A legtöbb ember, aki már eljutott Japánba, Tokióban is járt. És aki Tokióban járt azt szinte biztosan utazott metrón. Tokióban két metróhálózat van. Az egyik a Tokyo Metro, amely magánkézben van. A másik a Toei, amelyet a város üzemeltet. A két vonalhálózat adott állomásai között természetesen megoldott az átszállás, és lehet használni ugyanazokat az okoskártyákat is a belépésre. Az elővárosi vonatok nagy része „ráfut” a metróvonalakra és azokat használva áthalad Tokió belső területein.
A Tokyo Metro és a Toei logói:
Az alábbi térképen látható a teljes hálózat (vastag vonalakkal), sőt az elővárosi vasúthálózat egy része is (vékonyabb vonalakkal jelölve).
A metrók – beleértve a wc-ket is – tiszták és pontosak. Kb. éjjel fél 1-ig járnak a szerelvények, ezt talán szerencsés lenne meghosszabbítani. Kérdés persze, hogy ez hogyan hatna a jellemzően 70-80 éves bácsik megélhetésére, akik – szerény nyugdíjukat kiegészítendő - tömegesen dolgoznak sofőrként a taxivállalatoknál.
A metró használata nem mindig kellemes. Reggel fél 8-9 között nem javasolt a használatuk, mivel ilyenkor akkora a tömeg, hogy – az ilyenhez nem szokott ember – eléggé lefárad és leizzad tőle. A legtöbb napszakban azonban gond nélkül akár ülőhelyet is lehet találni. Kérdés, hogy a jövő nyári tokiói Olimpia (2020. június 24. - augusztus 9.) idején mekkora lesz a tömeg a metrón. Bár vannak ezzel kapcsolatban aggodalmak, de több japán ismerősöm jelezte már, hogy ő akkor elmenekül a városból, szabadságot vesz ki, tehát nem biztos, hogy nagy lesz a zsúfoltság. A forróságtól nem kell félni, a metró tökéletesen légkondicionált – néha talán túlságosan is, amely utóbbi jellegzetesség a metrón kívül is gyakran előfordul Japánban. Gondolom a japánok így sem fáznak, hiszen télen a lakásokban jellemzően 16 fok van.
A tokiói metrón a másik nehézséget az átszállások jelentik. Bár latin betűvel is ki van írva, nyíllal jelezve, hogy a másik vonal felé merre gyalogoljunk, de a sok kanyar miatt nagyon kell figyelni. Korrigálni nem mindig könnyű. A másik, hogy átlagosan 300-400 métert kell gyalogolni egy átszálláskor. Ezt azért is tudom így „megtippelni”, mert ki van írva, hogy hány méterre van a másik vonal állomása, amire át kívánok szállni. Egy rohangálós napon az okostelefonunk, okosóránk lépésszámlálója által mutatott érték kb. kétharmadát simán össze tudjuk szedni az átszállásokkal. A leggigantikusabb aluljárórendszer talán a tokiói főpályaudvar (Tokyo Station) alatt található. Legutóbbi utam során többször is átszálltam ott. A gond az volt, hogy a szállodámtól oda futó metró az aluljárórendszer legdélebbi csücskén állt meg, ahonnan erős tempóval is 10 perc gyaloglást jelentett egy átszállás. Aki spórolni szeretne idejével és energiájával, jobb, ha pontosan utánanéz, hogy milyen metróvonal közelében száll meg. Érdemes figyelembe vennie, hogy mennyi és milyen hosszú átszállásokra számíthat. A gyalogtempó sem mindegy. A japánok sétatempója a magyarokénál gyorsabb, így, ha egy forgalmasabb részen lassan megyünk, akkor némi akadályt jelenthetünk a velünk egy irányba igyekvők számára.
Kényelmet jelent, hogy az aluljárórendszerekben számos bolt és étterem található, így a kisebb vásárlásokat és étkezéseket is meg lehet ejteni elég gyorsan. Nemcsak a felszínhez már közelebbi aluljárók feljárói mellett vannak a falon kiírva az adott kijárathoz közeli irodák, hivatalok és nevezetességek listái (angol nyelven is), hanem már a metróállomás peronján is jelzik, hogy a bizonyos felszíni végcélokhoz először is a peronról melyik irányba, melyik mozgólépcsőn kell felmenni. Úgy nem szabad megbeszélni találkozót metróállomásnál, hogy nem egyeztetjük pontosan, hogy hányas számú kijáratnál találkozunk. Szerencsére a Google Maps-en a kijáratok számozása is megtalálható. Amúgy a Google Maps mellett a metrón való eligazodást segíti letölthető, angol nyelvű mobil applikáció is.
A mozgólépcsőkön a menetirány szerinti bal oldalra kell állni, mert aki a lépcsőn lefelé megy az a jobb oldalon megy. Oszakában ez fordítva van (feltételezem, hogy a nagyobb testvér Tokiót kívánják ezzel bosszantani ????), s ez utóbbi egyezik meg a budapesti szokással is. A metróra várakozáskor a japánok – különösen a forgalmasabb időszakokban – a befutó szerelvény ajtója helyének megfelelően a földön pontosan megjelölt vonal mögött fegyelmezetten sorban állnak. Érdekes – és talán más nagyvárosokhoz képest is erősebb - a kontraszt a munkába járás időszakában látható konzervatív ruházat és a késő esti utazóközönség öltözködése között, de ennek részletezése túlmutatna blogbejegyzésünk témáján.
A metrókon egyáltalán nem illik telefonálni, és nagyon hangosan beszélni sem. A mobilok e használatát nevezik maná módo-nak (az angol ’manner mode’ japános kiejtése). Átadni a helyet az idősebbeknek nem szokás, bár a metrókocsik végében van néhány ún. priority seat. Valószínűleg azért, hogy legalább néhány embernek eszébe jusson szabadon hagyni helyet az idősek, terhes nők és mozgáskorlátozottak számára. Vannak olyan szerelvények, amelyekre elvileg csak nők szállhatnak – ezeket rózsaszínnel jelzik. Szükség volt rájuk a tapizások miatt, ezek sajnos nem ritkák. Más kérdés, hogy – már amennyire tudom - egy férfit sem szoktak leszállítani, ha ilyen szerelvényre szállt fel, és nem követ el semmit.
Legvégül pedig a legelső lépésről: fontos, hogy a helyes irányba szálljunk fel a metróra. Szerencsére a szerelvényeken a végállomások neve is fel van tüntetve latin betűvel. Mivel az elővárosi vonatok is ráfutnak sok metróvonalra, ezért az sem feltétlenül mindegy, hogy melyik éppen beérkező metróra szállunk, még akkor is, ha az irány stimmel. Vannak ugyanis olyan vonatok, amelyek nem minden állomásnál állnak meg, így, ha felszállunk, lehet, hogy túlfutunk… Idén először nagylányomat is elvittem magammal Tokióba. Japánul egy szót sem tud, de az utazást megelőző alapos felkészítésnek köszönhetően egyetlen túlfutást (elfelejtett leszállni) leszámítva tökéletesen vette az akadályokat, nagyon büszke vagyok rá!
