Japán az elsők között volt, ahol koronavírus fertőzöttet találtak Kínán kívül. S noha a japán kormány messze nem jeleskedett a járvány megfékezésére külföldön használt eszközök széleskörű bevetésében (pl. a mai napig lakosságarányosan kb. a magyarországival azonos, azaz nagyon kis számú tesztet végeztek), a fertőzöttek száma nem nőtt meg drámai módon (megint csak a lakosok nagy számához viszonyítva kevesebb, mint a fele a magyarországinak), ráadásul április közepe óta látványosan csökken. (Jóval kisebb a halálozási arány is, amely a japán egészségügy színvonalát mutatja elsősorban).
S amikor ezeket a számokat értékeljük, arra is gondolnunk kell, hogy a Japánban a 125 milliós lakosság (a lakhatatlan hegyvidékeket leszámítva) egy kb. Dunántúlnyi területen zsúfolódik össze, azaz a közösségi távolságtartás („social distancing”) nem egyszerű feladat!
Miért tudták a japánok a járványt kordában tartani?
Nyilván számos tényező összhatásáról beszélhetünk. Ezek közé tartozik például a japánok hagyományos idegenkedése a testi kontaktustól. A kézfogás helyett a szigorúan szabályozott meghajlás dívik.
Még a mai napig is ritkán lehet látni (a globalizáció jeleként) kézen fogva sétáló párokat, nem beszélve a csókokról.
Említést érdemel az a hagyományos elvárás, hogy a találkozók, beszélgetések során megőrizzenek egymás között 90 cm távolságot („ne lépjenek rá a másik árnyékára”).
De talán ezeknél és más ide sorolható tényezőknél is fontosabb a japánok mélyen gyökerező igénye a tisztaságra.
Ez természetesen szorosan összefügg a vallással is: mind az ősi japán vallás, a sintó, mind pedig a buddhizmus esetében a megtisztulás, a tisztaság fontos része a filozófiájuknak.
A sintó szentélyekbe lépve a hívők kezüket és szájukat megtisztítják, hogy így találkozzanak isteneikkel.
Ugyancsak sintó megtisztulási szertartás a hideg vizes fürdő (zuhatag vizébe állnak, vagy a tengervízben mártóznak meg télen), a „miszogi”. (Ez ma főleg a harci művészetekhez, különösen az aikido-hoz kapcsolódó amolyan férfiasság-próbaként az ún. „kancsú-miszogi”.)
A buddhista kolostorok is korán alkalmazták a közösségi fürdést, mint a megtisztulás érzésén keresztül a buddhizmus terjesztésére is szolgáló eszközt. A korabeli feljegyzések szerint már a 8. században működtek közösségi fürdők, ún. „szentó”-k. A 14.századtól már elkezdték ezeket üzleti alapon is üzemeltetni.
Segítette a fürdőkultúra terjedését az, hogy szerte az országban fakadnak meleg vízforrások, s ezek gyógyító hatásuk miatt is népszerűvé váltak. A mindennapi fürdésre ösztönzött az éghajlat is: télen segített a huzatos házakban lehűlt testet átmelegíteni, nyáron, a párás melegben az izzadtságtól szabadulni.
Még egy sajátos forma is kialakult: a lábfürdő. A fáradt, poros lábat jól esik egy kicsit megpihentetni, kiáztatni a meleg vízforrások környékén kialakított, sok esetben a mai napig működő és mindvégig ingyenes lábfürdőkben.
A japánok tehát már évszázadokkal ezelőtt, amikor Európában még a királyi udvarokban is bűzlöttek a mosdatlan emberek, naponta fürödtek, sőt, nem kevesen naponta kétszer is igénybe vették a helyi közösségi fürdőt.
A saját fürdőszoba luxusa csak a 20. század közepétől kezdett általánossá válni. A „szentó”-k ugyan emiatt visszaszorultak, de nem tűntek el, hiszen a fürdőzés egyben közösségi, társasági élményt is jelent. S a saját fürdőszoba esetében is gyakran igénybe vették valamely meleg vizes fürdő, „onszen” szolgáltatásait. Az onszen-ekre szinte minden esetben fogadók épültek, s az onszenben eltöltött hétvégék a belföldi turizmus kiemelkedően fontos tényezőivé váltak.
S egy fontos momentum: a közös fürdőzés ruha nélkül, meztelenül történt, s nemre, korra való tekintet nélkül mindenki együtt fürdött. Csak európai hatásra, a 19. század közepétől kezdték különválasztani a férfi és női fürdőt (s paradox módon ezzel párhuzamosan jelent meg a fürdő és a szexuális szolgáltatás kombinációja), de a „konjoku”, a férfi-női közös (csupasz) fürdő a mai napig nem tűnt el teljesen.
A japán fürdési szokások egy ennél részletesebb bejegyzést is megérdemelnek, így inkább visszatérnék a többi tisztasági szokáshoz.
Egy japán otthonba lépve, az előszoba és a lakás belsejébe vezető folyosó között egy lépcsőnyi szintkülönbség van. Az előszobába belépve mindenki leveszi cipőjét és papucsot vesz.
A gyékénnyel, azaz tatamival borított szobába pedig már papuccsal sem szabad belépni, csak mezítláb vagy zokniban, harisnyában.
Ami számunkra különösen szokatlan: számos üzemben, irodában, s szinte minden iskolában csak papucsban lehet közlekedni. No, persze a templomokban ugyanez a helyzet.
Legendás történet, hogy amikor ünnepélyesen elindították az első vonatot Japánban (Tokió és Jokohama között), akkor nagy zavar keletkezett az ünneplő közönség soraiban. A felszállásnál ugyanis a peronon hagyták lábbelijüket, ami a jokohamai érkezésnél hiányzott nekik!
Bár az átlagos japán otthonokban gyakran meglehetős rendetlenség uralkodik, a rendetlenség nem azonos a piszkossággal. Egy felmérés szerint a japán háztartások 40%-ában naponta takarítanak, másik 40%-ában pedig kétnaponta!
S erre korán elkezdik nevelni a gyerekeket is. A japán iskolákat ugyanis maguk a gyerekek takarítják.
S ez még a mellékhelyiségekre is vonatkozik.
S ha már az előbb az első vonatot emlegettük, akkor térjünk egy pillanatra vissza ehhez a témához. A híres szuperexpressz, a Sinkanszen 7 vonalon közlekedik. A csúcsforgalmi időszakokban 4 percenként indulnak a szerelvények. S mindig makulátlanul tiszták. Híressé vált az interneten az a videó, amely a szabványosított, 7 perces takarítási folyamatot mutatja be. Érdemes megnézni:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
A japán taxik vezetőinek többsége fehér kesztyűt visel munkája során, s az üléseket gyakran díszítik vakító fehér, frissen vasalt csipkével.
S nem csak az otthonok, a munkahelyek, iskolák, a közlekedési eszközök ilyen tiszták, hanem az utcák is. Ezt a közösségi takarítások is segítik. Egy-egy tömb lakói rendszeresen, szervezetten, gumikesztyűben és zsákokkal, takarító eszközökkel felszerelve bejárják a környéket, összegyűjtik, felsöprik a szemetet, rendet raknak.
Megint egy másik aspektusa a tisztaságnak: minden japán étteremben, vendéglátó helyen az asztalhoz ülő vendég elé tesznek egy pohár vizet és egy nedves (télen forró, nyáron hűtött) kendőt, az „o-sibori”-t.
Tehát akkor is tiszta kézzel nyúlnak ételhez, italhoz, ha esetleg nem vették volna igénybe az úton-útfélen kihelyezett kézfertőtlenítőket. Japánban nem vártak a mostani járványig: minden irodában, minden mosdóban, beleértve a Japánban mindenütt megtalálható, szagtalan, tiszta közvécéket is, már évek óta ott vannak a kézfertőtlenítő folyadékkal töltött palackok, s széles körben használják is őket.
Mindezt olvasva talán érthetővé válik, hogyan sikerül Japánban kordában tartani a koronavírus járványt. S talán van a fejlett technikán vagy éppen a harci művészeteken túl más is, amit a japánoktól megtanulhatnánk...
