Bábopera egyetlen hangra

Próbáljuk meg elképzelni, hogy milyen képességeket igényelne egy operaénekestől, ha egy teljes felvonást egyedül kellene végig énekelnie, ráadásul felváltva basszus, bariton vagy tenor-szerepekben. Szinte bizonyosan arra a következtetésre jutunk, hogy ez lehetetlen.

Mindazoknak, akik szeretnének megbizonyosodni arról, hogy mégis lehetséges: ajánlom a bunraku-t. Ebben az ősi, a XVII. században kialakult japán színpadi műfajban ugyanis a „taijú”, az énekes-narrátor végig énekel egy-egy, nagyjából egy rövidebb opera-felvonásnyi hosszúságú részt (az egyébként szinte egész nap tartó előadás során természetesen – nagyjából részenként – váltják egymást a taijú-k). Ráadásul az énekes-narrátorra hárul – bábszínházról lévén szó – az a feladat is, hogy mimikájával is érzékeltesse, amit a mégoly ügyesen mozgatott bábuk nem, vagy nem elég hangsúllyal tudnak kifejezni. S természetesen a párbeszédekben hol az egyik, hol a másik szereplő hangján kell megszólalnia. Ebbe természetesen a női szereplők hangja is beleértendő.

Két héttel ezelőtt ért az a szerencse, hogy egy japán ismerősöm meghívott a tokiói nemzeti színházba, az egyébként Oszakában székelő Nemzeti Bunraku Színház vendégszereplésének délutáni részére. Bár lelkesen készülődtem, bevallom, hogy a fél 11-kor kezdődő délelőtti részt kihagytam: mivel a háromnegyed 4-kor kezdődő délutáni rész este 9 körül ért véget, úgy gondoltam, hogy egy fenékkel ennél többet nem lehet végigülni.

Csikamacu Handzsi, a XVIII.század közepén élt drámaíró, a bunraku utolsó nagy alkotója. Handzsi vezetéknevét (művésznevét) a „japán Shakespeare”-nek is nevezett, Csikamacu Monzaemon tiszteletére vette fel. Ha Monzaemon a „japán Shakespeare”, akkor az „Imoszejama onna tenkin” (Az Imosze-hegynél feláldozott lány avagy a nemeslelkű nő példája) a „japán Rómeó és Júlia”. Generációk óta ellenséges viszonyban van egymással két család, akiknek birtokait egy folyó választja szét egymástól, s míg Rómeónak és Júliának legalább egy mámoros-varázsos éjszakát is megadott a sors, amikor egymáséi lehettek, az Imosze-hegynél hiába virágoznak a cseresznyefák, a tavaszban kibomló szerelem Hinadori önfeláldozásához vezet. A gonosz diktátor, Iruka ágya helyett a halált választja, abban bízva, hogy ezzel megmenti szerelmét. Így a lánya halála után a családi ellenségeskedésen először túllépő anya csak a lány levágott fejét tudja átúsztatni a folyó túlpartjára, ahol a másik szerelmes, Koganoszuke a levágott fejjel a házassági szertartást megtartva maga is kardjába dől, azaz rituális szeppuku-t követ el. Ugye lehet a szerelmi horrort illetően Shakespeare-en is túllépni!

A fenti történet csak egyike a gonosz Iruka és a hamisan megvádolt hős Kamatari közötti harc fő szálára felfűzött epizódoknak, de az egész napos előadásnak kétségkívül leghíresebb, egyben leginkább katartikus része.

Az epizódnak még egy, dramaturgiai-rendezési különlegessége van. A bunraku színházban a színpad egyik (jobb) oldalán szokott elhelyezkedni (a szertartásos japán ülésformában, azaz a sarkára ülve) az énekes-narrátor, a taijú. Mellette ül a három húros pengető hangszer, a samiszen megszólaltatója. Ebben az epizódban azonban a színpad mindkét oldalán ül egy-egy taijú, s mellette a zenészek, a bal és jobb oldalon ülők ugyanis mindig arról énekelnek, ami a folyónak a feléjük eső oldalán történik.

© Agency for Cultural Affairs

A bunraku előadásokon egyébként a szokásosnál valamivel nagyobb, mélyebben zengő, nagyobb hangot adó samiszent használnak a zenészek, mint amit általában a japán zenében megszoktak.

A taijú által elmondott-elénekelt szöveg ugyanúgy kötött, mint az operában (szemben a kabukival, ahol megengedett, sőt szokás az improvizáció, az aktualizálás, a kiszólások használata).

A taijú is improvizál (s ennyiben eltér az operától): a dallamformázásban.

A mai operaelőadásokhoz hasonlóan kivetítőn olvasható szöveg, ami azonban – miként a kabuki esetében – régies, a mai kor emberének nehezen érthető. Ezért néhány száz jenért egy kis készülék bérelhető, amely nem csak a külföldieket segíti angol nyelvű magyarázattal, hanem a helyieket is modern japán nyelvű „tolmácsolással”. Így jól követhető volt az előadás, s az időeltolódásból is adódó, az első negyedórában rám törő álmosságot hamar elűzte mindaz, amit láttam, hallottam.

Forrás: https://ich.unesco.org

Miközben bábszínházról van szó, még semmit nem említettem a bábokról és a bábosokról. A bábok feje nagyon alaposan kidolgozott, önmagában is művészi alkotás. A drámai hatás fokozása érdekében egy-egy bábu arcának van valamilyen mozgatható része: vagy a szemöldök, vagy a száj, esetleg a szemek. Egy érdekesség: általában csak a férfi bábuknak van lábuk, a női szereplőknek – abból kiindulva, hogy a kimono úgyis eltakarja – nincsen.

Forrás: https://mainichi.jp

A fontosabb szerepeket játszó bábukat hárman mozgatják: a fejet és a jobb kezet a vezető bábos, a bal kezet mozgató már egy ranggal alacsonyabbnak számít, s őt követi a rangsorban a lábakat mozgató harmadik. Vannak olyan társulatok, ahol mindhárom bábos fekete ruhában és fekete kámzsában dolgozik, de a nemzeti színház, miként a társulatok többsége is azt a hagyományt követi, ahol a vezető bábosok kámzsa nélkül (de gondosan szenvtelen arccal) mozgatják a bábokat a színpadon. A mellékszereplők csak egy-egy bábost érdemelnek. Mellékszereplő, láb, bal kéz – a ranglétra egy-egy fokán 10 évet kell eltölteni, így 30 év gyakorlat után juthat el valaki arra a szintre, hogy a főszereplők egyikének fejét, jobb kezét mozgathassa.

Az egyik szünetben, közvetlenül fellépése előtt felkerestük az utolsó felvonás taijú-jaként fellépő Tojotake Rodaijú-t. Nagyon kedvesen fogadott, még szignált ajándékot is kaptam tőle (egy kendőt és egy doboz szembej-t, azaz szójaszósszal ízesített rizskekszet).

Idén tölti be 70. évét, ráadásul meghűléssel is küszködött, s ahelyett, hogy elzavart volna gyorsan bennünket, hogy a fellépés előtt torkát ápolja, barátságosan beszélgetett néhány percig. Közben, bár egyértelműen ő foglalta el az öltöző főhelyét, mögöttünk nagy nyüzsgés volt (a következő fotón a tükörben látszik). Végül búcsúzóul az alábbi emlékfotó született.

Visszatérve helyemre kíváncsian vártam, hogy a – még beszélgetés során is a meghűléstől rekedtes hangú, 70 éves – művész hogyan lesz képes helytállni az egy egészséges fiatalembert is bőven próbára tevő feladatban. Produkciója emlékezetes élményt nyújtott. Egy pillanatra se merült fel, hogy tartalékolni próbálná hangját, óvni hangszálait, kerülni a kockázatokat. Nem tudom természetesen kizárni az elfogultságot, hiszen kedvességével lekenyerezett a szünetben, de számomra a sokórás produkció legemlékezetesebb alakítását nyújtotta.

Forrás: https://www.ntj.jac.go.jp

A japán hagyományos és a modern színpadi művészet oly sok ágával megismerkedhettünk már Magyarországon, ideje lenne, hogy végre egy autentikus bunraku előadás is a magyar nézők elé kerüljön. Több társulat is vállal külföldi fellépéseket, sőt, az Egyesült Államokban egy helyi bunraku társulat is alakult. Így bízzunk benne, hogy a nó, a kjógen, a rakugo, a butó, vagy éppen a vadaikó után bunraku is színpadra kerüljön Budapesten. Talán éppen Tojotake Rodaijú?

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.