Mielőtt Japánba költöztünk volna, két kutyussal éltünk együtt, családtagnak számítottak ők is. Nehéz szívvel búcsúztunk el tőlük, de úgy döntöttünk, hogy nem hozzuk ki őket magunkkal Japánba, tekintettel az áthurcolás nehézségeire és az angol buldogok számára nem éppen ideális nyári hőmérsékletre.
Viszont anno eszünkbe sem jutott, hogy más okok is lehetnek, amik megnehezítenék a kutyusaink életét Japánban. Most a japán „kutyaetikettről” és a kutyatartás egyéb aspektusairól szeretnék megosztani néhány gondolatot.
Felelős kutyatulajdonosként az eleve természetes számomra, hogy kutyusom piszkát összeszedem, vagyis a kutyaetikettnek nem ez a része volt az, amin meglepődtem. Azon sem csodálkoztam, hogy itt mindig mindenki pórázon sétáltatja a kutyáját. Az már haladóbb gondolkodásra vall Japánban, hogy a gazdik többsége egy üveg vizet is visz magával, hogyha a kutyus valahova odapisil, akkor azt azonnal le is mossa. Emiatt nem találkozunk kutyapisi-szagú sarkokkal, elsárgult virágokkal stb.
Jelenleg Tokióban, a városközponttól nem messze élünk, egy társasház 6. emeletén. A társasházunk (mint minden más hasonló társasház) csillog-villog kívülről-belülről, még hétvégén és esős időben is dolgoznak a takarítók és a karbantartók. (Egyik vasárnap reggel a lift egyik neonja kiégett. 5 perc múlva kikerült a liftbe egy nyomtatott papír, miszerint dolgoznak már az ügyön, szíves türelmünket kérik. Egy óra múlva már ki volt cserélve az égő.) No de mindennek ellenére az elején elképzelésem sem volt arról, hogy a házban élő kb. 10 kutyus lábnyomait miért nem látom sohasem.
Nos, néhány hét után teljesen világossá vált minden számomra. Egyrészt, Japánban alapvető elvárás a kutyatartóktól, hogy ha társasházban laknak, akkor a társasház beltéri részén a kutya nem járhat a saját lábán. Vagyis vagy cipelni kell a hónunk alatt (a mi két 30 kg-s buldogjaink jutnak mindig eszembe, ahogy hónom alatt cipelem le őket nagy röfögések közepette... 😀 ), vagy egy ilyesmi kutyakocsit kell fenntartani a lakás és a ház kapuja közötti részen a kutyus szállítására. (Megjegyzem, az idősebb korosztály előszeretettel sétáltatja a kutyusokat ezekben a kocsikban, vagyis a séta nem a kutyának jár, hanem a gazdinak. A kutyus csak néhány bokornál szimatolhat.)
Másrészt, a ház egy eldugott bejárata mellett van egy kutyakád, amit a kutyatulajdonosok minden egyes séta után kötelesek használni, hogy tisztára pucolják a kis kedvenceket. Még külön törülköző és tusfürdő is ki van készítve az igényesebbek számára!
Ja és esős időben a kutyus se ázzon meg, vannak különböző termékek, amik a kutyusok kényelmét (?) szolgálják a cudar időben. De vajon ezekre tényleg szükség van???
Mai napig sokszor Skype-olunk az otthonmaradt kutyusokkal. Nagyon hiányoznak, és a kisfiunk is gyakran emlegeti őket. Ennek ellenére mindig eszembe jut, hogy lehet, hogy jobban jártak a hazai kutyaélettel, mert így nem kell Japánban plüsskutyaként megfelelni mindenki tisztasági elvárásainak, és olykor megengedhetik maguknak, hogy belefetrengjenek a sárba, és a rájuk száradt kosszal a hátukon békésen hortyogjanak akár a lakásban ????
Források:
https://www.amazon.co.jp
https://image.rakuten.co.jp/pets/cabinet/img_item_11/m14976555930580.jpg
