Hacsikó és az akita kutyák

Amikor Tokióban éltem, gyakran beszéltem meg találkozót a barátaimmal a Hacsikónál, lényegében a Shibuya állomásnál lévő kutyaszobornál. Hacsikó olyan közkedvelt találkozási pont, mint a Nyugati pályaudvarnál az óra. Mivel azonban Tokió lakossága lényegesen meghaladja Budapestét, megtalálni valakit a Hacsikó körül gyakran embert próbáló feladat. Mi mégis rendszeresen búcsúztunk úgy, hogy „legközelebb a Hacsikónál”.

Hacsikó (ハチ公)egy kutya volt, aki 1923-ban született, és minden nap elkísérte gazdáját a Shibuya vasútállomásra, ahonnan a gazda, egy egyetemi professzor munkába utazott. A professzor egy napon váratlanul agyvérzést kapott az egyetemen, s Hacsikó hiába várta a délutáni vonatnál. A kutyus ekkor másfél éves volt, s ezentúl is, több mint 9 éven át minden nap kiment az állomásra, s hűségesen várta gazdája visszatértét. A professzor rokonaitól elfogadta ugyan a táplálékot, de sosem fogadott el új gazdát, sosem adta fel a reményt, hogy szeretett gazdája visszatér, s kitartóan várta a vasútállomáson. Hacsikó története akkor vált ismertté, amikor a professzor egyik tanítványa, Saito Hirokichi 1932-ben találkozott vele a Shibuya állomáson.

Saito Hirokichi már régóta kutatásokat folytatott az akita kutyák tenyésztésével kapcsolatban, s felfigyelt arra, hogy Hacsikó az egyike annak a mindössze 30 akita kutyának, melyet egész Japán területén össze tudott írni. Ezzel kapcsolatban több tanulmányt és újságcikket is megjelentetett, s Hacsikó története bekerült a kor egyik meghatározó napilapjába. Hacsikó ezzel a figyelem középpontjába került és a kitartás és hűség szimbóluma lett, történetét országszerte szívesen mesélik a gyerekeknek. Hacsikóról még életében szobrot mintáztak, melyet 1934-ben az ő jelenlétében állították föl a Shibuya állomás kijárata mellett. A bronzszobrot a világháború alatt beolvasztották, de a háború után, 1948-ban helyreállították, s azóta minden évben megemlékezést tartanak a lábainál, mely közkedvelt találkozási pont lett. A peronon, azon a helyen, ahol Hacsikó hűségesen várta a gazdáját, bronz tappancsnyomok őrzik Hacsikó emlékét.

Hacsikó történetét néhány éve Richard Gere főszereplésével meg is filmesítették, címe: Hacsi – a leghűségesebb barát.

Hacsikó (a képen) akita fajtájú kutya volt (秋田犬, あきたいぬ、akita-inu), melynek neve a Japán észak-keleti régiójában található Akita megyéből (Akita-ken) származik. Korábban a fajtát Odate inunak (Odate kutyának) nevezték, Hacsikó maga is Odate városában született.

A legendák szerint az akitákat mintegy ötszáz éve egy a császárnál kegyvesztetté vált, s emiatt egy kis szigetre száműzött japán nemes tenyésztette ki a medvevadász matagi, két fajta mastiff és többféle egyéb kutyafajtából azért, hogy megfékezhesse a lakhelyéül kijelölt szigeten oly elterjedt, hatalmas testű medvéket. A fajta kitenyésztése jól sikerült, s az akitákból kiváló medvevadász lett. Néhány évvel később ez a nemesember a császárnak ajándékozott néhány akita kutyát. A császár annyira el volt ragadtatva a kutyáktól, hogy kitenyésztőjüknek nem csak a földjeit és pozícióját adta vissza, de elrendelte, hogy ezentúl minden egyes császári szolgálatban álló szamurája tartson akita kutyát. Így a szamurájok és az akita kutyák történelme összekapcsolódott. Ezeket a kutyákat sokszor hasonlítják is a szamurájokhoz. Semmitől sem félnek, és hűségük páratlan.

A legenda szerint sok szamuráj hitt abban, hogy ha méltatlan körülmények között hal meg, lehetősége lesz arra, hogy a következő életében akita kutyaként szülessen újra, s kapjon még egy esélyt, hogy megvédve mestere életét visszaszerezze a becsületét.

Az akita kutya ma is a szerencse egyik jelképe, az újszülött fiúgyermekeknek akita szobrot ajándékoznak, hogy bátor és hűséges legyen.

A 19. század fordulóján Taisho császár (lásd a képen 2 kedvenc kutyája társaságában, 1899-ben) annyira kedvelte ezt a fajt, hogy közönséges emberek számára is engedélyezte a tartását. Az akita kutyákat a köznép is megkedvelte. Mivel nagyon gyerekbarát fajtáról van szó, a halászfalvakban gyakran hagyták a szülők az akitákra a gyermekeiket, hogy vigyázzanak rájuk és ne engedjék ki őket a házból mindaddig, míg a szülők halászni mennek.

A 20. század fordulóján az akita-megyei Odate város környékén elterjedtek a kutyaviadalok, s az erre alkalmas kutyák kitenyésztéséhez az akkor még Odate inunak (Odate kutyának) nevezett fajtiszta akitákat többféle európai és ázsiai kutyafajjal keresztezték (például angol masztiff, német dog, bernáthegyi, tosza inu fajtákkal). A kutyaviadalok végül szociális problémává váltak, így 1909-ben a kormányzat betiltotta őket.

1914-ben a császár kiállítást rendezett a fajtiszta Odate inuk bemutatására, melyen láthatóvá vált, milyen változást okozott a különböző kutyafajtákkal való keresztezés. Állítólag az odatei emberekben is ekkor tudatosodott, hogy már alig van olyan kutya, mely viszi az eredeti vérvonalat, s ekkortól kezdték tudatosan is védeni az eredeti „akita” fajtát.

1931-ben a még életben lévő körülbelül 30 fajtanemes akitát japán természeti értéknek minősítették és szigorú szabályokat vezettek be a tenyésztésével kapcsolatban. A fajta a második világháborúban ismét a kihalás szélére került. A háború elején az élelmiszerhiány miatti alultápláltság tizedelte a kutyákat, majd maguk is az éhes lakosság táplálékává váltak, míg szőrméjükből meleg ruhát készítettek. Később a kormány – a hadsereget is érintő élelmiszer- és ruhahiány enyhítésére – elrendelte az összes nem hadászati célú kutya begyűjtését, így csak néhány kitartó tenyésztő állhatatos munkájának köszönhető, hogy a fajta túlélte a második világháborút. Ezek a tenyésztők kedvenc állataikat a hegyekbe menekítették és a matagi kutyákkal együtt nevelték. Néhányan keresztezték őket a hadászati célból engedélyezett németjuhász kutyákkal (esetleg németjuhásznak hazudták őket), így tévesztették meg a hatóságokat.

Ezen a képen Tachibana látható, azon kevés akita kutyák egyike, aki túlélte a második világháborút. 1953-ban bélyeget készítettek róla.

Az Akita Kutya Megőrző Társaság 1957-ben múzeumot alapított Odate városában, mely azóta is büszkén mutatja be a fajta történetét és gyűjti a fajtával kapcsolatos információkat.

Az első akita kutya 1937-ben került az Egyesült Államokba, ottani tenyésztése azonban csak a második világháború után indult el, amikor a Japánt megszálló amerikai katonák – megkedvelve a barátságos kutyákat – százasával vitték haza őket. 1999 óta már megkülönböztetik az eredeti akita inu-t, illetve a nagy japán kutya néven is ismert amerikai akitát (AKC akita). Az amerikai akita nagyobb, vaskosabb fajta, a feje is sötétebb, míg az „eredeti” akita kutya kisebb termetű és világosabb bundája van.

  

Mivel nincs szüksége sok mozgásra és jó természetű, sokan kedvelik és tartják otthon, de tudni kell bánni vele, első kutyának nem ajánlott. Jó természetű, független kutya, azonban domináns és nehezen tűri más kutyák jelenlétét, illetve a hasonló nemű társakat. Emiatt olyan helyeken, ahol sok kutya él együtt, nem ajánlott a tartása.

 

 

Borítókép: https://en.wikipedia.org/wiki/Akita_(dog)

Kép 1: http://beauty-of-japan.com/article/meet-up-place-statue-hachiko-shibuya/

Kép 2: http://www.australiandoglover.com/2016/05/hachiko-faithful-dog-national-symbol.html

Kép 3: http://www.emperorsakitas.com/Akita-History.php

Kép 4: http://www.emperorsakitas.com/Akita-History.php

Kép 5: https://en.wikipedia.org/wiki/Akita_(dog) 

Kép 6: https://en.wikipedia.org/wiki/Akita_(dog)

Kép 7: https://en.wikipedia.org/wiki/Akita_(dog)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.