egyébként rokon a „ma” (üres helyek, az angol Wikipedia szerint „negative space”) fogalmával, amelyet Roger J. Davies és Oszamu Ikeno nagyszerű, magyarul is megjelent „A japán észjárás” című könyvükben – T. Isikavát idézve – így határoznak meg: „…a ma nem más, mint gazdag jelentéstartalommal tele üres térköz vagy időköz, ami alapvető szerepet játszik a japán művészetben, és számos területen megjelenik, ideértve a festészetet, az építészetet, a zenét és az irodalmat is…”

Haszegava Tóhaku (1539-1610) festménye

Erre számtalan példát lehet hozni sok-sok területről, álljon itt talán egy-egy példa a virágkötészet (ikebana) és a japán építészet világából.

Donna Canning: Tsuboniwa

8 tatamis teaszoba, építette Gengenszai

S ne lepődjünk meg, ha gondosan előkészített, begyakorolt, meggyőzően előadott prezentációnkat követően még kérdések sem hangzanak el, nemhogy érdemi válaszreakciók. A japán félnek először ki kell alakítania egy belső konszenzust, megosztani egymás között a reakcióval kapcsolatos felelősséget, mielőtt bármilyen formában megnyilvánulnának. Persze a „nem” kimondása elől is menekülnek, tehát ha sokáig, akár hetekig sem jelentkeznek kérdéseikkel, véleményükkel, akkor nagy az esélye annak, hogy ez a nemleges, elutasító választ jelenti. De erre részletesebben majd egy későbbi bejegyzésben visszatérünk.

 

Képek forrásai

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.