Nyár eleje óta a munkahelyi gépemen egy okinawai kép van beállítva háttérképként, így valahányszor bekapcsolom, mindig úgy érzem, mintha ott lennék. Eddig ötször jártam Okinawán, mindig nyáron, és imádom a napfényben tündöklő korallzátonyos tenger látványát. Valahányszor csak rágondolok, máris mehetnékem van.
Viszont valamiért a baráti társaságomból (japán barátok) csak nagyon kevesen jártak a szigeten. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam többektől, hogy ugyanazért a pénzért vagy még olcsóbban már külföldre, Hawaiira vagy Guamra is el tudnak utazni.
A kagoshimai rokonaim pedig állandóan panaszkodnak, hogy miért mindig Okinawa, miért csak fölöttük repülök el, de sosem ugrok be hozzájuk. (Kagoshima Kyushu déli pontján lévő város, közel Okinawához.)
De vajon miért vonz ennyire ez a sziget? Gondoltam bemutatom az ottani kedvenc helyeimet, s ha akad egy japán barátom, aki még nem járt ott, és cikkemet olvasva úgy dönt, menni szeretne, akkor boldogan üzenem neki: „Rendben, menjünk együtt!"
1. Japánon belül egy teljesen eltérő, egzotikus kultúrába kóstolhatunk bele
1872-ig Okinawa szigete a Ryukyu királysághoz tartozott. Japán részeként, mint Okinawa prefektúra csak 1879-től létezik. A régi épületek, mint a Shurijo kastély és a Shureimon kapu, valamint a tájfunok és hőség ellen épült hatalmas magánházak bepillantást engednek a Ryukyu királyság kultúrájába, melyet erősen befolyásoltak a kínai hagyományok. Továbbá az Okinawán található sírok is különböznek a Japánban megszokottaktól.
2. Kínai és dél-kelet ázsiai hagyományokat őrző okinawai konyhaművészet
Mostanság egyre nagyobb számban nyílnak meg az okinawai konyhára szakosodott boltok és éttermek Japán több pontján, de a leghagyományosabb ételek, mint a rafute (disznóhúsból készült, oldalasra emlékeztető étel) és az okinawai soba nem nagyon kaphatóak a szigeten kívül. Továbbá a goyából és gurukun halból készült ételeik is híresek, de jómagam sajnos nem ehetek, hiába szeretnék. Ha Okinawára megyek, akkor majdnem mindig családi éttermekben (Famires-ban) eszek, cukornádból és piros burgonyából készült Blue Seal jégkrémekkel és hideg okinawai mangóval kényeztetem magam, valamint gyerekkoromban gyakran uzsonnaként kapott Sata Andagi-t (okinawai fánk) veszek.
3. A történelmi múlt megismerése
A Béke Emlékparkban található múzeumban rengeteg anyag található az okinawai csatáról, régi fényképek, a csatát túlélt 145 ember videóbeszámolói, valamint körülbelül 500 ember által adományozott képanyagok. A háború borzalmainak másik mementója a Himeyuri torony, mely azon diáklányoknak állít emléket, kik a második világháború alatt sebesült katonákat ápoltak, s életüket vesztették a harcokban. E helyek látogatásakor szem biztosan nem marad szárazon. Valahányszor megyek, mindig azért imádkozom, hogy még egyszer ne essenek meg ilyen szörnyűségek, hogy imádott okinawai tengeremet ne fesse újra pirosra a vér. Ha gyermekem nagyobb lesz, szeretném őt is elhozni ide.
2015 júniusában volt az okinawai csata 70.-dik évfordulója, melyen Abe miniszterelnök és Caroline Kennedy nagykövetasszony is részt vettek. Jelenleg Okinawa olyan problémákkal küzd, mint az amerikai bázis jelenléte, ahol 47.000 katona állomásozik (a Japánban lévő teljes amerikai hadsereg háromnegyede), a bázis egy részét máshová szeretnék áthelyezni (másik megyébe vagy Okinawán belül máshová), továbbá a kollektív önvédelemmel kapcsolatos „békezáradék” módosításának kérdése. A lakosság nagy része ellenzi az Abe-kormány politikáját, mely Japán haderejét és harci képességeit szeretné továbberősíteni.
Az okinawai katonai bázis jelenléte nagy terheket ró az ott lakókra, és személy szerint úgy gondolom, hogy érdemes odafigyelni a dolgok alakulására.
4. Korallzátonyos tenger és egyebek
Régen szerettem olyan szigetekre járni, ahol a lehető legkevesebb ember volt. Például a Kuroshima szigetre, ahol több tehén él, mint ember. Most, hogy már gyermekem van, számára is élvezhető és izgalmas helyeket igyekszem választani, mint például az okinawai Churaumi Akvárium (2005-ig a világ legnagyobb akváriumaként volt híres), valamint a sziget könnyen megközelíthető tengerpartja.
S most következzen a kedvencem! Az okinawai tenger! Imádom! Szabadtüdős merüléshez is fantasztikus élmény, csak vigyázni kell, hogy a bemenetelnél ne törjük össze a korallokat.
Mikor legutóbb Okinawán jártam, az utcán sétálva egy helyi nagypapa megkérdezte, hogy gaichi (külszigeti) vagyok-e? Mint kiderült, ez a szó az összes nem okinawai embert takarja. A gaichi kifejezést a második világháború előtt használták az akkor japán főszigeteken élők a Japán birodalom egyéb területeire. Meglepődtem, hogy ez még mindig használatban van, de meglehet, hogy Japán más részein élők is hasonlóan gondolkodnak.
Két évvel ezelőtt az egyik okinawai taxisofőrtől hallottam, hogy már egyre több okinawai iskolában újra tanítják a ryukyu nyelvet is. Ezt egy nagyszerű dolognak tartom, s alkalomadtán én is szívesen megtanulnám. Szívből remélem, hogy a ryukyu kultúra minél szélesebb körben el fog terjedni, és még sokáig fennmarad.
Nife debiru, Okinawa. (Vajon mit jelenthet ez ryukyu nyelven?)
A képek az alábbi forrásokból származnak:
https://ja.wikipedia.org
http://masa0121.blog.so-net.ne.jp
http://plaza.rakuten.co.jp
http://www.blueseal.co.jp
http://www.dancyu.com
http://item.rakuten.co.jp
http://oki-churaumi.jp
http://travel.rakuten.co.jp
