Van-e humora a japánoknak?

A japánokkal való hétköznapi kommunikációban nem jellemző, hogy a humor közelebb hozná a magyarokat és a japánokat. Számunkra a humor szinte biztos eszköz arra, hogy megteremtsünk vagy fenntartsunk jó kapcsolatokat. Japánban viszont nagyobb értéke van annak, ha valaki „komoly ember” és nem viccelődik. Az önirónia különösen ritka. Önmaguk komolyan vétele a jellemző, bár érdekes módon ez nem párosul önhittséggel vagy nagyképűséggel.

A mindennapok és a művészetek kicsit mintha kettéváltak volna Japánban, ha a humorról van szó. A 18. századig a humor jelen volt a japán irodalomban, festészetben és még inkább a színjátszásban. Ilyen volt például a kjógen színielőadás, amelyet nó színházi előadások közötti szünetekben adtak elő lazításként, komédiaként. A manzai is évszázadokra nyúlik vissza. Egy ütődött és az őt megleckéztető partnere adják elő, egyfajta stand up comedy duóként. A rakugo áll közelebb a mai ismert nyugati stand up comedyhez, azzal a különbséggel, hogy az előadó végig ül. Az egyetlen előadó több karaktert is megszemélyesít, egyedül játszik el dialógusokat. Erőssége nem a verbális, hanem a non-verbális humor – az arckifejezés, a modor, a gesztikulálás, a hangszín. Alapvetően emberi alapkaraktereket figuráz ki ez a műfaj, amely ma is él, és a klasszikus történeteken kívül újakat is előadnak. Az egykor csak férfiak számára nyitott műfajban ma már női előadók is szerepelnek.

A mai japán társadalomban tapasztalható visszafogottság talán arról szól, hogy a humort egyfajta veszélyforrásnak tekintik a japánok, olyan dolognak, amivel megsérthetik a másik személyt. Ettől viszont nagyon óvakodnak. Az eredetiséget csillogtató szellemeskedés messze áll a hagyományos japán felfogástól. Esetleg idősebbeknél figyelhető meg, akik már eljutottak a megbecsültségnek arra a szintjére, hogy több tréfálkozást engedjenek meg maguknak.

A japán humor inkább emberi karakterek kifigurázására épül, szívesen űznek gúnyt apróbb vagy nagyobb emberi hibákból. Gegek, szituációs humor az, amivel találkozhatunk még. Maga a vicc mint műfaj nem nagyon ismert, inkább a viccelődő anekdotázás figyelhető meg. Ha a társaságban több „nagy dumás” is van, akkor azért elindul a lavina, és az európaiakat is megnevettető beszélgetések alakulhatnak ki. A japán humorban kevésbé fedezhető fel az intellektuális csillogás, a humor inkább egyszerűbb, populárisabb, bárki számára értelmezhető.

Ez arra vezethető vissza, hogy Japán történelme során a humoros műfajok inkább a kereskedőrétegben váltak népszerűvé, ugyanakkor a kereskedők a társadalmi hierarchia alsóbb szintjéhez tartoztak. Így a humor „presztízse” csökkent, a vulgárisabb, a populárisabb dolgok közé sorolódott, nem véletlen, hogy a televízió-csatornákon számos ilyen jellegű műsor fut. Európaiként jobban élvezhetőek a kifinomultabb humort képviselő novellák, amelyben érezhetőbbek az európai abszurd humor vagy a groteszk hatásai is.

Az európai humor sokszor a dolgok visszájára fordítására alapul, és szinte semmi sem szent. A magyar (és közép-európai) vaskosabb humorban feltűnnek olyan témák is, amelyek a japánok számára tabu témák, ha a humorról van szó: betegség, halál, fogyatékosságok, a nemzetek közötti kulturális különbségek. Ha ilyesmikkel próbálunk meg viccelődni, akkor az nagyon negatívan vissza is üthet, bár még valószínűbb, hogy a japánok nem is értik meg a poént, amitől kínosan érzik magukat.

A japánoknak tehát van humoruk, csak egy kicsit más, mint a miénk. Hiába erőltetjük az általunk humorosnak tartott dolgokat, a legtöbbször nem fog működni. Ez persze nagyon függ az adott személytől is. De talán még inkább a szituációtól. A legtöbb külföldi Japánban a munkahelyi, üzleti életet ismeri, ahol nagy a visszafogottság, míg a baráti, családi közösségekben máshol húzódik a határ, ha humorról van szó. Figyeljük inkább meg, hogy hol a határ. Aki ilyen élethelyzetbe kerül, fordítson időt és energiát először a szemlélődésre, mielőtt tréfálkozni kezd.