Egy hónapja tolmácsoltam a Japán Alapítvány által szervezett A japán kortárs színház ma című előadást. Hogy őszinte legyek, a téma nem állt hozzám túl közel, bár szeretek színházba járni, mégis féltem a "kortárs" szótól. Ennek ellenére az előadás előtti hétvégén lelkesen tanulmányoztam a szakma szakszavait, próbáltam minél mélyebben megismerni a japán modern színház sajátosságait.
Az előadó, Takahagi Hiroshi a Tokyo Metropolitan Theater igazgatóhelyettese, Japánban elismert színházi szakember. Külföldön is gyakran jár, rengeteg előadást tart. Vele először az előadás előtt egy órával, az Alapítvány irodájában volt alkalmam találkozni. Egy nagyon szimpatikus középkorú úriemberről van szó, aki lelkesen, akár órákig is mesél a színházról és a japán színházi világ sajátosságairól.
Az előadását röviden összefoglalva: a japán kortárs színház alatt az Európából, főként Oroszországból és Németországból importált új, nyugati típusú színház Japánban történő továbbfejlődését értik. Ez ma már teljesen elszakadt európai ősétől, Japánban pedig nincs egy ortodox, egy mindenki által elfogadott irányzata, csupán sok-sok szárnypróbálgatás. Ennek is köszönhető, hogy Tokióban van a legtöbb színházi premier a világon. Egy-egy darab csak tiszavirág életet él: a színészek egy-két hónapig tanulják szerepüket, utána néhány hétig tart az előadás, majd ismét egy új darab betanulása következik. Japánban (is) nagyon nehéz csupán a színház világából megélni, ezért van az, hogy a legtöbb színész TV szerepléseket, filmszerepeket és más műfajban történő önkifejezést is vállal a megélhetés érdekében. Kérdéses tehát, hogy mennyire van vagy lesz jövője a japán kortárs színháznak.
Az előadás végén Takahagi úr számos új japán kezdeményezést vetített le a hallgatóság számára. Ezek közül engem kettő ragadott meg különösképpen, most ezeket szeretném röviden ismertetni.
1. Chelfitsch (Honlap: http://chelfitsch.net/en/index.html)
Az első, ami furcsa misztikumával mély nyomokat hagyott bennem, Okada Toshiki színtársulata, a Chelfitsch volt. A társulat neve az angol „selfish” (magyarul: önző) japános vagy gyerekes kiejtéséből ered. Az általuk előadott darabokra jellemző, hogy a szereplők párbeszédéhez egy oda nem illő, értelmezhetetlen testbeszéd, mozgás társul.
A 5 days in March (Márciusi öt nap) a háború idején játszódik egy love hotelben, ahol a két főszereplő eltölti a bombázás napjait. Arról beszélgetnek, hogy a bombázás vajon véget ér-e, mire ők hazaindulnak. Részlet a darabból:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
A Hot Pepper, Air Conditioner and the Farewell Speech (Csípős paprika, a légkondicionáló és a búcsúbeszéd) c. darabban például arról beszélget a két főszereplő, hogy milyen hideg van, miközben teljesen véletlenszerű mozgásokat végeznek. Részlet a darabból:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
2. Company Derashinera (Honlap: http://www.onoderan.jp/website/?cat=7)
A másik érdekesség, amit ki szeretnék emelni, Shuji Onodera színháza, ami félúton áll a tánc és a színház között. Precíz koreográfia jellemzi, a színészek mozgását nagyon jól összehangolják, amitől élvezhető és olykor humoros is lesz a darab.
Egy részlet A woman’s house (Egy nő háza) c. darabból:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Az utóbbi időben a Japán Alapítvány szervezésében igen sok japán kulturális program érkezik Magyarországra, így reménykedem benne, hogy hamarosan a fentieket is élőben láthatjuk Budapesten.
A fotók az alábbi honlapokról származnak:
www.aac.pref.aichi.jp www.dailymotion.com www.flickr.com