Sokan látták, nézik a Netflix sorozatát II. Erzsébetről, ill. az angol királyi házról. Nekik ismerősen hangzik, hogy az uralkodói családot, mint intézményt kezelő nagyhatalmú udvartartás a hagyományok letéteményesének, őrzőjének tekinti magát, s nem egyszer felülírja akár a királynő szándékait is. A 701-ben (!) alapított Kunaicsó, a Császári Udvartartás Ügynökség (1947-ig Császári Udvartartás Minisztérium) legalább ilyen cerberusként őrködik a hagyományok, a szabályok betartása felett. Ehhez több, mint ezer alkalmazott, s több, mint 50 milliárd forintos költségvetés áll rendelkezésére.
A Kunaicsó felel a császári család tagjainak biztonságáért, egészségéért, oktatásáért, programjaiért, a hivatalos szertartások megszervezéséért, lebonyolításáért, s kezeli a császári udvartartáshoz tartozó ingatlanokat, mindenekelőtt magát a császári palotát, amelynek területén magának a Kunaicsónak a hivatala is megtalálható.
Nagykövetként meglehetősen kiterjedt, gyakori kapcsolatban voltam a Kunaicsó egyik vezetőjével, a főkamarással, ill. több helyettesével. Kiváló, nagy, ezen belül többnyire diplomáciai tapasztalattal is rendelkező, több nyelven kitűnően beszélő férfiak töltötték be ezeket a posztokat. Kellemes társasági emberek voltak, viszonylag sok társasági rendezvényen is megjelentek. Ők jelentették a Kunaicsó „külső arcát”, miközben a császári család tagjainak mozgását belül olyan szigorúan szabályozták, hogy mi „aranykalitkában élő”, sok szempontból sajnálatra méltó emberekként tekintettünk „áldozataikra”.
Azért hozzá kell tennem: nem kis mértékben ennek a szigornak is köszönhető, hogy a japán császári családot jobbára elkerülték azok a fajta botrányok, amelyek például az angol királyi ház renoméját bizony eléggé megtépázták, s hálás témát adnak a bulvár-média számára világszerte.
Mindez csak bevezető a témámhoz, hiszen azokról a bizonyos értelemben szabadidős rendezvényekről, mulatságnak szánt alkalmakról szeretnék – több részletben – írni, amelyeket a Kunaicsó szervez a nagykövetek, vagy a nagykövet távollétében, képviseletében eljáró diplomaták és házastársaik számára. Ezek a „mulatságok” szigorúan meghatározott rend szerint, hagyományos időpontban és hagyományos programmal, tartalommal zajlanak.
Sorozatom első részében a császári kormorán-halászatról szeretnék írni, amelyet a Gifu városát átszelő Nagara folyón rendeznek minden évben kora nyáron. Kicsit tétovázva írtam le a „kormorán halászat” kifejezést, hiszen nem kormoránokat (nagytestű és nagyétvágyú vízimadarakat, ugyancsak elterjedt magyar nevükön kárókatonákat) halásznak, hanem a kormoránok segítségével halakat, mégpedig a Japánban hagyományosan különleges csemegének számító halat, a szajbling (ill. a lazacfélék) távoli rokonának számító, csak Kelet-Ázsiában honos ajú-t (édeshalat).
Ez a jellemzően 10-20 cm közötti halfajta a lazachoz hasonlóan a tengerben él, de a tisztavízű folyóvizekben szaporodik. Japánban főleg kis nyársra, fapálcikára tűzve, grillezve fogyasztják. Nevének megfelelően édeskés, kicsit sárgadinnyés aromája van a húsának.
A 166 km hosszú Nagara folyó egyike Japán legtisztább vizű folyóinak. Ennek legalábbis az egyik, bár talán fő oka, hogy a folyón a halászatot a Kunaicsó felügyeli, a halászok „császári halászok”. Ezt pedig senki sem merné szennyezéssel megzavarni...
A kormorán-halászatnak 1300 éves múltja van.
A császári kormorán-halászat is hasonló a képen ábrázolthoz. Három tűzijáték rakéta fellövése jelenti a kora esti halászat kezdetét. A csónakok orrában egy kis vaskosárban égő fahasábok fénye a csónak közelébe vonzza a csapatokban mozgó halakat, ahol a halászmester által varázslatos ügyességgel kezelt kötelek végén a gyűrűzött nyakú kormoránok falánkan gyűjtögetik könnyen táguló torkukba a nagyobb, így a nyakat szorító gyűrűn nem átférő halakat. (A kisebbek természetesen lecsúsznak torkukon.) Jellemzően hat ajú fér egy kormorán torkába. Amikor a halászmester látja, hogy a kormorán torka megtelt, a kötéllel behúzza csónakhoz és a tároló edénybe üríti a madár torkából a halakat, majd a kormoránt visszaküldi újabb bevetésre.
Hat csónakból folyik a halászat, s egy-egy csónakban hárman ülnek: a császári halászmester (usó), a középső evezős (nakanori) és a kormányos (tomonori). Mindhárman szigorúan meghatározott, századok óta változatlan öltözetet viselnek. A halászmesteri rang örökletes, generációról generációra száll. A tudás elsajátításához, a kinevezéshez azonban 10 év gyakorlat kell. Aki már látta, ahogy 8-10 kormoránt a kötelek összegabalyodása nélkül irányítja, egyiket a másik után behúzza majd ismét visszaküldi a mester a vízbe, az megérti, hogy ezt a tudást, képességet nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani.
A madarak sem kezdők: a befogott fiatal kormoránok három éves kiképzést kapnak, mire egy ilyen ünnepi halászaton részt vehetnek.
A császári vendégek, így a számukra rendezett ünnepi halászat alkalmával a diplomaták a halászcsónakok közvetlen közelében mozgó, ugyancsak hagyományosan felszerelt csónakokból, „jakatabuné”-kból élvezhetik a látványt, miközben italokat, apró falatokat is kínálnak nekik.
A japán hagyományok iránt érdeklődő diplomatáknak mindenképpen nagy élmény ide eljutni, de az sem jár rosszul, akit a hagyományok kevésbé, a finom falatok, jó italok sokkal inkább érdeklik.
Szemben sok más, szigorúan csak a kiválasztottaknak fenntartott császári rendezvénnyel szemben a gifui kormorán-halászat a májustól kora őszig tartó szezon többi estéjén a turisták számára is elérhető, s Gifu fő turisztikai látványosságának számít. Fejenként kb. 10 ezer forint befizetésével odautazó honfitársaim is kipróbálhatják!
A jakatabune, azaz ház formájú csónak, szintén sok évszázad óta része a japán kultúrának, mindenekelőtt a nyáresti szórakozásnak. A japán gyékényszőnyeggel, tatamival borított padlón ülve nagyobb hajókon akár zenei vagy táncprodukcióval is szórakoztatják, de étellel-itallal mindenképpen jól tartják az utasokat.
