Ningjócsó – a babák (bábuk) városa. Tokió egyik olyan városrésze, ahol a modernitás és a hagyományok aránya az utóbbi javára billen. Érték ez egy olyan városban, ahol az egyre szaporodó (s a modern japán építészet nemzetközi elismertségét szinte maradéktalanul igazoló) felhőkarcolók sokasága határozza meg egyre inkább a város látképét.
Ningjócsó egykor mocsaras, a Sumida folyó árterületéhez tartozó térségét valamikor a 17.században töltötték fel. Viszonylag távol esett a sógun palotájától, így nem a gazdag dajmjók (hűbérurak), hanem az őket kiszolgálók, különösen pedig a szórakoztatásukra szakosodottak lakó- és működési helye volt. Bár az örömtanyákat később északabbra, Josivarába költöztették, színházak, éttermek, kézművesek működtek itt nagy számban, köztük a „bunraku”, a japán bábszínház művelői is. Utóbbiakról, a bábokról kapta nevét a negyed. Ma már kevesen maradtak a bábkészítők közül, de a „ningjójaki”, azaz a figurális sütemények boltjai mai is szép számban sorjáznak a forgalmas utcákban.
A sors úgy hozta, hogy a Ningjócsóval szomszédos Kakigaracsóban van, közvetlenül a két reptérről, a Naritáról és Hanedáról érkező buszokat fogadó városi terminál, a Tokyo City Air Terminal mellett az a szálloda, ahol 15 éve minden évben közel három hónapot töltök. Így aztán alkalmam nyílt alaposan megismerni ezt a kicsi, de változatos, sok érdekes élményre, felfedezésre alkalmas negyedet. Legutóbb egy hétvégi szép napon nagyobb sétát tettem, s közben szorgosan készítettem a felvételeket telefonommal. Ezeket szeretném most olvasóimmal megosztani.
Induljunk hát útnak mindjárt a szállodától. A hátsó, rózsaszínes épület a Royal Park Hotel.
A szálloda alatti metrómegálló neve: Szuitengu-mae. A névadó sintó szentély, a Szuitengu már a Ningjócsó sarkánál áll. A termékenységért, a gondtalan szülésért, az egészséges csecsemőkért imádkoznak itt a hívők. „Keresztelőre” idehozzák messziről is a 30 napos csecsemőket, de itt „illik” ünnepelni a „sicsi-go-szan”, a hétéves, ötéves és hároméves gyermekek napját is. (Ld. https://sudy.co.hu/shichigosan-het-ot-harom-unnep-egy-oteves-kislany-szemevel/)
Szuiten (a szanszkrit eredetiben „Varuna”) egyébként a 12 „deva”, védőistenség egyike a buddhista vallásban. De sintó szentélyt írtam, nem? Hogyan kerül a cipő az asztalra? Nos, Japánban a vallások jól megférnek egymással. Számtalan buddhizmusban tisztelt szentet a sintó is magáénak vall. Az egyik leghíresebb tokiói buddhista templom, a Szenszódzsi Aszakuszában olyan nagylelkű, hogy a templom területén ad helyet egy sintó szentélynek!
A sintó szentélyeket néhány évente (a fő szentélynek számító iszeit 20 évente) átépítik. A Szuitengúnál ez nem ilyen gyakori, valószínű, hogy ingatlanfejlesztési szempontok is közrejátszottak a két-három év előtti bontásban, újraépítésben. Erre az időre néhány utcával arrébb kisebb, ideiglenes szentélyt építettek.
Mostanra fejeződött be a nagy munka: a föld alatti parkolóval, földszinti üzletekkel kiépített komplexum első emeleti térsége fölé magasodik a hagyományos stílust őrző „honden”, vagyis a szentély fő épülete.
Az átépítésekkel egyébként a megtisztulást, a megtelepedett rossz szellemektől való szabadulást is szolgálják, állítólag. Az viszont bizonyos, hogy ennek, a jellemzően eredeti, változatlan formában történő újjáépítésnek köszönhető a még a buddhizmus megjelenése előtti korból (a VI.sz. előttről) származó struktúrák túlélése.
A Szuitengúnak persze akad társa, hiszen százezer felettire becsülik a sintó szentélyek számát, így Ningjócsóba is jutott még belőlük. Persze a sintó istenségek, „kami”-k is jól megférnek egymással, mint azt a (Szujtengútól mindössze néhány lépésre található) egymás mellé épült két szentély mutatja: az egyikben Inarit (a rizs, az aratás istenét), a másikban Hacsimant, a háború, az íjászat istenét imádhatják a hívők. A sintó szentélyekre jellemző „torii”, a halandók és a kami-k világát elválasztó kapu egyik oszlopára Inari, a másikéra Hacsiman neve van vésve, a két szentély közös területen osztozik.
A negyed egyike Tokió sajnos kis számban megmaradt olyan részeinek, ahol még találhatunk régi házakat, esetleg még a háború előtt épült házak egész sorát. Ugyan az 1923-as nagy tokiói földrengés során a Ningjócsó is leégett, s az 1945-ös, gyújtóbombákkal végrehajtott, a lakosság terrorizálását, harci szellemének megtörését célzó szőnyegbombázások is szinte az egész város elpusztult, a Ningjócsó egy része – köszönhetően a szél váratlan megfordulásának - érintetlen maradt. Persze, mint ahogy Japánban szinte mindenütt, itt is (talán a sintó szentélyek rendszeres újraépítéséből származik ez a mentalitás) néhány évtizedre építenek csak házakat, azután lebontják, hogy újabbat, modernebbet, a technológia fejlődésének és a magas telekáraknak köszönhetően jórészt jóval nagyobbakat építsenek a nemegyszer még teljesen jónak, használhatónak, sőt modernnek számító épületek helyébe is. Bár a negyed épületeinek nagyobb része már modern, új építés, azért állnak még régi házak is szép számmal.
S ez a negyed nem csak az építészetben őrzött hagyományokat. A gasztronómia és a kézművesség remekeinek továbbéléséről majd a következő részben számolok be.
