Ahogy gondolom sok Olvasónk is, én is figyelemmel követem a világpolitikai híreket, különös tekintettel a nukleáris egyezményekről, feszültségekről és hadiállapotokról szóló híradásokat. Mai cikkemet is a mostanság tapasztalt közel-keleti háborús feszültségek inspirálták.

A mostani blogom egy trilógia első része. Három japán történelmi történetet fogok elmesélni kedves Olvasóinknak, amik kevésbé ismertek, főleg itt nyugaton, de szerintem fontos ismerni őket, mert bemutatják, milyen szörnyű következményekkel jár egy nukleáris támadás vagy kísérlet, s hogy a legszörnyűbb körülmények közt is előlépnek igazi hősök, akik képesek újra reményt kelteni az emberekben.

Az elkövetkező időszakban be fogom mutatni Önöknek a hiroshimai árvákat és az erkölcsi örökbefogadásukat amerikai családok által, a hiroshimai hajadonokat, valamint a Lucky Dragon (Szerencsés Sárkány) nevű hajó esetét, valamint pár különleges embert, akik erejükön felül igyekeztek segíteni a bajbajutottakon.

Három megtörtént eset, ami remélem, például szolgál a mostani és jövőbeli generációknak, hogy a nukleáris támadásokat és kísérleteket örökre elkerüljék.

Kezdjük tehát a hiroshimai árvákkal és amerikai erkölcsi nevelőszüleikkel. A hiroshimai atombomba után rengeteg gyerek maradt egyedül, elveszítve szüleit, testvéreit, kirekesztve a társadalom szélére. Meg lettek bélyegezve, hogy fertőzőek, s jobb elkerülni őket. Abban az időben az emberek úgy hitték, a sugárzás átragadhat egyik emberről a másikra, így a hiroshimai és nagaszaki túlélőktől (akiket hibakushának hívtak, vagyis robbanást átélt embereknek) igyekeztek távol maradni, nem kaptak munkát, nem tudtak házasodni, csak akkor, ha titokban tudták tartani múltjukat. Hibakushának lenni egyfajta stigma volt Japánban.

Augusztus 6-án a Little Boy nevű atombomba megközelítőleg 6500 gyereket tett árvává egy pillanat alatt. A tűzhullámot túlélt gyerekeknek egyedül kellett átverekedni magukat a romokon, élelem után kutatni és a magánnyal megbirkózni. A tragédia után árvaházakba kerültek, ahol állandó verbális és néha fizikális bántalmazásoknak is ki voltak téve.

Két rendkívüli ember, az amerikai újságíró, Norman Cousins és a japán keresztény papként tevékenykedő Kiyoshi Tanimoto úgy döntöttek, segítenek a túlélőknek, köztük a legjobban kiszolgáltatott két csoportnak, a nőknek és a gyerekeknek.

Kiyoshi Tanimoto a bombázás idején Hirosimában szolgált. A robbantás után a városközpontba rohant, hogy megtalálja a családját. Útközben figyelmen kívül kellett hagynia az innen-onnan segítségért kiáltozó hangokat, hogy még időben odaérjen a családjához. Lánya elmondása szerint ez egész életében kísértette, s ez ösztönözte arra, hogy segítsen a túlélőknek, különösen a gyerekeknek.

1948-ban a Metodista Egyház meghívta Tanimoto-t az Egyesült Államokba. Az elkövetkező 15 hónapban Tanimoto körbeutazta az országot és az atombomba túlélőinek helyzetéről tartott előadásokat. Viszont nagyon nehéz volt neki, hogy szimpátiát ébresszen az amerikaiakban, mivel nagyon sokan úgy gondolták, a bombák szükségesek voltak a háború gyors befejezéséhez, aminek következtében sokkal több ember menekült meg.

Tanimoto küszködött, hogy nagy tömegeket elérjen. Ekkor ismerte meg a Nobel-díjas szerzőt, Pearl S. Buckot, akit sikerült rávennie, hogy segítsen neki. Buck személyes kapcsolatain keresztül a kor kiemelkedő egyéniségeit állította Tanimoto ügye mellé, köztük Norman Cousins-t is.

Négy évvel az atombombázás után Cousins ellátogatott Hiroshimába. Elment a város egyik legnagyobb árvaházába is, s a gyerekekkel való találkozás után elgondolkodott azon, hogyan lehetne jobb életkörülményeket biztosítani nekik. Ez idő alatt született meg fejében az „erkölcsi vagy morális örökbefogadás” ötlete.

Visszatérése után megírta híres riportját, „Hiroshima 4 évvel később”, melyben felszólította az amerikai népet, hogy „fogadják örökbe” és segítsék az atombomba miatt megárvult gyerekeket.

A program keretében amerikai polgárok elvállalhatták, hogy a kis japán árvák "erkölcsi szülei" (道徳的里親 - Dōtokuteki satooya) lesznek. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy küldhettek nekik levelet és pénzzel támogathatták az életüket, taníttatásukat felnőttkorig. Körülbelül 600 ember jelentkezett szülőnek az Egyesült Államokból. Néhányan résztvevő azt mondta, azért akartak segíteni, mert valamilyen módon enyhíteni akarták az országuk által elkövetett atrocitásokat.

A program időtartama alatt nyolc japán árvaházból mintegy 490 gyermeket „fogadtak örökbe”, s biztosítottak nekik megfelelő anyagi hátteret a jobb életkörülményekre. A pénzügyi segítség mellett az „erkölcsi szülőktől” kapott rendszeres levelek segítettek a gyerekeknek a magány leküzdésében, mert érezték, van valaki, aki még törődik velük. Sokakat motivált, hogy jól teljesítsenek az iskolában, s amerikai „szüleik” büszkék legyenek rájuk.

A gyermekek továbbra is a világszerte zajló konfliktusok áldozataivá válnak. A társadalom által leginkább védett személyeknek kellene lenniük, ám a valóságban gyakran a legjobban veszélyeztetettek a háborúk, a szegénység és a bántalmazások szempontjából. Az atombomba-árvák története komoly figyelmeztetés és egyben emlékeztető is nekünk, hogy többet kell tennünk azért, hogy több gyerek ne szenvedhessen úgy, mint ők.

 

Források:
https://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/news/backstories/795/
http://www.hiroshimapeacemedia.jp/?p=23309
http://www.hiroshimapeacemedia.jp/?p=23336
http://www.city.hiroshima.lg.jp/www/sp/contents/1111726977557/index.html

Képek:
Kép 1 : https://cn.tripadvisor.com/LocationPhotoDirectLink-g298561-d320360-i64789009-Hiroshima_Peace_Memorial_Museum-Hiroshima_Hiroshima_Prefecture_Chugoku.html
Kép 2: https://www.newyorker.com/magazine/1985/07/15/hiroshima-the-aftermath
Kép 3 : https://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/news/backstories/795/
Kép 4: http://www.hiroshimapeacemedia.jp/?p=23309
Kép 5: https://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/news/backstories/795/
Kép 6: http://www.hiroshimapeacemedia.jp/?p=23309
Kép 7. http://www.hiroshimapeacemedia.jp/?p=23330