A kis gyufaáruslány a Hiroshima-szalonból

Legutóbbi zürichi utam alatt alkalmam volt színházba menni. A német nyelvterület egyik legkiválóbb teátrumának, a helyiek által Pfauen-nek, azaz Páváknak nevezett Schauspielhaus Zürich Kamrájában jártam, ahol a hosszabb ideje Európában, főként Ausztriában és Németországban élő és alkotó japán művésznő, Sachiko Hara tartott úgy nevezett Hiroshima-szalont. Az este első felében egy performansz keretében eljátszotta a hiroshimai tragédiát. Egy kislányt alakított, aki vidáman énekelve tart az iskolába és aki az 1945. augusztus 6-i atombombatámadás miatt egész életére torz marad. Így, „Hiroshima Monster Girl”-ként eleinte mindenki csúfolja, később pedig már senki nem akar róla tudomást venni. Sachiko Hara célja küzdeni azért, hogy bár az egykori hiroshimai túlélők lassan mind meghalnak, a tragédia mégse merüljön feledésbe és sose robbanjon többé atombomba a világon. Sőt, minden atomfegyvert tiltsanak be és az atomerőműveket is zárják be. Üzenetének azzal adott nagyobb nyomatékot, hogy meghívott három atomfegyver-ellenes aktivistát és egy világhírű zeneszerzőt beszélgetni.

Sachiko Hara a Schauspielhaus Zürich Kamrájának színpadán (saját fotó)

Mia Gandenberger az International Campaign to Abolish Nuclear Weapons (ICAN) Switzerland képviseletében arról beszélt, hogy szervezetük a nukleáris fegyverek katasztrofális hatásaira hívja fel a figyelmet, amelyek nem állnak meg a megtámadott ország határainál. A genfi székhelyű nonprofit szervezet, amely 2017-ben elnyerte a Nobel-békedíjat, azért küzd, hogy Svájc aláírja a nukleáris fegyverek betiltásáról szóló nemzetközi egyezményt és hogy a svájci pénzintézetek ne finanszírozzák tömegpusztító fegyverek fejlesztését. Az ICAN tagjai úgy látják, hogy vagy a nukleáris fegyvereknek, vagy az emberiségnek lesz vége.

Két meghívott atomfegyver-ellenes aktivista: Masato Yamamoto és Rodo Guadarrama (saját fotó)

A mexikói származású díszlettervező, Rodo Guadarrama mindannyiunkhoz közelebb hozta Mia Gandenberger mondanivalóját azáltal, hogy beszámolt fukushimai élményeiről. Rodo 2011-ben a tokiói New National Theatre operarendező és díszlettervező gyakornoka volt és márciusban a munkatársaival egy előadást készített elő a későbbi katasztrófával sújtott Tohoku régió legnagyobb városában, Sendaiban. Egy fukushimai szállodában, zuhanyozás közben érte a március 11-i hatalmas, 8,9-es erősségű földrengés. Szerencséjére még aznap sikerült Niigata (Honshu sziget nyugati partja) irányában elhagynia a környéket, de Tokióba csak hetekkel később tudott visszajutni. A katasztrófa-élményt évekkel későbbi többszörös díjnyertes előadásában – 3 katasztrófa, amit szerencsésen túléltem (3 Catastrophes I Happily Survived) – dolgozta fel.

A huszonöt éve Svájcban élő japán terméktervező, Masatoshi Yamamoto elmondta, hogy a japán nagykövetség berni épülete előtt szervezett tüntetést 2015-ben amikor megtudta, hogy Japán újraindítja az atomerőműveit. Továbbá a fukushimai katasztrófa és az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset sugárzási adatainak összehasonlításával sokkolt mindenkit. Azt állította, hogy hússzoros a sugárzás értéke a japán területeken és felhívta a figyelmet arra, hogy a csernobili katasztrófa miatt Pripyat ma is szellemváros, miközben a japán kormányzat folyamatosan költözteti vissza a lakosságot Fukushimába. Szerinte azért, mert ott is kellenek adófizetők.

Sachiko Hara, Mayumi Miyata – épp bemutatja a sho nevű hangszert -, Yukiko Sugawara és Helmut Lachenmann (saját fotó)

Az este díszvendége a világhírű német zeneszerző, a modern instrumentális zene képviselője, Helmut Lachenmann volt. A komponista Luigi Nono és Karlheinz Stockhausen tanítványa és leghíresebb szerzeménye A kis gyufaáruslány (Das Mädchen mit den Schwefelhölzern) című, 1988 és 1996 között írt opera. Ezt a művet mutatták be 2019 októberében először Zürichben – balettként. Lachenmannt japán felesége, a nemzetközi elismertségnek örvendő zongorista, Yukiko Sugawara és a világ legjobb sho (japán tradicionális szájorgona) művésze, Mayumi Miyata is elkísérte. (Mindketten szerepelnek A kis gyufaáruslány előadásában.) A 84 éves zeneszerző arról beszélt, hogy művében zeneileg hozta létre azt a hideg, fagyos szilveszter éjszakát, amelyen a főszereplő, a szegény, mezítlábas és éhező kislány az eladni nem sikerült gyufákkal próbálja melegíteni magát a hóban és közben meleg otthonról, ételről, karácsonyfáról és az egyetlen emberről, aki szerette, a nagymamájáról fantáziál. Dialógusok nincsenek a darabban, hanem eljátszott „képek” jelenítik meg az egy-egy gyufaszál ellobbanása közti látomásokat. Az alábbi felvételen Mayumi Miyata 8:51-kor kerül színre.

A hangsúly azonban a zenén van! A hangszerek nem csak hagyományos szerepüket töltik be, hanem kifejezésre juttatnak lélegzetvételt, sziszegést, ordítást. Megmutatják a magányt, a társadalom ridegségét és gyermek elhagyatottságát. A sho, melynek hangzása tényleg az orgonasípok hangjára emlékeztetett, azért került alkalmazásra, mert valahogy úgy emeli az ember a szájához és olyan kéztartás mellett játszik rajta, mintha fújni, melegíteni akarná a kezét a téli hidegben. Nagy élmény volt számomra a beszélgetés alatt meghallgatni a John Cage-tanítvány Mayumi Miyata játékát és figyelni az ujjai mozgását a hangszeren! A tizenhét vékony bambuszsíp a főnix hangját idézte és egyfajta spirituális légkört hozott létre.

Lachenmann műve ugyancsak kapcsolódik a hiroshimai tragédiához: a társadalom ridegsége és az emberi kapcsolatok hiányosságai is tudnak akkora pusztítást okozni, mint az atombomba. A zeneszerző elmondta, hogy nem csak Andersen meséjét követte, hanem beleszőtte a történetbe a német szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egyik alapítója, Gudrun Ensslin sorsát. A beszélgetés során megtudtuk, hogy Lachenmann és Ensslin gyerekkorukban szomszédok voltak, mindkettőjük apja lelkész volt és közösen zenéltek. Majd 1968. április 2-án Ensslin a radikalizálódó RAF tagjaként felgyújtott két frankfurti áruházat a fogyasztói társadalom, a konzum és a vietnámi háború elleni tiltakozásul. Ezért Lachenmann úgy tekint Ensslinre, mint egy másik „kis gyufaáruslányra”. Idézi, hogy egy 1973-as levele szerint Ensslin úgy volt vele, hogy vagy önmagát pusztítja el, vagy másokat. Az eredeti mese hőse viszont önmagát akarja megmenteni, amikor elkezdi meggyújtani az eladásra szánt gyufákat, amikkel egyébként tilos játszania. De a zeneszerző szerint keskeny a határ, ami a kis gyufaáruslányt elválasztja attól, hogy ellene forduljon mindazoknak, akik nem vettek róla tudomást és hagyták meghalni. – Ráadásul felteszi a kérdést, hogy mi észrevesszük-e, ha valakinek segítségre van szüksége. – Ugyanakkor Lachenmann Ensslinék ténykedését, későbbi gyilkosságait elfogadhatatlannak tartja. Az erőszak nem lehet megoldás, ahogy Hiroshimában sem volt az. (Akit az RAF bővebben érdekel, annak ajánlom A Baader-Meinhof csoport c. filmet.)

Helmut Lachenmann a Bölcsőzenét játssza (saját fotó)

Hogy kicsit feloldja a társadalmi felelősségével és önnön magábaszeretettségének tudatával szembesülő közönségét, a beszélgetés végén Lachenmann egy saját szerzeményét, a Bölcsőzenét (Wiegenmusik) adta elő zongorán. Ezt a darabot 1963-ban, első gyermeke születése alkalmából írta. Végezetül Sachiko Hara és a Schauspielhaus minden vendéget és nézőt meginvitált egy pohár szakéra. A hagyományos japán ital fogyasztása közben számos közös fotó is készült. A sho különleges hangzása és az este során felvetett témák pedig még sokáig velünk maradtak.

Immár oldott hangulatban, Helmut Lachenmann társaságában (saját fotó)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.