Egy hosszútávfutó nem mindig magányos – Sütő József és Tsuburaya Koukichi futása az 1964-es tokiói olimpián I.

Bizonyára sokan vannak az olvasók közül, akiknek vannak emlékei az 1964-es tokiói olimpiáról. Aztán vagyunk mi, akiknek a 60-as évek inkább még történelemnek számítanak, mintsem a személyes emlékszerzés éveinek. Bárhogy legyen is, hiszem hogy legnagyobb számban mégis azok vannak, akiknek érdemes megismerni még egy történetet abból az évből.

Ez volt az az olimpia, amin 182 sportoló képviselte Magyarországot, 6. helyezést elérve az éremtáblázaton. 22 érmet hoztak haza sportolóink, ebből 10 aranyat birkózás, labdarúgás, öttusa, sportlövészet, vívás és vízilabda sportágakban diadalmaskodva. A későbbi évek során is sokat hallhattunk, olvashattunk ezekről a csodás sportteljesítményekről, van azonban egy történet, ami számomra különösen kedves, s ami mindezidáig távol maradt a reflektorfénytől. Soha nem kapott sajtóvisszhangot. Egy történet, mely két nagyszerű sportolóról szól, arról hogy e két élsportoló milyen bravúrral érte el minden idők ötödik legjobb japán és második legjobb magyar maratoni eredményét olimpiai játékokon. (Az eddigi legjobb magyar helyezést Kellner Gyula érte el 1896-ban Athénban. Eredetileg a 4. helyen ért célba, de az előtte befutó görög versenyző diszkvalifikálása miatt végül a 3. helyen végzett. Időeredménye: 3:06:35.) 10.000 km-re kis hazánktól tömegek ismerik a két nevet: Tsuburaya és Sütő. Két név, ami szinte elválaszthatatlan, s a kettő így együtt egy legenda.

Sütő József sporteredménye, életútja előtt tisztelegve, s hálám jeléül írom ezeket a sorokat, osztom meg az ő történetét.

Suto_MOB
Sütő József olimpiai 5. helyezett maratonista (forrás: mob.hu)

Egy két évvel ezelőtti telefonhívásnál kezdeném a tündérmesét. Csörgött a telefonom, s már el is hangzott a kérdés, hogy vállalnék e egy eseti tolmácsolást egy japán író és Sütő József úr között. Már majdnem két évtizede futkározok én is, számos félmaraton van lábaimban, mégsem tudtam hova tenni a nevet. Mikor azonban megtudtam, hogy sportról, Japánról, egy olimpikonról van szó, csillogó szemmel mondtam igent. Pár hónap múlva felvettem az addig ismeretlen japán férfit egy pesti hotel előtt, s a Balaton felé vettük az irányt. A megadott címen egy hétköznapinak mondható ház állt, amiben azért már az első perctől kezdve fel lehetett fedezni furcsaságokat. A kerítés lécei váltakozva pompáztak már-már vakítóan élénk piros és kék színekben (Vasas SC színei), a ház külső falára egy hatalmas óra volt rögzítve (a mindennapos edzés idejének méréséhez: még most 77 évesen is minden nap 9 km-t fut Sütő úr), az előszobába lépve a cipőtartón pedig nem más, mint egy Nike és egy Adidas futócipő sorakozott.

Egy kedves idős úr invitált be minket, s megkezdődött az időutazás. Előkerült egy videofelvétel, melyen láthattam Sütő úr 1964-es olimpiai futásának pár lépését, aztán a japán úr tett az asztalra számos újságcikket abból az időből. Minden képen kivétel nélkül két szikár ember volt látható, s két szám: 77 és 29. Sorra idézte fel a japán férfi az olimpiai futás részleteit, melyet ő persze főleg újságcikkekből ismerhetett, s sorra erősítette meg és egészítette ki a könyvszagú beszámolót Sütő úr, töltötte meg érzésekkel, emlékekkel, a valós történésekkel. Egyszer csak megváltozott a légkör, s szinte érezni kezdtem a futás menetszelét, a homlokomról legördülő izzadságcseppeket és hallani a milliós tömeg éljenzését. Nem éreztem a lábamban fáradtságot, csak futottam végtelen elhivatottsággal és profizmussal … gondolatban. Hát ilyen lenne amikor egy író célzottan kérdez? Tényekre, illatokra, szagokra, hangokra, hőmérsékletre … s végül megelevenedik a történet? Először éltem át ilyet.

sankeiDOTcom
Elől Tsuburaya Koukichi, mögötte Sütő József az 1964-es tokiói olimpián (forrás: sankei.com)
 

Szempillantás alatt eltelt a nap, s lezárult történetem első fejezete. 2 évvel később aztán ismét csörgött a telefonom: „Megyek Japánba!”, mondta lelkesen Sütő úr.

Idén, 2014-ben van az 1964-es tokiói olimpia megrendezésének 50. évfordulója, s idén már köztudott, hogy Tokió lesz a helyszíne a 6 év múlva, 2020-ban esedékes játékoknak is. Egy egészen népes magyar delegáció utazott ebből az apróból Japánba idén októberben. A keretbe azonban csak az érmesek kaphattak helyet, így tiszta szerencse, hogy Sütő úr már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy akár magán pénzből is, de 2014-ben Japánba megy. Felgyorsultak hát az események. Számtalan e-mail váltást és telefonos egyeztetést követően végül október 17-én repülőre szálltam, s elkezdődött a nagy kaland. 18-án megérkezett Sütő úr is Japánba. A reptéren fogadtuk őt a japán íróval, Masuyama úrral, s olyan japános tempóban megkezdtük az egy hetes programot. De hogy mit is jelent ez? A reptéri terminálon történő nagy találkozás után 7 perccel már az expressz vonaton ülni, az expressz vonatról 5 perc alatt a shinkansenre (mágnes vasút) átszállni, a shinkansenről leszállva kocsiba ülni és 30 perc múlva egy kis városban lenni, s ott röpke 13 perc alatt mosakodni, átöltözni és indulásra készen állni, hát ilyen a japános tempó. Mindezt 77 évesen közel 18 órás utazást követően … elismerésre méltó teljesítmény!

De itt meg is állnék egy percre. A történet érthetősége végett ideje részleteznem, hogy mi is volt Sütő úr japáni látogatásának fő célja. Egyfelől meglátogatni Tsuburaya úr sírját és részt venni a Tsuburaya emlékfutáson (Sukagawa város, Fukushima prefektúra), másrészt pedig látogatást tenni a Japán Olimpiai Bizottságnál és egyúttal a nemzeti stadiontól indulva bejárni az olimpiai maratoni táv akkori útvonalát (Tokió).

Miről tudtam addig, amíg meg nem érkeztünk október 18-án Sukagawa városába?

1964. október 21-én Sütő úr a 29-es, Tsuburaya úr pedig a 77-es rajtszámmal indult el a maratoni távon. A 27 illetve 24 éves két fiatalember soha nem találkozott korábban. Még a rajtvonalnál sem tudtak igazán egymásról. A rajtpisztoly azonban eldördült, s elindult a verseny. Elérkeztek a 21. kilométerhez, azaz a fordítóponthoz, s itt egyszerre minden megváltozott. E két futó felfedezte egymás jelenlétét, s egyszerre érezték, hogy egy olyan versenytársra találtak, aki mellé szegődve szinte „kéz a kézben”, egymásnak kölcsönösen erőt adva kívánnak egy bizonyos szakaszt megtenni. Ez a közös futás végül majdnem 20 kilométeren át tartott. Volt, hogy a 2. és 3. helyen futottak ők ketten, egyszer az egyik, másszor a másik diktálva a tempót. Végül a 38. kilométer emelkedője elválasztotta a két futót. Tsuburaya nagyobb tempót tudott venni a lejtőn, így ő végül a 3. helyen végzett, Sütő úr pedig 5.-ként ért célba minden idők addigi legjobb magyar olimpiai maratoni idejével 2:17:55.8-as idővel (az eddigi három legjobb magyar maratoni idő ötkarikás játékokon: 1. Szekeres Ferenc 2:15:18 (1980, Moszkva), 2. Sütő József 2:17:55 (1964, Tokió), 3. Borka Gyula 2:20:46 (1992, Barcelona)). A dobogó legfelső fokára az az etiópiai Abele Bikila állhatott, aki a mai napig egyike azon két versenyzőnek, aki meg tudta védeni bajnoki címét. Első alkalommal 1960-ban Rómában szerzett arany érmet, mezítláb versenyezve!

Tsuburaya
1964 Tokió, férfi maraton futás érmesei balról: Basil Heatley, Abebe Bikila, Tsuburaya Koukichi (forrás: http://otonashiokamae.blogspot.hu/2012/02/abebe6.html)
 

A sors tragédiája volt 1964-ben, hogy a végül második helyen végző angol Basil Heatley a cél előtt mindössze 100 méterrel előzte meg Tsuburaya Koukichit. A három érmes időeredménye így a következőképpen alakult: 1. 2:12:11,2 (ETI), 2. 2:16:19,2 (GBI), 3. 2:16:22,8 (JPN). Tsuburaya nem tudta feldolgozni a szégyent, hogy honfitársai előtt „ilyen csúfos vereséget szenvedett el”. S bár ő maga fogalmazta meg, hogy az egyetlen módja a „hiba” jóvátételének, hogy fut tovább és eléri, hogy a japán zászlót húzzák a legmagasabbra az 1968-as mexikói olimpián, ez sajnos nem sikerült neki. A tokiói olimpia után egyre súlyosabb hát problémával (lumbágóval) kezdett küzdeni, így pár hónappal a mexikói játékok előtt, 1968. január 9-én öngyilkosságot követett el.

Tsuburaya_memorial_introduction
Tsuburaya Koukichi futása 1964.10.21.
 

Sütő úr évek óta tervezte, hogy az 50. évfordulón ellátogat Tsuburaya sírjához, kifejezve ezzel tiszteletét és köszönetét versenytársa előtt, s hogy a közös futásuk emlékére részt vesz a Tsuburaya szülővárosában már 32. alkalommal megrendezésre kerülő emlékfutáson.

S itt jön képbe ismét az író. Masuyama úr már akkor 2 éve, az első találkozásunkkor a könyvén dolgozott. Egy regényen, mely a futásról, az 1964-es olimpia maratoni versenyéről, Tsuburaya és Sütő József közös bravúrjáról, a mai fiatalok előtt álló kihívásokról, lehetőségekről szól. Ehhez gyűjtött Masuyama úr anyagot már évek óta itt Sukagawa városában Tsuburaya barátaitól, edzőtársaitól, s ezért jött Magyarországra Sütő úrral interjút készíteni. Adott volt tehát, hogy Masuyama úr lesz a mi kalauzunk ide Fukushima prefektúrába. Így is lett. Pár órával a tokiói landolást követően kiszálltunk az autóból itt Sukagawában, ahol egy maréknyi lelkes japán ember fogadott minket magyar zászlókat lengetve, hátuk mögött egy nagy transzparenssel: „Üdvözöljük Sütő Úr!”. A Sütő név mellett azonban még két név szerepelt: Kenji Kimiharáé (aki 1964-ben 8. helyen ért célba Tokióban, 1968-ban pedig ezüstérmet szerzett Mexikóban), illetve Miyaji Michioé, aki Tsuburaya edzőtársa volt itt a kis városban, s aki a tokiói japán maratoni futó csapat 4. tagja volt egyben (tartalék). S ami az egész jelenet pikantériája volt, hogy míg a neveik a háttérben szerepeltek, az előtérben többek között ők maguk álltak magyar zászlókat lengetve. Masuyama úr mély meghajlások közepette mutatta be őket Sütő úrnak, a legmélyebb meghajlás mégsem előttük történt, hanem egy kicsi törékeny öregember előtt, aki nem volt más, mint Tsuburaya Koukichi bátyja, Kikuzo úr. Velük indultunk hát 13 perccel később a sírhoz, ahol először Kikuzo úr köszöntötte az egybegyűlteket. Ezután mindenki sorjában a sír emelvényére lépett, elhelyezte a füstölőket, végül mélyen meghajolt a sír, majd Kikuzo úr felé. Miután mindegyikünk lerótta tiszteletét, Kikuzo úr egy tálcányi édességet tett az emelvény szélére, felajánlotta a sír előtt fejet hajtó embereknek és elmondta, hogy ez az az édesség, melyet öccse minden edzés után előszeretettel fogyasztott. Nem hagytuk hát ki a lehetőséget, elvettünk egy darabot, darabokra törve megosztottuk egymással, s szánkba véve engedtük, hogy a múlt egy darabkája átjárjon minket.

Suto_Kimihara_Kikuzo_Miyaji
Balról: Sütő, Kimihara, Tsuburaya Kikuzo, Miyaji a Tsuburaya emlék múzeumban (előtérben az 1964-es olimpiai stadion székei)
 

Este aztán egy ennél is népesebb társaság gyűlt össze a városka egy tradicionális éttermében, hogy a barátok, a rokonok, a futótársak és ismerősök együtt ünnepeljenek. Két teremre osztották a társaságot, az egyikben voltak azok, akik személyesen ismerték Tsuburaya Koukichi urat, a másikban pedig azok a fiatal futók, akiknek bár Tsuburaya úrhoz kötődő személyes élményeik nincsenek, példaképként tekintenek rá. A vacsora közben persze megint előkerültek fényképek, mely fölé ezúttal azonban már két versenytárs, Sütő József és Kimihara úr hajoltak, Masuyama úr társaságában.

Kimihara_Masuyama_Suto
Balról jobbra: Sütő, Masuyama, Kimihara az 1964-es maratoni rajt fotójával
 

S bár ez a nap már így is nagyon tartalmas volt, még messze nem volt vége. Az emlékfutást megálmodó és azt 32. éve útjára indító kis társaság várt bennünket egyikük otthonába egy videó megtekintésére. A szobában kihunytak a fények, s egyszer csak 1964-ben találtuk magunkat. Egy közel 15 perces filmben nézhettük végig a maratoni verseny összefoglalóját, melyen mondanom sem kell meglehetősen sokszor láthattuk a két számot: 77 és 29. Mi, a szobában egybegyűltek minden alkalommal, amikor megláttuk a 29-es számot őrületes üdvrivalgásba és tapsba törtünk ki. Mindeközben Sütő József pedig ott ült az első sorban, s határtalan higgadtsággal és áhítattal kommentálta az eseményeket.

Suto_olimpics_video
1964-es felvétel közös megtekintése (jobb szélen Sütő József)
 

Lassan már többszörösen beesteledett, így mi a hotel felé vettük az irányt, hiszen másnap egy fergeteges élmény, egy csodás verseny várt ránk … azaz leginkább Józsefre.

De hogy milyen csodálattal is nézte a több mint 2900 iskolás korú gyermek a velük együtt futó két legendát, Sütő Józsefet és Kimihara urat? Hogy milyen érzés volt Sütő úrnak 50 év után ismét a stadion bejáratánál állni, majd azt a fordítópontot újra látni, ahol megtörtént a nagy találkozás? S hogy milyen hangulatban hangzott el a Japán Olimpiai Bizottság irodájában a mondat: „Uraim, 50 évvel ezelőtt ezen a napon, ezekben a percekben kanyarodtam be a stadionba … s mindjárt célba érek!” … ezekről írok legközelebb! – A történet folytatásával jövő szerdán jelentkezem!

De addig is mellékelek egy videót, melyet a sukagawai TV készített.

Kimihara_Suto
Sütő József (77), Kimihara Kenji (73) az emlékfutás napján
 
Én készítettem azokat a fotókat, ahol a forrást nem jelöltem.
 
 

1 Comment. Leave new

Füzesi Gyula
2015. január 14. 10:21

Fantasztikus Gratulálok ! Mikor lesz még ilyen eredményes Magyar maratónistánk ??

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.