Az "I" és "A" a társadalmi kapcsolatokban

Ha megkérdezzük japán ismerőseinket, hogy vannak, hogy telnek napjaik, szinte biztos a válasz: “忙しい（isogashii）” = busy =　ビジー。Tudjuk, hogy a munkába járó korosztálynak nem sok szabad ideje marad, a jól ismert túlórázás, a hosszú ingázás sok energiát felemészt. De ezt a választ kapjuk a nyugdíjastól, a háztartásbeli feleségtől, az egyedülállóktól egyaránt. Tényleg elfoglaltak, vagy csak illendőségből mondják? Mivel töltik szabadidejüket?

Egy kedves ismerősöm, aki angolt tanított egy iskolában, tanulmányozta az amerikai és a japán iskolarendszert, összehasonlítva az oktatási rendszereket, s annak hatását a társadalmi kapcsolatokra. Tőle hallottam a két szocializációs folyamat megkülönböztetését „A” és „I” betűjelekkel. Az amerikai „I” az individuum kezdőbetűje, de lehet akár az egyes szám első személyt jelentő névmás (én) is, jelezvén, hogy az egyén egyedül is megállja a helyét, támasz nélkül is elboldogul, megbirkózik saját feladataival. Erre tanítják őket kiskoruktól, az önálló érvényesülés iskolájában. Ezzel szemben, Japánban „A” típusú szocializációról beszélhetünk. Az „A” betű két szára egymást támasztja, egyik a másik nélkül egyensúlyát veszti. Egymásra utaltság van, közös érdekek, érdeklődési kör kötik össze az egyéneket.

A rizstermelő társadalmak nem léteztek volna szervezettség, összefogás, közös gondolkodás nélkül. Egy olyan országban, ahol a természeti javak szűkössége, a természeti csapások bősége kiszolgáltatottá tette az embereket, létfenntartó ösztönükre hallgatva csak együtt tudtak boldogulni. A valamilyen közösséghez tartozás az egyén számára nélkülözhetetlen volt. Ez az igény a mai napig meghatározza a japán emberek életét. Aki nem tud semmilyen közösségben megmaradni, az kirekesztődik, s ez a japán társadalomban a legrettenetesebb dolog, ami megtörténhet.

De nem csak a munka terén tapasztalhatjuk mindezt. Az évszázadok során hagyománnyá vált, nagy tömegben gyakorolt népszokások, ünnepek sora is ezt támasztja alá. Az Aomoriban tartott Nebuta Matsuri-hoz a különböző közösségek hatalmas, autó nagyságú, merített papírból készült, kivilágított maszkokat készítenek. Az előkészítő  munka hónapokat vesz igénybe, a több tízezres résztvevő csakis jó szervezettséggel, közös akarással tud eredményesen felkészülni.

Naganoban hétévente egyszer rendezik meg az Onbashira ünnepet, amikor a 2000m-es magasságból hegyen-völgyön-vízen át vonszolnak hét hatalmas fa gerendát, amit a Suwa-taisha shinto templom udvarában állítanak fel. A több tonnás fatörzsek hosszú vonszolása emberek százainak összefogásával történik, mozgásuk koordinálás nélkül katasztrófában végződne. A cseppet sem kockázatmentes vállalkozást így is sebesülések, balesetek teszik izgalmassá, amit a végén a közös eszem-iszom enyhít.

Az ilyen látványos tömegmegmozdulások országszerte színesítik a közösségek életét és mára már jelentős kulturális, turisztikai látványossággá nőttek.

A csoportok rendszeresen bemutatkoznak közönség előtt, sikereik ünneplése összetartja őket. A tanár a csoport minden tagját egyformán biztatja, nincs leszakadó, a csoport minden tagja egyformán fontos, a lényeg, hogy együtt maradjanak, együtt haladjanak, együtt élvezzék az alkotás örömét. Ezt az élményt magam is megtapasztaltam, amikor egy „nihonga” festő csoportba jártam, s nálam jóval tehetségesebbek között sem éreztem szerencsétlen kezdőnek magam, annyi biztatást kaptam. Nem hagytak leszakadni.

A  munkahelyen, ha valaki nem válik be az egyik területen, nem elbocsátják, hanem áthelyezik más osztályra. Amennyiben vitás ügy merül fel, igyekeznek addig győzködni egymást, amíg mindenki számára elfogadható megoldást találnak. Onnantól kezdve viszont mindenki tartja magát a többség döntéséhez.

A közösség és az egyén kapcsolatában kölcsönhatás van, amihez az egyén a maga módján hozzájárul, nyújtja idejét, energiáját, tudását a többiek javára.

A fogorvosom grafikus, a bankár ismerősöm kalligráfus, a volt miniszterelnök felesége keramikus, szomszédom ikebana klubba jár. A polgármester sofőrje a teaszertartás mestere, nyelvtanárom kendózik. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy külföldiként számos közösségben sikerült barátokra találnom. Rengeteget kaptam tőlük, s amit igyekeztem lehető legjobb tudásom, szándékom szerint viszonozni. Ezért soha sem éreztem magam egyedül. Az „A”-t sikerült egyensúlyban tartani.