A bambusz művészete – Magyar kurátor rendezett japán műtárgyakból kiállítást a tokiói Modern Művészetek Múzeumában

A magyar média lelkesen tudósít apró-cseprő sportsikerekről is, de sajnálatosan figyelmen kívül hagyja a művészet terén elért, VB aranyéremmel is felérő eredményeket.

A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum korábbi művészettörténésze, Bincsik Mónika a világhírű New York-i Metropolitan Múzeum segédkurátora, a japán iparművészet szakértője. 2017-18-ban a Metropolitan-ban rendezte meg a híres New York-i ügyvéd, Arthur Abbey és felesége, Diane bambuszból készült japán műalkotásokból álló gyűjteményének kiállítását. (A gyűjtők a kollekciót a Metropolitan Múzeumnak adományozták.)

Fotó: Akihiro Ozaki Mainichi Newspaper
October 11, 2019 (Tokyo morning edition)

E kiállításnak Japánban is visszhangja volt, aminek eredményeként a tokiói állami Modern Művészetek Múzeuma is bemutatta e kiállítást 2019 szeptembere és decembere között.

Novemberben Tokióban jártam, s japán ismerősöm hívta fel a figyelmemet a kiállításra. Bár budaörsi házunkban is akad egy-két bambuszból, művészi igénnyel készült tárgy, s a Japánban eltöltött évek alatt is sok hasonlóval találkoztam, bevallom, hogy csak most, a kiállítás megtekintése után kezdtem önálló iparművészeti ágként gondolni a bambusz feldolgozására.

Több, mint 600 bambuszfajta nő Japánban, köztük a „madake”, azaz az óriás bambusz is. Utóbbi 20 méter magasra, 10 cm törzsátmérőjűre is megnő, állítólag egyetlen napon egy métert is növekedik. Más fajtái inkább nagyobb növésű fűként a japán erdők jellegzetes aljnövényzetét adják. Bár egyes fajták fiatal rügyei a japán konyha csemegéi közé tartoznak, itt inkább a kifejlett bambuszfákból kinyerhető nyersanyagról, annak feldolgozásáról, s az így született műalkotásokról szeretnék írni.

A bambuszrügy kedvelt tavaszi csemege

Részben a bambuszfajták sokfélesége miatt is alakultak ki vidékenként is eltérő technikák a bambusz feldolgozásában. A Tokiót is magába foglaló Kantó vidéken a keményebb bambuszfajtákat hihetetlen ügyességgel hosszában kb. 128 részre, szinte fonál vékonyságúra vágják, ezt hívják maszavari-nak.

Forrás: https://images.app.goo.gl

Az Oszakát körülvevő Kanszáj vidéken és Kjúsú szigetén puhább, rugalmasabb fajták nőnek, itt a bambusz textúráját jobban megmutató „hiravari” technika vált elterjedtté.

Forrás: http://www.takeroku.co.jp

E különbség elsősorban a régebbi daraboknál mutatkozik meg, a modern bambusz-művészetben már országszerte használják mindkét technikát.

S akkor engedjék meg, hogy egy kis virtuális tárlatra invitáljam Önöket a tokiói kiállításon készített fotóim segítségével.

Tanabe Csikuunszaj II. (1910-2000) két virágkosara az 1940-50-es években készült

Tanaka Kószáj (1912-1993) 1946-ban készült gyümölcskosara

Ez a szinte csipke finomságú irattartó doboz Iidzuka Hószáj (1872-1934) munkája 1923-ból

Teaszertartásnál használják ezt a kis szekrénykét. Nakata Kinszeki (1902-1959) 1940-ben készítette

Iidzuka Rókanszáj: Virágkosár (kb.1932)

Egy másik, szinte égbe törő fogantyúval ellátott virágkosár ugyancsak Iidzuka Rókanszájtól, 1940 körül

Iidzuka Sókanszáj ( 1919-2004) füles tálcája 1975-ből

Hajasi Sógecuszáj (1911-1986): Virágkosár (1960 körül)

A következő darab jól mutatja, hogy Japánban nem egyszer korai, s a hagyományokban gyökerező művek is hihetetlen modernként, frissként hatnak a nézőre. (Hadd emlékeztessek például az egyik korábbi blogbejegyzésemben szereplő 18. századi szobrász, Enku alkotásaira példaként.)

Iidzuka Rókanszáj: Függő virágtartó (1945)

S akkor lássunk olyan darabokat, amelyek már nem a – művészi színvonalú – használati tárgy, hanem eleve dekoratív műalkotás létrehozásának igényével születtek. Miközben az utóbbi évtizedekben alkotó művészek bátran kísérleteznek a felhasznált technikákat, a megcélzott formákat illetően, minden alkotásban ott van a félreérthetetlen lenyomata a hagyománynak, az elődök munkájának is. A mesterség alapjainak elsajátítására 5-10 év elegendő, de többnyire évtizedek kellenek, hogy művészi szintre jussanak. Hasonlóképpen: egyes darabok akár néhány hét alatt elkészülhetnek, de a kiállításokra szánt, igényes alkotásokhoz akár egy-két év munkájára is szükség lehet. A mai kor mesterei többnyire már nem a többgenerációs művész-családokból származnak, bár a szakmát természetesen a műfaj tekintélyes alkotói keze alatt sajátítják el.

Monden Kógjoku: Hullám (1981)

Honma Kadzuaki: Lélegzet (1968)

Torii Ippó: Kék örvény (2006)

Baba Sódó: Függő kosár

A művész néha a természetes formában is „megtalálja” a műalkotást:

Ikeda Ivaó 2016-os virágtartója fekete lakkbevonattal

Iidzuka Sókanszáj: Sárkány a felhők között (1990)

A negyedik generációs Tanaka Csikuunszáj 2015-ös, „Vitorlát bontva” című, hajó alakú virágkosara

Honma Hideaki: Áramló forma (2014)

Fudzsicuka Sószej: Dagály (1978)

A mester később újra nekirugaszkodott a témának: Fudzsicuka Sószej: Dagály (2007)

Tanabe Jóta: Föld a gyermekeknek (1975)

Uemacu Csikjú: Őszi szellő (2014)

Homma Kadzuaki: Folyóvíz (1983)

Honda Sórjú: Tánc (2000)

Siocuki Dzsuran: Álló kosár (1990-es évek eleje)

Japánban a népi kézművesség hagyományaira alapozó iparművészet (a hagyományos előadóművészettel együtt) irigylésre méltó presztízst élvez. 1955 óta a legkiválóbb művészeknek az „élő nemzeti kincs” címet adományozzák. Alig néhány tucat művész érdemelte ki ezt az – egyébként évi 2 millió jenes díjazással is járó – kitüntetést. Közülük eddig ketten kerültek ki a bambuszt alapanyagul használó művészek közül: a Kantó vidéki (Tocsigi tartományban alkotó), második generációs művész: Iidzuka Sókanszáj (feljebb két alkotása is látható), valamint Sóno Sóunszáj (1904-1974), akinek „Emelkedő hullámok” elnevezésű, 1956-ban készült virágkosarának fotójával zárom képes beszámolómat erről – a számomra felfedezéssel felérő – kiállításról.

 

Kapcsolódó bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.