A Nap és Tűz isteneinek birodalmában, avagy napfelkelte a Fuji tetejéről

Fuji-san, vagy magyarosan Fudzsi, Japán egyik legjobban ismert jelképe. A felkelő nap országának szent hegye, mely a legenda szerint a tűzistennőtől kapta a nevét. 3776 méteres magasságával tornyosul a szigetország fölé és szimmetrikus alakjával az ott lakók számára a tökéletesség szimbóluma.

A helyiek mondása szerint minden japán embernek életében egyszer kötelező lenne megmásznia a szent hegyet, kétszer viszont már őrültség. Ottlétem alatt évekig elvarázsolt szépségével, ezért is döntöttem úgy, hogy közelebbről is megismerkedek kies lejtőivel. Először 2006-ban osztálykirándulás révén jutottam fel a hegyre, s túráztunk a lejtőin, viszont a csúcsig nem jutottunk fel. 2012-ben a húgom meglátogatott Tokióban, és úgy döntöttünk meghódítjuk csodás csúcsát (én akkor már másodjára). Alapos kutatás és felszerelés beszerzése után nekivágtunk a nagy kalandnak.

Késő délután értünk fel a hegy középtáján lévő 5.-dik turistaállomásra busszal. A tömegközlekedés csak odáig van kiépítve, onnantól már csak gyalog lehet továbbmenni. Éjjeli túrát terveztünk, ami 7-8 órás mászást és 2-3 órás visszatérést jelentett kiindulási pontunkhoz. Szerettük volna a napfelkeltét megcsodálni a tetejéről, ami sokak elmondása szerint a világ egyik legszebb látványa.

Az idő kegyes volt hozzánk, szép teliholdas, meleg augusztusi éjjel volt túránk napján. Lámpával a fejünkön nekivágtunk a kijelölt turistaútvonalnak. Utunk kezdetén, mely fás, erdős részén vezetett át, alig találkoztunk pár emberrel. Majd fokozatosan kezdett eltűnni a növényzet, s helyüket kopár, vulkanikus lejtő vette át. Az idő tiszta, szélmentes volt, s az égről ezernyi csillag ragyogott le ránk, míg a szent vulkán sötét óriásként vettet ránk árnyékot. Oldalában tucatnyi apró mozgó fénypontot láttunk - a korábban indult csoportok fejlámpáinak fényeit - melyek kijelölték számunkra a követendő ösvényt. Ahogy róttuk a métereket a kellemes nyárias idő kezdett egyre jobban hűlni, s a pólóra rákerült a pulcsi, majd a kardigán, végül a nagykabát. A mászás során 4 fentebb lévő állomáson tudtunk kicsit megpihenni, ahol lehetőség van megszállni is, vagy ételt és meleg italt venni. Természetesen jóval drágábban, mint egy normál boltban.

A levegő oxigéntartalma egyre ritkult, erre amúgy érdemes odafigyelni, mert magassági betegséget okozhat. Az erre érzékenyeknek érdemes palackozott oxigént venni az állomások egyikén. Nekem személyesen sokat segített, egy pár szippantás időnként, s a fejfájásom el is múlt. Továbbá érdemes egy hegymászó botot is beszerezni, mert tényleg sok segítséget nyújthat a csúszós és egyre meredekebb vulkanikus talajon.

A táj körülöttünk minden fénytől mentes volt, és varázslatos látvány tárult elénk. A távoli városok fényei apró ékkövekként csillogtak a sötét éjszakában.

Ahogy közeledett a hajnal, s erőnk kezdett lankadni, megpillantottuk a csúcsra vezető út végén az Okumiya szentély bejáratát. Addigra már csak araszolva tudtunk haladni, mert ”bedugult” az út. A csúcs felé közeledve egyre több hegymászó csoporttal találkoztunk, s meglepetten tapasztaltam, hogy a mászók életkora a körülbelül 12-13 éves korú gyermekektől a 60-70 éves idősebb korosztályig terjedt. A lassú haladás közben több hegymászóval sikerült rövidebb beszélgetésbe elegyednünk, s világossá vált, hogy sokan két-három napon keresztül másszák a hegyet, az állomásokon megaludva, mert így a szervezetük is folyamatosan hozzászokik a hegyvidéki klímához, s a mászás se túl megterhelő főleg az idősebbek számára.

Hajnalhasadáskor értünk fel a hegytetőre, ahonnan lélegzetelállító látvány tárult elénk. Alattunk az ébredező szigetország terült el, a horizonton pedig lassan megjelentek a felkelő nap első sugarai. Körülöttünk több tucatnyi ember kamerákkal a kezében vadul fotózgatni kezdett, köztük mi is, de nincs fénykép, ami vissza tudná adni a pillanat varázsát. Azt szokták mondani, az életben azok a pillanatok számítanak a legjobban, amitől elakad a lélegzetünk. Ez pedig egy olyan momentum volt, 7 óra kemény és megerőltető éjszakai mászás után úgy éreztük a világ tetején állunk, Japán istenei pedig csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk az égen.

A szent hegy fokozatosan vörös színt vett fel, s a hajnali pirkadat kezdte beragyogni hatalmas kráterét. A 2011-es tragikus japán földrengés után a hegy vulkanikus tevékenysége is nagyban megnőtt, s mászásunk időpontjában már aktív vulkánként volt és van ma is számon tartva. A kráter szélén állva félelem, csodálat és tisztelet érzése kavargott bennem, ahogy lepillantottam a mélybe.

A hegy meghódítása ünneplést érdemelt, így húgommal kibontottuk azt az egy üveg finom vörösbort, amit erre az alkalomra tettünk félre.

Azután még egy órát töltöttünk a csúcson, sétáltunk a kráter körül, elmondtunk egy imát a szentélyben, majd pedig megkezdtük a 2,5 órás ereszkedést.

 A vulkanikus talaj  nagyon csúszós és poros volt, sokszor majdnem elestünk. Tapasztaltabb japán hegymászók napszemüveg és szájmaszk használatával tették meg az utat lefele, mi sajnos ezek hiányában  a portól fekete arccal értünk vissza kiindulási pontunkhoz. Onnan meg jó 3 óra utazás várt ránk hazáig.

Kawaguchi állomásnál visszafordulva a hegy búcsúzás képpen fehér felhőtakaróba burkolózott. Nagyon fáradtan, de élményektől gazdagon tértünk vissza Tokióba.