A japán politika egyik sajátossága a generációkon keresztül hagyományosan a nagypolitika színpadán szereplő családok sokasága. Így aztán lehetne válogatni, amikor a 20. század második felének amerikai politikájára oly nagy hatást gyakorló „Kennedy-klán” japán hasonmását próbáljuk keresni. Nekem mégis (s nem csak a „K” betű azonossága miatt) a Kóno család jut eszembe, mint a Kennedy-ek japán hasonmása.
A Edo-korszak gazdag-paraszti családjai egyikében, a ma Odavara városához (Kanagava tartomány) tartozó, egykori Tojokavamurában született a család első politikusa, Sibei, aki falufőnök (ma polgármesternek mondanánk), majd a megyegyűlés elnöke is volt. Mindkét fia az egyik legrangosabb japán elitképző egyetem, a Vaszeda hallgatója volt. Mindketten az egyetem hosszútávfutó csapatában szerepeltek, s e csapat tagjaként a híres „Hakone maraton-váltófutás”-on kétszer (1922, 1923) is győztek. („Hakone Ekiden” két napig tartó verseny húsz, az előző évi eredmények, valamint minősítő versenyek során kiválasztott egyetemi csapat között. A 10 fős csapatok tagjai fejenként 18-23 km közötti hosszúságú távot futnak.) A Kóno család azóta is erősen kötődik a sporthoz, különösen az atlétikához.
A nagyobbik fiú, Icsiró, a rangos napilapnál, az Aszahi Sinbun-nál kezdett dolgozni, majd 1931-ben az akkori mezőgazdasági miniszter titkára lett. 1932-ben parlamenti képviselőnek választották az akkor egyedül igazi politikai pártnak minősíthető Szeijúkáj színeiben. 1946-ig képviselő, majd a háború utáni tisztogatások keretében eltiltották a politizálástól. 1951-ben felmentették, s csatlakozott a mai kormánypárt, a Liberális Demokrata Párt elődjének számító Liberális Párthoz. 1952-től 1965-ös haláláig volt ismét a japán parlament alsóházának tagja, ugyanabban a választókörzetben, a mindmáig a család bázisának számító Kanagavában, a történelmi Odavara városát is magába foglaló választókerületben. 1954-ben, a Hatojama-kormányban került először a mezőgazdasági miniszteri posztra, s a halászati ügyekért felelős miniszterként a Japán számára rendkívül fontos japán-szovjet halászati tárgyalásokon keresztül jelentős szerepe volt a hadiállapotot lezáró közös nyilatkozat tető alá hozásában (békeszerződést a vitatott négy sziget miatt mind a mai napig nem sikerült a két félnek aláírnia). Az 1964-es tokiói olimpiai építkezéseket is vezénylő építésügyi miniszter, az olimpia idején az annak lebonyolításáért felelős állam-miniszter, majd haláláig miniszterelnök-helyettes is volt.
Halála után a tokiói Ebiszu állomás közelében, Nakameguróban álló rezidenciáját bérelte ki a magyar nagykövetség, s ez az épület szolgált nagykövetségi hivatalként és nagyköveti rezidenciaként 1978-ig, majd rezidenciaként 1989-ig. Az épület tulajdonosa az Ebiszu Kógjó cég, annak tulajdonosa pedig Kóno Icsiró fia, Jóhei. Jóhei 1983 óta a Japán-Magyar Baráti Társaság elnöke.
Mielőtt a számunkra oly fontos Jóheiről írnék, pár szót szólni kell Icsiró öccséről, Kenzóról is.
Bátyja eltiltását követően indult a „családi” választókörzetben, s az 1947-es első, sikertelen próbálkozást követően 1949-ben alsóházi képviselőnek választották, majd bátyja visszatérésekor „átengedve” az alsóházi helyet, 1953-tól felsőházi képviselő, a 60-as évek elejétől a felsőház alelnöke, majd 1971-ben a felsőházat akkor már kilenc éve irányító Sigemune Júzó-t „megpuccsolva”, az ellenzék egy részének szavazatát is megnyerve a felsőház elnökének választották, s ezt a posztot 1977-ig töltötte be. Vezetésével számos reformmal modernizálta, demokratikusabbá tette a felsőház működését, s mindvégig azon kormánypárti politikusok közé tartozott, akik a leginkább szót tudtak érteni a mindenkori ellenzékkel.
1975-től 1983-as haláláig a japán olimpiai bizottság szerepkörét is betöltő Japán Sportszövetség elnöke. Volt sportolóként, lelkes sportbarátként mély benyomást gyakorolt rá a magyar csapat remek szereplése az 1964-es tokiói olimpián. Szerepe volt abban, hogy az olimpiát követően a legnagyobb japán sport magazin- és könyvkiadónak számító „Baseball Magazin sha” tulajdonos-vezérigazgatója Ikeda Tsuneo Magyarországra látogatott, s mély benyomásokkal visszatérve sorra fordíttatta le és adta ki a magyar sportszakirodalom legjavát. Az ő gondolata volt, hogy a Japán Kommunista Párt által létrehozott, alig funkcionáló Japán-Magyar Baráti Társaság helyett egy pártok feletti, a kulturális, tudományos és sport-kapcsolatokra fókuszáló szervezetet hozzanak létre. Kóno Kenzóval konzultált arról, hogy ki lehetne az a tekintélyes, befolyásos személyiség, akit e társaság elnökének lehetne megnyerni. Mivel Japánban a herendi porcelán bizonyos ismertségnek, tekintélynek örvendett, s a világon a japán porcelánt az „Imari” porcelánok tették híressé, azt a Nabesima Naocugu szenátort kérte fel elnöknek, akinek választókörzetéhez az Imari porcelánt gyártó Arita városa is tartozik. Kóno Kenzó pedig az első igazán magas rangú politikus volt, aki – a felsőház elnökeként – hivatalos látogatást tett Magyarországon.
Nabesima halála után a magyar nagykövetség épületének tulajdonosát, Kóno Kenzó unokaöccsét, Jóheit kérték fel a JMBT elnökének. Kóno Jóhei ezt a posztot mind a mai napig betölti. (Összesen hatéves külügyminiszteri időszakában – miközben minden más, hasonló tisztségéről lemondott – a JMBT elnöki posztját „szüneteltette”. )
A ma már visszavonult Kóno Jóhei a japán politika egyik színes, érdekes egyénisége. Igazán ismertté akkor vált, amikor Tanaka Kakuei miniszterelnököt övező botrányok kapcsán a „pénz által uralt politika”, a korrupció leghatározottabb, legelszántabb bírálójaként lépett fel, s végül a Kóno által követelt reformokra készséget nem mutató kormánypárt, a 2. világháború óta szinte mindvégig kormányzó Liberális Demokrata Pártból néhány képviselőtársával együtt kiválva létrehozta az Új Liberális Klub nevű, konzervatív-liberális pártot. Kritikájának hitelt adott, hogy közismerten „tiszta kezű” politikus volt. Az atyai jó barát, Nakaszone miniszterelnöksége alatt előbb koalíciós partnerként csatlakozott az LDP kormányához (ahol államminiszteri rangot kapott), majd 1986-ban visszalépett a pártba. 1993-tól az LDP elnöke. A politikusi sors sajátos fintoraként Kóno az LDP történetének egyedüli olyan elnöke volt, aki nem töltötte be a miniszterelnöki posztot. Az LDP-nek a kormányalakításhoz szüksége volt az ellenzéki Japán Szocialista Párt (JSZP) szavazataira, s ezt végül Kóno úgy tudta elnyerni, hogy a miniszterelnöki posztot a JSZP-s Marujamának átengedve maga megelégedett a miniszterelnök-helyettesi és külügyminiszteri tisztséggel. Később – 2003-tól 2009-ig – az Alsóház nagy tekintélyű elnöke volt.
Fiatal politikusként egy éjszakai politikai rádióműsort is vezetett, apjától megörökölve tulajdonosa az egyik ismert versenyló-tenyészetnek (s egyben a Japán Lótenyésztők Szövetségének elnöke), ugyancsak a családi hagyományokat folytatva hosszú éveken át a Japán Atlétikai Szövetség elnöke, a már említett Hakone Ekiden-eken nem egyszer feltűnt az egyeteme, a Vaszeda csapatának szurkolók körében.
Több alkalommal járt Magyarországon, szinte minden évben megjelent a JMBT éves közgyűlésén, találkozott a Japánba látogató magyar politikusokkal, megjelent fontosabb magyar vonatkozású kulturális és egyéb eseményeken. Elkötelezett magyarbarátságát sokak szerint imádott, s 1995-ben, korán elvesztett (az Itochu kereskedőházat alapító Itó családból származó) felesége Magyarország iránt érzett szimpátiája is erősítette.
Több mint negyven éves ismeretség fűz hozzá. Mind emberként, mind politikusként felnézek rá. Első találkozásunkkor, 1976-ban kezdő diplomataként az akkori nagykövetünket tolmácsként kísértem el a Kóno Jóhei-jel folytatandó találkozóra. Felsőfokú vizsgám ellenére bizony gyengécske nyelvtudásom, nullához közeli tolmács-tapasztalatom miatt bizony csak makogtam. Kóno egy grimasszal sem árulta el, hogy – minden bizonnyal – komoly erőfeszítést igényelt számára, hogy kihámozza: mit is akar a magyar nagykövet neki mondani. Azóta is hálás vagyok neki.
Az amerikai ösztöndíja során részképzésen 1984-ben Varsóban is megforduló fia, Kóno Taró ilyen családi háttérrel nem tehette meg, hogy át ne ugorjon Varsóból Budapestre is, ahol lakásunkon vacsorán láttuk vendégül. Néhány éve apját, Jóheit is elkísérte egy nemhivatalos budapesti látogatásra. Így remélhetjük talán, hogy a 2017 óta külügyminiszeri tisztséget betöltő Kóno Taró is híve marad a magyar-japán kapcsolatok, barátság erősítésének.
Taró egyébként – alma nem esik messze a fájától – bátor, szókimondó, modern politikus hírében áll. Nem egyszer apjával is publikus politikai vitába keveredett. (Az internetet intenzíven használja, bátran és gyakran nyilatkozik a médiában.)
Amikor apja elhúzódó, s súlyosra forduló májbetegsége életveszélyesre fordult, s megmentésének egyedüli esélyét a májátültetés adta, Taró saját májának felét átültetésre felajánlva emberi nagyságát mutatta meg.
Az évenként megküldött fényképekről ítélve Taró fia, Jóhei unokája szépen cseperedik. Lehet, hogy készül az újabb Kóno-generáció?
Borítókép: Kóno Taró mint Japán újonnan kinevezett külügyminisztere 2017-ben Fotó: BLOOMBERG
