Tokió egy hatalmas öböl, a Tokiói-öböl partján, több folyó hordalékából kialakult síkságon épült. Az évszázadok során hatalmas területeket hódítottak el az öböl tengervízéből: feltöltötték, többnyire a legyalult dombok anyagából, de – különösen a 60-as évek első felének két számjegyű gazdasági növekedésének éveiben – mindenfajta hulladékkal.

Utóbbiból persze mostanra nem kevés probléma származik. Az elmúlt időszak egyik legnagyobb, a városvezetést megrázó botránya volt, amikor kiderült, hogy a nagykereskedelmi hal- és zöldségpiac vadonatúj, hatalmas épület-komplexuma különféle nehézfémekkel, vegyi anyagokkal erősen szennyezett, feltöltött területre épült. A halpiac, a híres „Cukidzsi” költözését lefújták, s már több, mint két éve folyik az alku a költözés feltételeiről, ezen belül a szennyezés eltávolításról, vagy legalábbis biztonságos elszigeteléséről.

A közigazgatási területén 14 millió, a gyakorlatilag teljesen egybeépült környezetével együtt 30 millió feletti lakosságot számláló nagyvárosnak azonban vannak a Tokiói-öböltől messze eső területei is. A „messze” azonban sokféle értelmezésre teret adó szó. Ha hozzáteszem, hogy „nagyon” messze, akkor már kezdünk közeledni a valós helyzet érzékeltetéséhez.

A Tokióhoz tartozó legmesszebbi sziget, Minami-Torisima légvonalban 1850 kilométerre van, ami nagyobb mint a Budapest – Bergen (Norvégia) távolság. Így aztán az sem meglepő már, hogy kiderül: a mérsékelt övezethez tartozó Tokióhoz trópusi terület is tartozik– s nem füvészkert formájában!

A közigazgatásilag a fővároshoz tartozó szigetek két főbb csoportba tartoznak: a közelebbi Izu-szigetek, a távolabbi, az Ogaszavara szigetcsoport.

Az Izu-szigeteket gyakran „hét szigetként” emlegetik, de valójában több, mint egy tucat sziget alkotja, amelyek közül 9 lakott jelenleg (korábban további két szigeten is volt lakosság). Az Izu-Hakone Nemzeti Park részét képező, a már bőven Tokió határain kívül eső Izu-félszigethez viszonylag közel eső szigetcsoport összterülete alig több, mint 300 négyzetkilométer, s alig 25 ezer lakos él itt.

Halászat, mezőgazdaság és – mindenekelőtt – turizmus adja a szigetek gazdaságának gerincét. 5 repülőtér, 15 kikötő szolgálja ki az ideutazókat és a helybélieket. Tokióból 30 perces repülőúttal elérhetők, s hajóval sem tart tovább 7-10 óránál. Így aztán a festői helyeken nyaranta hemzsegnek a turisták, akik élvezik a fürdési, búvárkodási, szörfölési lehetőségeket, a horgászást, a madárlest vagy a gyalogtúrázást. 215 kilométernyi aszfaltozott úthálózat teszi az életet a szigeteken még kellemesebbé.

A több, mint 30 szigetből álló Ogaszavara-szigetek nem csak jóval távolabb esnek, így nehezebben megközelíthetők, de kisebbek mind területre, mind lakosságra nézve, mint az Izu-szigetek. Mindössze 84 négyzetkilométeren 2440 lakos él. Itt már nincsen repülőtér, így a havonta 4-5 alkalommal közlekedő hajók kb. 25 óra alatt érik el a fő szigetet, Csicsidzsimát. A szigetvilág a nagyobb szigetekkel soha nem volt szárazföldi kapcsolatban, így élővilága is meglehetősen autonóm módon fejlődött, ezért a „Távol-Kelet Galapagos-a”-ként is szokták emlegetni. Egyebek között ez is közrejátszott a szigetcsoport UNESCO világörökséggé minősítésében.

Az Izu-szigetek egyikéhez kapcsolódik az a történet, amelyet minap hallottam, s amelynek továbbadása alkalmat ad nem csak arra, hogy megmutassuk: a tokiói élet nem csak a felhőkarcolók és a többemeletes autópályák világát jelentheti, hanem arra is, hogy a japán gondolkodásmód egy-két tanulságos sajátosságára is rámutassak.

O. doktor, friss orvosi diplomájával a zsebében, s már ifjú házasként, a Tokióhoz tartozó szigetek egyikén kapott állást. A mindössze 300 lakost számláló, de a legközelebbi kikötőtől is (ami persze nem Tokió, hanem Simoda) 100 km távolságra, Tokiótól 8 órás hajóútnyi távolságra fekvő szigeten, Mikuradzsimán már régen nem volt rezidens orvos, így aztán a polgármester mellett a falu apraja-nagyja kivonult a kincsnek számító orvos fogadására.

Zárójelben megjegyzem: önálló orvosi státusz fenntartása 300 lakos számára nem kis terhet jelenthet az önkormányzatnak, azonban a japán társadalom összetartását, a leszakadás megakadályozására tett erőfeszítéseket is jól példázza ez a gondoskodás.

A fővárosi önkormányzat helikoptert szervezett, hogy az új orvost szolgálati helyére eljuttassa: egy órás út után landoltak a félreeső, de festői szépségű szigeten.

A polgármester személyesen kalauzolta el O.doktort és feleségét a rendelővel egybeépített orvosi lakásba. Amíg az orvos felesége elkezdett kicsomagolni, a polgármester és O. leültek egy teára. Néhány perc után a polgármester kérte O-t, hogy hívja be a feleségét, szeretne vele négyszemközt beszélni. O. nem győzött csodálkozni: mi dolga lehet a polgármesternek az ő feleségével? Persze némi féltékenység is előbukkant, de aztán ezt a gondolatot elhessegette: a felesége határozottan nem tartozott a külcsínjével feltűnő, a férfiak nyakficamát okozó nők kategóriájába. Azért O. nem tudott ellenállni a kíváncsiságának: a sódzsi (a szobákat elválasztó, papírral burkolt tolóajtó) mögött hallgatózott.

A polgármester rákezdte:

„Nézze, asszonyom, egy kérésem lenne Önhöz. A miénk egy kicsi közösség, nagyon fontos, hogy béke legyen, az emberek összetartsanak. Önhöz fordulok, mert a bevásárlásokat nyilván Ön fogja intézni. A faluban három bolt van. Az Ön elődje, az előző orvos felesége ezek közül egyet választott, mindig ott vásárolt. Ez olyan konfliktust okozott, aminek sebei még azóta sem hegedtek be teljesen. Arra szeretném kérni, hogy sorban, mindegyik boltban vásároljon, egyik boltos se érezze úgy, hogy a másikat előnyben részesíti vele szemben.”

Ez a törekvés a közösség összhangjának megőrzésére, a konfliktusok megelőzésére, elkerülésére a japán társadalom egyik nagy értéke. Vajon el tudnánk képzelni ezt a történetet egy magyar faluban?