Egy mocsárba ültetett facsemete avagy a kereszténység története Japánban

Évekkel ezelőtt egy japán kollégámmal a keresztény vallásról beszélgettünk. Akkor tudtam meg, hogy a kereszténység már a 16. században eljutott Japánba, de nem terjedt el igazán. (A ma 130 millió fős országban másfél millióan vallják magukat az evangélium követőjének, a túlnyomó többség vallása pedig a shinto és a buddhizmus.) Mivel korábban sosem hallottam a japáni keresztényüldözésről és azokról a japánokról, akik vértanúhalált haltak keresztény hitükért, kollégám egy 20. századi, katolikus(!) japán író, Shusaku Endo „Némaság” című regényét ajánlotta figyelmembe.

A megtörtént eseményekre épülő „Némaság” a 17. századi Japánban játszódik, a shimabarai parasztfelkelés leverése és 35,000 japán keresztény kivégzése után. Kiindulópontja az a hír, hogy kegyetlen kínzások közepette még a jezsuita rend egyik meghatározó képviselője, Ferreira atya is megtagadta hitét. Ezért Ferreira két tanítványa Portugáliából Japánba érkezik, hogy fényt derítsen a mester sorsára és közben hirdesse az evangéliumot. A regény elsősorban az egyik tanítvány, Rodriguez atya szemszögéből és levelein keresztül mutatja be az eseményeket. Megtudjuk, hogy a 16. században jutottak el az első jezsuita misszionáriusok Japánba – a Goto szigetekre és Kyushu-ra – ahol eleinte sikerrel térítették a japán parasztokat és nagybirtokos haduraikat, a daimyo-kat. Mire azonban Rodriguez atya Japánba ér, a keresztényeket üldözik és válogatott kínzásoknak (szentképek megtaposásától kezdve a keresztre feszítésen át a fejjel lefelé való gödörbe lógatásig) alávetve bírják rá hitük megtagadására, vagy megölik őket. A misszió csak bujkálva tud működni (kakure kirishitan). Isten mindeközben hallgat és az atyának végül választania kell, vállalja-e a mártírhalált vagy meggyőződését megtagadva tovább él? Életének vagy halálának van-e nagyobb haszna a közösség számára?

A 16. század végére a portugál jezsuiták és a spanyol dominikánusok és ferencesek misszióinak eredményeképpen, a japán keresztények száma elérte a 300000 főt. A shogun eleinte támogatta a keresztény missziókat azért, hogy kiépítse a kereskedelmi kapcsolatokat Európával és azért is, hogy a buddhista papok hatalmát megtörje. Az egymással rivalizáló katolikusok (Portugália, Spanyolország) és protestánsok (Anglia, Hollandia) azonban hamarosan elveszítették Japán vezetőinek bizalmát, akik a keresztény missziók tevékenységére egyre inkább úgy tekintettek, mint valami gyarmatosító hadműveletre. Hiszen ezt a mintát már ismerték: A később II. Fülöp spanyol királyról elnevezett szigetcsoport területén is az történt, hogy először megjelentek a spanyolok, misszióik megtérítették a bennszülött lakosságot, majd a terület Spanyolország gyarmatává vált. A japánok azért, hogy megvédjék magukat egy hasonló, esetlegesen négy irányból is érkező veszélytől, meghozták az első keresztényellenes törvényeket, amelyekre építve később egyre kegyetlenebb kínzások és kivégzések következtek azzal a céllal, hogy végérvényesen kiirtsák a kereszténységet Japán területéről. A keresztény papok, akik addig az evangélium japáni terjesztésén fáradoztak, mindezt úgy élték meg, mintha egy mocsárba ültettek volna egy facsemetét, amely nem tud ott gyökeret verni, csak elsorvadni.

A japán nemzet eredeti vallása a shinto, amely a természeti erőkben hívő sámánizmus, 8 millió istennel és amely az embert magát is isteni eredetűnek tartja. Emellett az élet alapigazságait és a gondolatokért és tettekért való felelősségvállalást hirdető buddhizmust követik. Mindez nem fér össze a Jézus Krisztusban való kizárólagos hittel. Japán több mint 2000 éves hagyományokra épülő kultúrájában egy japán keresztény csak kiálló szeg lehet. Az 1860-as évek elhozták ugyan az időt, hogy Japán megnyissa kapuit a világ felé, a teljes vallásszabadságot csak a második világháborút követően hirdették meg. A regényíró, Shusaku Endo (1923-1996) is megélte, hogy kereszténysége elválasztja kortársaitól. Ő azt szerette volna, ha minden japán a „japánsága” száz százalékos megőrzése mellett egyben keresztény is lehetne. Mindeközben a legtöbb japán embernek legfeljebb minimális ismeretei vannak a keresztény vallásról. A legtöbben, akik alaposabb tudással rendelkeznek Endo nagysikerű regényei alapján alkottak képet a kereszténységről. Bár már nem üldözik Krisztus követőit, léteznek katolikus fenntartású (elitnek számító!) oktatási intézmények, keresztény templomok (ahol még a nem vallásosak is tartanak „keresztény-stílusú” esküvőt) és választottak már meg katolikus és protestáns miniszterelnököt (szám szerint összesen hetet!) még sincsenek tömeges megtérések Japánban. Ezt egy misszióvezető azzal magyarázta, hogy a japánok többre értékelik az emberi kapcsolatokat és a harmóniát, mint az igazságot. Ha választásra kényszerülnek, mindig embertársaikért fognak áldozatot hozni.