Japán egyik legszebb tája és legnagyobb tragédiája: Hiroshima

Japáni élményeim közül talán a hiroshimai kirándulásom volt rám a legnagyobb hatással. Már itthon elterveztem, hogyan fogom két hivatalos elfoglaltság közé beilleszteni a villámlátogatást az első atombombatámadásról elhíresült városba. Látni akartam milyen az élet ott, 70 évvel 1945. augusztus 6. után és megnézni a Genbaku-dómot, az egyetlen épületet, amit a pont felette felrobbanó Little Boy nem tudott teljesen romba dönteni. Emellett kíváncsi voltam még a Hiroshima-öbölben található Miyajima szigetének természeti szépségeire és shinto szentélyének híres úszó kapujára. Meg akartam kóstolni az okonomiyaki, a japán zöldség-pizza hiroshimai verzióját és ki akartam próbálni, hogy milyen egy hagyományos japán fogadóban, ryokan-ban megszállni.

Szombat hajnalban indultam Tokióból és a shinkansen szuperexpresszel, egy átszállással, körülbelül 5 óra alatt tettem meg a 900 km-es távolságot a Honshu – a legnagyobb japán sziget – nyugati részén található Hiroshimába. De az idő gyorsan elrepült, mert a kb. félúttól mellettem ülő vidéki japán kisnyugdíjas, aki nem nagyon járt külföldön és fehér emberrel se igen volt korábban dolga az életben, mindent tudni akart rólam és Magyarországról. Hiroshimába érve úgy döntöttem, hogy először a természetben relaxálok kicsit és csak utána eredek az atombomba nyomába. Így hát első utam Miyajima-ra vezetett, ami még egy félórás vonatozást és tízperces kompozást jelentett. Bár esős időt fogtam ki, nagyon örültem, amikor a szürkeségből kirajzolódott előttem az Itsukushima szentély hatalmas piros “torii” kapuja a tengeren. Nagyon tetszenek nekem az ilyen fajta, hagyományos japán kapuk, mert formájuk egyszerű, de mégis eleganciát sugároznak: két hengeres tartóoszlop, rajtuk két – egy hosszabb és egy rövidebb – túlnyúló keresztgerenda. Többnyire cinóberpiros színük kiemeli, hangsúlyossá teszi őket minden környezetben. Spirituális jelentésük is megfogott: a “torii” a mindennapi emberek és az istenek (kamik) világainak szimbolikus határa és rajta keresztül lehet elindulni a shinto szentélyek és más szakrális helyek felé vezető úton.

Az Itsukushima-szentély “torii” kapuja

Ami Miyajimát illeti, régen az egész sziget szent helynek számított és hogy tisztaságát megőrizzék, földi halandó nem tehette be oda a lábát. A szerzeteseknek kizárólag a “torii” kapun keresztül volt szabad bejárniuk a sziget mellé cölöpökre épített shinto szentélybe és ez csakis dagály idején volt lehetséges. A feljegyzések szerint az első szentélyt a 6. században emelték, a ma látható, több felújításon átesett épületegyüttes kialakítása, stílusa pedig a 12. századot idézi. Ekkor döntött úgy egy hadúr, Taira no Kiyomori, hogy hálából az életben elért sikereiért templomot emel három istennő – Amaterasu japán napistennő öccsének, a tengerek és viharok istenségének három leánya – tiszteletére. A tengeren “úszó” 16 méter magas “torii” és mögötte a sziget látványa évszázadok óta Japán három leggyönyörűbb tájának (Nihon Sankei) egyike. Legalább olyan jelentőséget tulajdonítanak neki, mint a világ hét csodájának! A szentély ma japán nemzeti kincs és az UNESCO világörökség listáján is szerepel. Élmény volt figyelemmel kísérnem ott egy shinto szertartást, majd felmásznom a sziget legmagasabb pontjára, az 535 méter magas Mount Misen-re és megcsodálni a kilátást a tengerre és a környező szigetekre.

Szertartás az Itsukushima-szentélyben

Kilátás a Mount Misen-ről

Este volt mire visszaértem Hiroshimába és birtokba vettem tatamis, futon matracos, rizspapírból készült tolóajtós szobámat egy tradicionális japán fogadóban. Az egyszerű berendezés fából készült és barátságos, otthonos volt a hangulat. Még az sem volt zavaró, hogy osztozni kellett a többi lakóval a fürdőszobán és a WC-n. Ott láttam először azt a megoldást, hogy a WC-tartály tetejére van felszerelve a kézmosó és így a kézmosáshoz használt vizet “újrahasznosítják” ahelyett, hogy egyből a lefolyóba kerülne! Ráadásul így a mosdó nem foglal el plusz teret az amúgy is nagyon picike helyiségből. A tulajdonos idős házaspár mindent megtett, hogy vendégeik jól érezzék magukat. Tőlük kaptam a tippet, hogy hol érdemes okonomiyaki-t enni. Így kötöttem ki Okonomi-mura-ban (“Okonomiyaki-faluban”), ahol 24 étterem specializálódott a japán “zöldség-pizzára”. Mindegyik egy kicsit variál az elkészítés módján és a hozzávalókon, kifejezve az “okonomiyaki” szó jelentését: “amit csak szeretnél, grillezve”.

Készül az okonomiyaki

Hiroshimában és környékén az okonomiyaki hozzávalóit rétegesen rendezik el, szemben az oszakaiakkal, akik összekeverik őket. Az Okonomi-mura általam kiválasztott éttermében a pulttal egybeépített sütőlap mellett ülve végignéztem a folyamatot: a rétegek palacsintatésztaszerűségből, káposztából, szabadon választott húsból vagy tengeri herkentyűből és yakisoba tésztából álltak. (Utóbbi nem szerepel a hagyományos oszakai verzióban!) A kompozíció tetejére került még tojás és tekintélyes mennyiségű okonomiyaki szósz, ami ketchup, Worchestershire- és szójaszósz, valamint méz keveréke. Az ízkombináció kiváló: nem édes, nem savanyú, nem sós és nem keserű, hanem umami – a titokzatos ötödik alapíz! A frissen sült remekművet nem egy nagy tányérra helyezték, hanem egyszerűen elém tolták a sütőlap szélére. Pici tányért adtak, ami egy falat elhelyezésére volt megfelelő, de közben a többi meleg maradt! Innivalóként leginkább sör passzol hozzá. Vacsora után levezető sétára indultam és megnéztem a kivilágított Genbaku-dómot, ami egyszerre volt lenyűgöző és szívszorító látvány. Utána pedig várt rám a tatami és a futon.

Tradicionális japán szoba

Másnap kipihenten ébredtem! Készen álltam a hiroshimai atomtámadás helyszínének és emlékhelyeinek bejárására. Elsőként a dómot kerestem fel, ami kupolájának köszönheti a nevét és egy cseh építész, Jan Letzel tervei alapján épült a 20. század elején. Az atombomba ledobásáig Hiroshima prefektúra kereskedelmi kiállítótermeként működött és épületében művészeti kiállításokat, vásárokat, kulturális eseményeket is rendeztek. Az amerikaiak által 1945. augusztus 6-án reggel 8:15-kor ledobott, Little Boy-nak nevezett bomba körülbelül 600 méterrel a dóm felett robbant fel és tőle 150 méternyire csapódott be. Bár mindent lángba borított és minden ott tartózkodó embert azonnal megölt, a központi falak állva maradtak, tetejükön a kupola vasszerkezetével. Ugyanakkor a város szinte teljesen megsemmisült és 340000 fős lakosságának fele életét vesztette – becslések szerint kb. 70000 fő a robbanás pillanatában, további 90000 pedig a sérülései és a sugárzás okozta betegségek következtében hunyt el később.

A Genbaku-dóm

A túlélők évekig vitáztak azon, hogy a dóm megmaradjon-e a támadás emlékére vagy pedig teljesen lerombolják-e, hogy ne idézzen fájdalmas emlékeket. Végül 1966-ban született meg a döntés, hogy az épületet Hiroshima város mementóként megőrzi a bombázás utáni állapotában és a világbéke hirdetésének valamint a nukleáris fegyverek elleni harcnak szimbólumaként. Ma már világörökségi helyszínnek is számít! Körülötte, a város egykori kereskedelmi központjának a bombarobbanás által letarolt helyén 1950 és 1964 között létrehozták a Béke Emlékparkot a Pritzker-díjas japán építész, Kenzo Tange tervei alapján. A park központjában a Hiroshima Béke Emlékmúzeum áll és körös-körül számtalan emlékoszlop. Többek közt a minden áldozat nevét megörökítő Díszsíremlék az 1964 óta égő Béke Lángjával, ami addig fog égni, amíg a föld szabad nem lesz minden nukleáris fegyvertől. A közelben található a pokol kilenc bugyrát és az atomtragédiának köszönhető hiroshimai poklot jelképező tíz Béke Kapu, amelyeken számtalan nyelven – még magyarul is – olvasható a “béke” felirat. Innen nem messze áll a Gyermekek Békeemlékműve, amit 1958-ban emeltek egy 12 éves kislány, Sadako Sasaki és minden olyan gyermek emlékére, akik az elszenvedett sugárzás okozta betegségek (többnyire leukémia) következtében haltak meg. Az 1955-ben elhunyt Sadako ezer darumadarat hajtogatott papírból, hogy a japán legendának megfelelően teljesüljön egy kívánsága: atomfegyvermentes legyen a világ. Az emlékművet több ezer origamidaru veszi körül, amelyeket a világ minden tájáról hoztak azok, akik magukénak érzik Sadako álmát.

A Gyermekek Békeemlékműve

A Béke Emlékmúzeum tárlata volt az, ami igazán közel hozta hozzám mindazt a tragédiát, amit a hiroshimaiak átéltek. Egy hatalmas makett a becsapódás előtti és utáni városképet mutatta be. Az áldozatok személyes tárgyai, a 8:15-kor megállt karórától kezdve a megrongálódott ételhordó dobozokon át a ruhadarabokig mind magukon viselték az atombomba-támadás nyomait. A korabeli fotók nyíltan ábrázolták, hogy az emberi testre nézve milyen következményekkel jár a sugárzás és a radioaktív csapadék. A történelmi események mögött felsejlő egyéni tragédiák sora annyira nyomasztóan hatott rám, hogy azt gondoltam érdekek és ideológiák ide vagy oda, ilyen kegyetlen szenvedésnek nem lenne szabad tudatosan kitenni senkit. Belegondoltam, hogy mi lett volna akkor, ha az atombombát Európában vetik be – merthogy eredetileg Hitlernek szánták – és abba is, hogy vajon beteljesedett-e az amerikaiak célja, miszerint rengeteg életet kívántak megmenteni azáltal, hogy az atombombák Hiroshimára és Nagasakira való ledobásával kikényszerítik a japánok fegyverletételét.

A Béke Emlékpark a múzeum ablakából nézve

Aki szeretne többet megtudni a Japánra ledobott atombombák hatásáról, ajánlom figyelmébe a budapesti Sziklakórház Atombunker Múzeum 2017. június 1-jén megnyílt kiállítását.

Aki az emberi sorsokra kíváncsi, nézze meg Kaneto Shindo “Hiroshima gyermekei” (1952) vagy Shohei Imamura “Fekete eső” (1989) című filmjét. A japán rendezők bemutatják a robbanást és következményeit, amely kapcsán lehet azon gondolkozni, hogy vajon a túlélők jártak-e jobban…

A hiroshimai tragédiát a japánok anime formában is feldolgozták és a “Mezítlábas Gen” (1983) kötelező tananyagnak számít.

Azoknak, akik európai szemmel vizsgálnák a történteket, Alain Resnais “Szerelmem, Hirosima” (1959) című játékfilmjét ajánlom.

 

A fotók sajátok.

 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.