A legmagyarabb japán – Kobajasi Kenicsiró

Családi hagyomány, hogy tavasszal Kobajasi Kenicsiró által vezényelt hangversenyre megyünk. Az első jegyeket évekkel ezelőtt azért vettem, hogy legyen alkalmam személyesen is látni azt a japán embert, akinek nevét hamarabb ismertem, minthogy japánokkal kezdtem dolgozni. Azóta több felejthetetlen élményben volt részünk! A gyönyörűen felújított Zeneakadémia telt házas nagytermében ülve hallgattuk Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, majd Muszorgszkij és Ravel alkotását, az Egy kiállítás képeit. Kobayashi pedig, ahogy nagymamám mondaná, „csak úgy repült” miközben az akkor épp 70 éves jubileumát ünneplő MÁV Szimfonikus Zenekart vezényelte. Természetesen kotta nélkül, hiszen állítása szerint a zenekar súg neki!

Forrás: https://24.hu

Egy másik alkalommal, a Művészetek Palotájában olyan helyünk volt, hogy a japán dirigens arcát, mimikáját is volt alkalmunk megfigyelni, miközben Beethoven IX. szimfóniáját szólaltatta meg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara által. Ugyanők játszották az idén Dvorák h-moll gordonkaversenyét és VIII. (G-dúr) szimfóniáját. A cselló az egyik kedvenc hangszerem, de ez a hangverseny azért is emlékezetes, mert aznap egy maratoni tárgyalássorozat után estem be a koncertterembe. Amint a pódiumon megjelent az apró, törékeny japán és lendületes mozdulataira felcsendült a zene, megtapasztalhattam a klasszikus művek lélekemelő, stresszoldó hatását. Ma is előttem van, ahogy egy előttünk ülő férfi az öklét rázta és együtt „vezényelt” a rendkívül energikusan, izgága tücsökként mozgó mesterrel és a meghatottságtól a könnyei is kicsordultak. A mellettünk ülő idős pár régi vágású öltözéke pedig azt a korszakot idézte, amikor Kobajasi belopta magát a magyar emberek szívébe és megnyerte a Magyar Televízió nemzetközi karmesterversenyét.

Fotó: Molnár Edit / MTI

Az 1974-es budapesti megmérettetés és győzelem indította be a japán dirigens karrierjét. Eredetileg egy gyermekkori élmény – Beethoven IX. szimfóniájának varázsa – arra indította, hogy zeneszerző legyen. Tízéves korától erre készült és a legjobbként vették fel a tokiói Zeneművészeti Főiskolára. Mivel azonban elsősorban Beethoven, a romantika és a késői romantika klasszikus zenéjében érzi magát otthon, a modern és az elektronikus zene iránt pedig ellenérzései vannak, lemondott tervéről és a karmesteri pálya felé fordult. A Karmesterszóló című, japánul 1993-ban, magyarul 1997-ben megjelent önéletrajzi írása alapján egy újság utolsó oldalán vette észre a magyarországi versenyről szóló hirdetést. Az akkor 34 éves Kobajasi megörült annak, hogy 35 év a jelentkezés korhatára, de aztán kétségbeesett, mikor rádöbbent, hogy a jelentkezési határidő már 4 napja lejárt. A budapesti japán nagykövet, Eiji Tokura közbenjárásának köszönhetően a szervezők mégis engedélyezték a részvételét.

Az egy hónapos felkészülési idő alatt 40 művet, köztük számos magyar darabot, valamint operákat kellett tanulmányoznia. – Ez azért is jelentett nehézséget, mert az opera műfajt, amely Európában a 16. század óta csiszolódott, a japánok csak a 19. század második felében kezdték megismerni, majd a saját képükre formálni. Nem volt annyira elterjedt és természetes, mint itthon. A hazáját a budapesti versenyig soha el nem hagyó Kobajasinak pedig nem volt alkalma operák vezénylésében gyakorlatot szerezni. – Tanárai a kompozíciók elemzésében segítették és barátai koncerteket rendeztek azokból a darabokból, amelyeket meg kellett tanulnia. Könyvében minden támogatójáról hálával emlékezik meg. A verseny egy hónapját az Olimpia Szállóban töltötte a többi – magyar, osztrák, csehszlovák, NSZK és NDK-beli, valamint más japán – résztvevővel és a Zeneakadémián, majd a Magyar Televízióban tartott, összesen három fordulóban és a döntőben is győzelmet aratott. A közönség szívébe zárta a mosolygós Kobajasit, aki a korabeli beszámolók szerint elképzeléseit határozottan, de mégis alázattal közvetítette a zenekar felé. Az első fordulóban a MÁV Szimfonikus Zenekar, a másodiktól a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara működött közre. Mindkét együttessel jó kapcsolatot ápol: előbbinek ma tiszteletbeli vendégkarmestere és utóbbival is gyakran fellép.

Fotó: Anefo / Verhoeff, Bert, Nationaal Archief of the Netherlands

Kobajasi számára a karmesterversenyt követően kinyílt a világ, mert számtalan meghívást kapott Olaszországtól kezdve Hollandián át Németországig és hazájában is több zenekar kérte fel karmesternek. A legszorosabb együttműködést azonban a Magyar Állami Hangversenyzenekarral (mai nevén Nemzeti Filharmonikus Zenekar) alakította ki. A zenekar vezető karmestere annak idején Ferencsik János volt, akitől Kobajasi rengeteget tanult és aki mellett idővel segédkarmesteri szerepet töltött be. Mestere 1984-ben bekövetkezett halálát követően a japán dirigenst kérték fel arra, hogy az együttes vezető karmestere legyen. Mahler óta ő volt az első külföldi, aki ilyen megtiszteltetésben részesült.[1] 1987-től 1992-ig töltötte be a pozíciót, majd a zenekar örökös tiszteletbeli elnök-karnagya címmel tüntették ki.

Erről az időszakról úgy emlékezik meg, hogy bár nem volt kevesebb zenei tehetség Budapesten, mint Bécsben vagy a nyugat-európai országokban, a magyar hangszerállomány mennyisége és milyensége behozhatatlan hátrányt jelentett a világ élvonalbeli zenekaraihoz képest. Márpedig ő olyan együttest akart felépíteni, amelyet itthon és külföldön egyaránt elismernek. Könyvében kifejti, hogy azért is volt nehéz ez a vállalkozás, mert a szocialista időkben a zenekarnak nem lehettek szponzorai és meglehetősen bajos volt megszervezni a külföldi turnék finanszírozását. Ez pedig a rendszerváltozás után sem lett könnyebb. A japán karmester sokszor viccelődött azzal, hogy ha Bécsben jár, majd felkap egy-két hangszert és elszalad velük Pestre. Ugyanakkor számos japán vállalat – többek közt a Yamaha, a Seiko és a Sony – valamint a Japán Külügyminisztérium támogatását szerezte meg, akik vagy pénzadománnyal, vagy hangszervásárlással segítették a Magyar Állami Hangversenyzenekar boldogulását és tették hangzásvilágát sokszínűbbé, gazdagabbá. Bár kritikusai felróják Kobajasinak a sok vezénylés közbeni gesztikulálást, ez számomra inkább követhetőbbé teszi, hogy mikor, milyen instrukciót ad a zenészeknek. Amivel pedig belopta magát sokak szívébe az az, hogy a koncertek után nem magát ünnepelteti, hanem egymás után felállítja és megtapsoltatja az egyes hangszereket megszólaltató művészeket is. Háláját, köszönetét mindenki felé kifejezi. Összességében úgy van vele, hogy

“Az én életembe Budapest hozta el a fényt, kötelességemnek érzem, hogy Magyarországnak ezt a legmagasabb szintű zenével viszonozzam.”

 

 

Forrás: Kobajasi Kenicsiró: Karmesterszóló (Kiko Kiadó, Pécs, 1997; 231 oldal; ISBN: 963-55018-7-0; Fordította: Varga Vera)

Borítókép: Liszt Ferenc Zeneakadémia http://lfze.hu, fotó: Tuba Zoltán

 

[1] Mahler 1888-ban lett a Magyar Királyi Operaház művészeti igazgatója és vezető karnagya.

 

 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.