A komoly nemzetközi díjakat besöprő, 2017-ben forgatott One Cut of the Dead (japánul: カメラを止めるな!) című zombifilm komédia készítői idén a Covid-19 járvány alkalmából újabb művel álltak elő One Cut of the Dead – Mission: Remote (カメラを止めるな！リモート大作戦!) címmel. Ebben a blogbejegyzésben erről a filmről írok, így, aki még nem látta, nézze meg az alábbi YouTube linkre kattintva, és ha úgy gondolja, csak utána olvasson tovább. A film 26 perces, eredeti japán nyelven élvezhető, angol nyelvű feliratozással:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Az önmagát alakító filmkészítő csoport egy televíziós producertől megbízást kap, hogy gyártson le egy filmet, amelynek alap forgatókönyvi előírásának azt kapják, hogy egy betörő 100 lakásba behatolva inzultálja az ott lakókat. Az hagyján, hogy a film elkészítésére csak pár hetet kapnak, de – mivel dúl a Covid-19 járvány – a szereplők nem találkozhatnak egymással – ezért szerepel a film címében is a remote szó. A csapat rendezője japános fegyelmezettséggel nyel egyet és elfogadja az elsőre lehetetlennek tűnő feltételeket.
A filmet tehát online módon készítik el, így egyetlen módszernek a selfie videók készítése, majd azok összevágása marad. A készítők nem meghazudtolva előző filmjüket, azonnal komédiává változtatják a koncepciót, mivel a sorozatbetörő nem késel, nem lő, hanem egész egyszerűen nagyon megcsikizi áldozatait. A filmet bájos amatőrizmussal készítik el, ami tovább fokozza a komikumot. Ezzel – az én értelmezésem szerint - a YouTube-on egyre jellemző trash (tudatosan alacsony minőséggel és együgyű tartalommal elkészített) videók elé tartanak görbe tükröt a készítők, aminek egyébként valójában még szélesebb és fontosabb a jelentősége, hiszen manapság nemcsak a YouTube videók világában, hanem a közösségi médiában (elsősorban a Facebook-on) is terjednek a tudatosan felvállalt trash szintű tartalmak (pl. az ún. shitposting), sőt a popzenében is hasonló trend jelent meg pár éve – kis hamissággal az éneklésben vagy a tudatosan lerontott hangminőség, gitárjáték formájában.
Visszatérve a filmhez, a televíziós csatorna részéről visszadobják az anyagot, és azt kérik, hogy a pár leforgatott incidensnél jóval több legyen – ha nem is száz, de mondjuk húsz-harminc. Mit lehet ilyenkor tenni? Természetesen megkérni a közösségi médián az ismerősöket, hogy készítsenek csikizős selfie videókat és küldjék be. Természetesen – ahogy az ilyenkor lenni szokott – özönlenek a „művek”. Itt már a készítők nem a thriller műfaját parodizálják, hanem a közösségi médiában dúló magamutogatást, a sokszor öncélú és felületes posztolást.
Megjön a rossz hír: sajnos egy konkurens csapat kapja meg a lehetőséget, hogy a csatorna levetítse művét. A szerzők – megint csak korunk trendjének megfelelően - úgy döntenek, hogy kiteszik filmjüket a YouTube-ra. A szereplők újra megcsodálhatják saját magukat, fürdőzhetnek a lájkokban, sőt az online térben egymásra is találnak. Jó a hangulat, fogy rendesen közben az alkohol is kinek-kinek otthon a monitorja előtt.
A film utolsó perceiben az ittas állapotba került filmkészítők arról beszélgetnek egymással - természetesen továbbra is online -, hogy ki mit fog csinálni, ha befejeződik a Covid-19 miatt lezárás. Hétköznapi vágyak hangzanak el: moziba, színházba megyek, iszom végre egy igaz kocsmában egyet a haverokkal és így tovább. A komikumot felváltják az egyszerű és megható önvallomások. A film és a lezáró dal a végén komoly üzenettel szolgál: az élet (nem pedig a virtuális valóság) élvezetét, az örömöt, a személyes találkozások fontosságát hangsúlyozza.
