A magyar média lelkesen tudósít apró-cseprő sportsikerekről is, de sajnálatosan figyelmen kívül hagyja a művészet terén elért, VB aranyéremmel is felérő eredményeket.
A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum korábbi művészettörténésze, Bincsik Mónika a világhírű New York-i Metropolitan Múzeum segédkurátora, a japán iparművészet szakértője. 2017-18-ban a Metropolitan-ban rendezte meg a híres New York-i ügyvéd, Arthur Abbey és felesége, Diane bambuszból készült japán műalkotásokból álló gyűjteményének kiállítását. (A gyűjtők a kollekciót a Metropolitan Múzeumnak adományozták.)
E kiállításnak Japánban is visszhangja volt, aminek eredményeként a tokiói állami Modern Művészetek Múzeuma is bemutatta e kiállítást 2019 szeptembere és decembere között.
Novemberben Tokióban jártam, s japán ismerősöm hívta fel a figyelmemet a kiállításra. Bár budaörsi házunkban is akad egy-két bambuszból, művészi igénnyel készült tárgy, s a Japánban eltöltött évek alatt is sok hasonlóval találkoztam, bevallom, hogy csak most, a kiállítás megtekintése után kezdtem önálló iparművészeti ágként gondolni a bambusz feldolgozására.
Több, mint 600 bambuszfajta nő Japánban, köztük a „madake”, azaz az óriás bambusz is. Utóbbi 20 méter magasra, 10 cm törzsátmérőjűre is megnő, állítólag egyetlen napon egy métert is növekedik. Más fajtái inkább nagyobb növésű fűként a japán erdők jellegzetes aljnövényzetét adják. Bár egyes fajták fiatal rügyei a japán konyha csemegéi közé tartoznak, itt inkább a kifejlett bambuszfákból kinyerhető nyersanyagról, annak feldolgozásáról, s az így született műalkotásokról szeretnék írni.
Részben a bambuszfajták sokfélesége miatt is alakultak ki vidékenként is eltérő technikák a bambusz feldolgozásában. A Tokiót is magába foglaló Kantó vidéken a keményebb bambuszfajtákat hihetetlen ügyességgel hosszában kb. 128 részre, szinte fonál vékonyságúra vágják, ezt hívják maszavari-nak.
Az Oszakát körülvevő Kanszáj vidéken és Kjúsú szigetén puhább, rugalmasabb fajták nőnek, itt a bambusz textúráját jobban megmutató „hiravari” technika vált elterjedtté.
E különbség elsősorban a régebbi daraboknál mutatkozik meg, a modern bambusz-művészetben már országszerte használják mindkét technikát.
S akkor engedjék meg, hogy egy kis virtuális tárlatra invitáljam Önöket a tokiói kiállításon készített fotóim segítségével.
A következő darab jól mutatja, hogy Japánban nem egyszer korai, s a hagyományokban gyökerező művek is hihetetlen modernként, frissként hatnak a nézőre. (Hadd emlékeztessek például az egyik korábbi blogbejegyzésemben szereplő 18. századi szobrász, Enku alkotásaira példaként.)
S akkor lássunk olyan darabokat, amelyek már nem a – művészi színvonalú – használati tárgy, hanem eleve dekoratív műalkotás létrehozásának igényével születtek. Miközben az utóbbi évtizedekben alkotó művészek bátran kísérleteznek a felhasznált technikákat, a megcélzott formákat illetően, minden alkotásban ott van a félreérthetetlen lenyomata a hagyománynak, az elődök munkájának is. A mesterség alapjainak elsajátítására 5-10 év elegendő, de többnyire évtizedek kellenek, hogy művészi szintre jussanak. Hasonlóképpen: egyes darabok akár néhány hét alatt elkészülhetnek, de a kiállításokra szánt, igényes alkotásokhoz akár egy-két év munkájára is szükség lehet. A mai kor mesterei többnyire már nem a többgenerációs művész-családokból származnak, bár a szakmát természetesen a műfaj tekintélyes alkotói keze alatt sajátítják el.
A művész néha a természetes formában is „megtalálja” a műalkotást:
Japánban a népi kézművesség hagyományaira alapozó iparművészet (a hagyományos előadóművészettel együtt) irigylésre méltó presztízst élvez. 1955 óta a legkiválóbb művészeknek az „élő nemzeti kincs” címet adományozzák. Alig néhány tucat művész érdemelte ki ezt az – egyébként évi 2 millió jenes díjazással is járó – kitüntetést. Közülük eddig ketten kerültek ki a bambuszt alapanyagul használó művészek közül: a Kantó vidéki (Tocsigi tartományban alkotó), második generációs művész: Iidzuka Sókanszáj (feljebb két alkotása is látható), valamint Sóno Sóunszáj (1904-1974), akinek „Emelkedő hullámok” elnevezésű, 1956-ban készült virágkosarának fotójával zárom képes beszámolómat erről – a számomra felfedezéssel felérő – kiállításról.