Ito (2021)
Februárban a Japán Alapítvány ismét lehetőséget teremtett számos érdekes japán film online megtekintésére. Több alkotást – így Kuroszava Akira legendás Rasómonjának digitálisan megújított változatát is – megnéztem. Így a filmeket nézve – sok-sok Japánnal és japánokkal intenzív kapcsolatban eltöltött év után is – egyfajta felismerés fogalmazódott meg bennem a hallgatás, a csend szerepéről a japán kultúrában, az egymás közötti kommunikációjukban. Különösen igaz ez az „Ito” című filmre, amelyet az alapítvány honlapja az alábbiak szerint ajánlott:
„Egy szégyenlős vidéki lány másodállást vállal egy "maid cafe"-ban, ahol a vendégeket szolgálólány ruhában kell fogadnia.
A középiskolás Ito édesapjával és nagyanyjával él együtt az északon fekvő Aomori prefektúrában; nagyon introvertált, és kevés barátja van. Miután édesanyja meghal, a családi ereklyének számító samiszenét (egy tradicionális húros hangszer) mélyre temeti emlékei közt, és nem nyúl többet a húrokhoz. Ekkor, a pillanat hevében részmunkaidős állásra jelentkezik egy "maid cafe"-ba, ahová sikeresen felveszik. Kollégái közt nincs két egyforma, csak úgy tobzódnak a különböző jellemek az idősebb egyedülálló anyától kezdve egészen a törekvő mangaművészig. Ahogy Itót körülveszik a furcsa, mégis elbűvölő törzsvendégek, fokozatosan megnyílik előttük. Aztán egy napon lehetősége adódik a már-már elfelejtett hangszerrel ismét fellépni….
Megindító mese a korlátai közül kitörő fiatal lányról, és a családi kötelékek fontosságáról. A tokiói szubkultúra sajátos elemeként létező "maid cafe" kultúrát Aomori tradicionális samiszen zenéjével állítja szembe, amely bepillantást enged a japán kultúra egyediségébe és szélességébe.”
De engem ebben a filmben messze nem ez a sajátos szubkultúra érdekelt, s nem is az introvertált, amolyan „otaku” típusú japán leány személyiségének a fenti ajánlásban is említett fejlődése volt, ami lekötötte a figyelmemet, hanem a csend, a hallgatás szerepe a szereplők közötti kommunikációban.
A csend többet mond minden szónál - prezentációban, műalkotásban, építészetben is
A filmben – s a japán hétköznapokban – sokszor jóval nagyobb szerepe van a ki-nem-mondottaknak, mint a szavaknak. A hallgatag, ritkán, röviden és megfontoltan megszólalónak tekintélye van. A non-verbális kommunikáció ennek megfelelően igen fontos, hiszen mondanivalója, üzenete mindenkinek van, s ha nem szavakkal, akkor testbeszéddel – vagy éppen a pókerarccal – mondja el, amit nem akar hangosan kimondani. Ez a családban, a párkapcsolatokban, a magánéletben is így van, de nem kis mértékben igaz ez az üzleti kommunikációra is. A megfontolt, csendes beszédet, a szerény, visszafogott jelzőket jobban fogadják, mint a nagyhangú, büszke, „marketing bullshittel” teli szószátyárkordást. Egy japán céges prezentáció szóbeli része szűkszavú, viszont helyette – a mi szemünkben – feleslegesen terjengős, részletes, sok-sok apróbetűs , szinte olvashatatlan szövegrészt tartalmaznak a kivetített képek, amelyeket kinyomtatott formában gondosan kiosztanak előzetesen a résztvevőknek. Így az előadót és a kivetített képet szinte senki sem nézi, viszont – pl. egy nagyobb létszámú szeminárium esetén – szinte fülsiketítő a papírlapok suhogása, ahogy a hallgatóság egyszerre lapoz a kézben tartott, nyomtatott prezentációban.
Ha szabad tanácsot adni, akkor egy európai előadónak nem feltétlenül javasolom a japán módszer alkalmazását, amikor japánoknak prezentál. Mi tudatosan az ún. „zen-preZENtációt” használjuk, ami sok-sok, lehetőleg érdekes és sokat mondó illusztrációt tartalmaz (a testbeszéd helyett), s ehhez a lényeg az előadó szájából röviden szóban hangzik el. A kivetített anyagot – különösen előre – nem osztjuk ki, hanem az előadás után adjuk oda a résztvevőknek segítségül a prezentáció sok szöveggel felturbózott „japánosított” (s persze japánul készült) változatát, hiszen nekik jelentést kell írniuk a rendezvényről, s ilyen „mankó” nélkül sovány munícióval, boldogtalanul távoznának.
A csend egyébként rokon a „ma” (üres helyek, az angol Wikipedia szerint „negative space”) fogalmával, amelyet Roger J. Davies és Oszamu Ikeno nagyszerű, magyarul is megjelent „A japán észjárás” című könyvükben – T. Isikavát idézve – így határoznak meg: „...a ma nem más, mint gazdag jelentéstartalommal tele üres térköz vagy időköz, ami alapvető szerepet játszik a japán művészetben, és számos területen megjelenik, ideértve a festészetet, az építészetet, a zenét és az irodalmat is...”
Erre számtalan példát lehet hozni sok-sok területről, álljon itt talán egy-egy példa a virágkötészet (ikebana) és a japán építészet világából.
S ne lepődjünk meg, ha gondosan előkészített, begyakorolt, meggyőzően előadott prezentációnkat követően még kérdések sem hangzanak el, nemhogy érdemi válaszreakciók. A japán félnek először ki kell alakítania egy belső konszenzust, megosztani egymás között a reakcióval kapcsolatos felelősséget, mielőtt bármilyen formában megnyilvánulnának. Persze a „nem” kimondása elől is menekülnek, tehát ha sokáig, akár hetekig sem jelentkeznek kérdéseikkel, véleményükkel, akkor nagy az esélye annak, hogy ez a nemleges, elutasító választ jelenti. De erre részletesebben majd egy későbbi bejegyzésben visszatérünk.
Képek forrásai
- https://jff.jpf.go.jp/watch/jffonline2022/film-lineup/118675-2/
- https://manabink.com/en/2020/06/15/what-is-japanese-style-presentation/
- https://new.uniquejapan.com/ikebana/ma/
- http://www.urasenke.or.jp/texte/tearooms/totsu.html
- https://www.wikiwand.com/en/Ma_(negative_space)
A kintsugi a törött kerámiadarabok arannyal való összerakásának japán művészete. A hibák és tökéletlenségek felkarolásával szebb műalkotásokat lehet készíteni.
A mostani világban megszoktuk, hogy mindenki a tökéletességre vagy annak látszatára törekszik. A különböző közösségi oldalakon az emberek általában sikersztorikat, kinevezéseket, mesterien kisminkelt és megszerkesztett fotókat tesznek ki. Ugyanígy vagyunk a tárgyakkal is, ami törött, azt vagy kidobjuk és újat veszünk, vagy megpróbáljuk úgy megjavítani, hogy ne látszódjon a hiba.
A sérüléseket negatívként fogjuk fel, s rejtegetni próbáljuk.
Japánban viszont van egy művészeti ág, mely pont az ellenkezőjére fókuszál.
Ez a kintsugi.
A kintsugi szerint minden törés egyedi, és ahelyett, hogy úgy javítanák meg a kerámiát, hogy újszerűnek és hibátlannak tűnjön, a 400 éves technika valójában a „hegek" kiemelésére összpontosít. A mulandóságra emlékeztet, hogy bármi eltörhet vagy megsérülhet, de ettől még lehet gyönyörű, és ha megjavítják, akkor a törött helyeken erősebb lesz. Ez egy csodás metafora a gyógyulásra és a csapásokból való felépülésre is.
Az egyik elmélet szerint a kintsugi a 15. század végén jelent meg, amikor Ashikaga Yoshimasa japán sógun az egyik kedvenc eltört kínai teáscsészéjét visszaküldte Kínába javításra. A kínai mesterek viszont arany fémkapcsokkal javították meg, ami nem nyerte el a sógun tetszését, így felszólította a japán kézműveseket, hogy találjanak valami más, esztétikusabb javítási módot. Így született meg a kintsugi, ami jól képviselte a japán esztétikát és világnézetet, mely az elfogadásban, a mulandóságban és a tökéletlenségben mutatkozik meg.
Az első ismert utalás a kintsugira egy 17. századi japán harcosra vonatkozó feljegyzés volt, aki híres volt divatos teaszertartásairól. Irigyei azzal vádolták, hogy befolyásolta a teaedények piacát azáltal, hogy unalmas, sima, régi tálakat vásárolt, összetörte őket, majd a kintsugi technikával feljavított csészéket és edényeket jó pénzért eladta.
Ebből a feljegyzésből a történészek arra következtettek, hogy a 17. század elejére a kintsugi a teaszertartásokhoz készült kerámiák javításának és díszítésének már egy általánosan bevett gyakorlata volt.
A kintsugi kézművesek, akik ezeket a törött teáscsészéket, valamint a teaszertartásokhoz használt egyéb kerámiaedényeket javították, japán lakkmesterek voltak, akiket a lakkművészet különféle technikáiban képeztek ki. A kintsugi mellett készségeik között szerepelhetett a maki-e is, amely a finom arany vagy ezüst virágok és tájképek dísztárgyakra való festésének technikája, valamint lakktálcák, dobozok és egyéb minták megalkotása volt.
Hagyományosan a kintsugi eljáráshoz egy urushi néven ismert japán lakkot kell használni, amely egy fa nedvéből készül. Ezt az anyagot mintegy 9000 éve használják a japán lakkmesterek ragasztóként, gittként vagy festékként. A hagyományos kintsugi módszer azzal kezdődik, hogy a lakkal összeragasztják a kerámiadarabokat. A lakkot gittként is használják minden olyan rés vagy lyuk kitöltésére, ahonnan hiányoznak az eredeti edényből származó darabok. Ez a fajta javítás a legnehezebb, mert a lakkot nem lehet eltávolítani, ha megszáradt, és a darabokat egyszerre kell a helyükre tenni, még akkor is, ha 20 különböző rész van.
Ezután a lakknak meg kell száradnia és keményednie – ez a folyamat akár hetekig is eltarthat – mielőtt lecsiszolják, hogy egy szintben legyen az edény többi részével.
Végül a lakkmester arannyal festi át a „varratokat”.
A köztudatban az a tévhit terjedt el, hogy az egész javítási folyamat arannyal történik, pedig az csak a felszíni festés. Időnként egy-egy darabot esztétikai okokból ezüsttel javítottak, de az aranyat már régóta kedvelik, mert nem szennyeződik.
Filozófiai értelemben a kintsugi hasonlóságokat mutat a japán wabi-sabi nézettel, amely jellemzői magába foglalják az aszimmetriát, a keménységet (érdesség vagy szabálytalanság), az egyszerűséget, a gazdaságosságot, a mértékletességet, a szerénységet, a közvetlenséget és a hibák vagy tökéletlenség felkarolását. A kintsugi a japán „nincs elme” (mushin) filozófiájához is kapcsolódik, amely felöleli a nem kötődés, a változás elfogadása és a sors fogalmait, mint az emberi élet aspektusait.
A kintsugi a másik két japán filozófiai elvvel együtt megtanít minket arra - legyen szó akár sérült tárgyak javításáról, akár önmagunk gyógyításáról-, hogy hogyan fogadjuk el és becsüljük együttesen a jó és rossz részeket,s értékeljük,amivé váltunk általuk.
A tökéletlenség elfogadása azt jelenti, hogy ünnepeljük az erősségeinket. Minden sérülés, heg, lelki seb egy-egy érdekes történetet mesél el az adott tárgyról vagy személyről. A hibákat nem kell szégyellni vagy takargatni, hanem, mint ahogy a kintsugi technika is teszi, büszkén kell vállalni, hiszen ettől lesz egy tárgy vagy személy egyedi és különlegesen szép.
Források
- https://hands.net/hintmagazine/craft/kintsugi-1808.html
- https://minne.com/mag/articles/2446
- https://www.nbcnews.com/better/health/how-japanese-art-technique-kintsugi-can-help-you-be-more-ncna866471#anchor-Wabisabiadmireimperfection
- https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-centuries-old-japanese-tradition-mending-broken-ceramics-gold
- https://traditionalkyoto.com/culture/kintsugi/
Képek
- Kép 1: https://prtimes.jp/i/76932/12/resize/d76932-12-772b972b14c51118e272-0.jpg
- Kép 2: https://traditionalkyoto.com/wp-content/uploads/2016/10/Kintsugi-bowl-honurushi-number-32.jpg
- Kép 3: https://i0.wp.com/sengokujidai.org/wp-content/uploads/2020/01/Ashikaga-Yoshimasa.jpeg?fit=810%2C854&ssl=1
- Kép 4,5: https://minne.com/mag/articles/2446
- Kép 6: https://www.kettlesyard.co.uk/wp-content/uploads/2019/08/IMG_3051-1000x750.jpg
- Kép 7: https://www.riviera.co.jp/lifeclub/images/event_kintsugi_001.jpg
- Kép 8 : https://i.etsystatic.com/13944862/r/il/b5dc43/3170930590/il_570xN.3170930590_oh5f.jpg
Nagyon régen, még általános iskolás koromban, mint minden gyerek, sokat rajzoltam. Szinte az összes osztálytársamnak volt Sakura zsírkrétája. A Sakura egy szülőföldemről, Oszakából származó japán cég, ami 2021-ben ünnepelte cégalapításának 100. évfordulóját.
A lányom is nagyon jól ismeri ezt a márkát, hiszen a nagyszülei minden évben küldtek neki a születésnapjára ilyen zsírkrétát (plusz Tombo színes ceruzát, radírt). Sokat rajzolt velük, és talán ezeknek is köszönhetően szerette meg a rajzművészetet.
Gyermekem tavaly karácsonyra is mindenféle rajzeszközt szeretett volna kapni. Így bementem vele néhány szaküzletbe, hogy ő választhassa ki magának, amit csak kívánt.
Véletlenül bekeveredtünk egy számomra még ismeretlen üzletbe is, s hirtelen nosztalgikus érzésem támadt. Amikor rájöttem, mitől, meglepődtem. Megpillantottam azt a bizonyos céglogót, amelyet kiskoromban minden nap láttam.
Ki gondolta volna, hogy egyszer eme kis oszakai cég termékeit fogom látni egy budapesti bolt polcán?
Hozzám hasonlóan szerintem a legtöbb japán ember gyerekkorában használta utoljára ezeket a rajzeszközöket, vagy esetleg akkor, amikor saját gyermekeik lettek iskoláskorúak. A Sakura cég honlapján is olvastam, hogy sokat foglalkoztak azzal a kérdéskörrel, hogyan tudnák a felnőtt vásárlókat is megtartani termékeikkel, s hogyan lehetne bővíteni a piacot.
Az köztudott tény, hogy egyre kevesebb gyerek születik Japánban, így a Sakura céljául tűzte ki az amerikai és európai piacok meghódítását, hogy hobbi és profi rajzolók számára is értékesíteni tudják termékeiket. A cégen belül létrejött fejlesztési csapat úgy vélte, ezekben az országokban a felnőtt emberek is sokat rajzolnak, s szerintem ez a számításuk be is jött. A Sakura bevétele rohamos növekedésnek indult az elmúlt években. Például 2020-ban 38.6 milliárd JPY nyereséget könyvelhettek, és az elmúlt 8 évben évről évre folyamatosan rekordbevételeket értek el.
Míg 2012-ben az árbevételük csupán 27%-a származott a külföldi piacokról, addig ez 2020-ban már 41%-ot tett ki, többségében az európai és kínai piacok eladásainak köszönhetően.
Egyébként a kis budapesti boltban főleg tűfilceket és zselés tollakat láttam.
Nagyon örültem, hogy egy – az én szememben – kicsi helyi oszakai cég termékeire lelhettem Magyarországon, és remélem, a jövőben egyre több jó minőségű japán árucikk jelenik meg itthon. A Sakurának köszönhetően olyan ötletem is támadt, hogy a lányommal együtt én is újrakezdek rajzolni!
A Sűdy és Társa Kft.-nél mi is aktívan próbálunk az ehhez hasonló sikertörténetekhez hozzájárulni és segíteni a japán termékek külföldi, főleg magyar és egyéb kelet-közép-európai piacokra való bejutását.
Minden országnak megvannak a hagyományos újévi fogásai. Magyarországon úgy tartjuk, a sertésből vagy lencséből készült ételek szerencsét és gazdagságot hoznak, sőt, balszerencsés ételek is léteznek babonáink szerint, mint például a baromfi, ugyanis „elkaparhatja a szerencsénket”. Az újévi japán ételeket megfigyelve többféle hagyományos fogással és a magyarnál valamivel bonyolultabb szimbolikával találkozhatunk. Mit is esznek a japánok újévkor?
Magyarországon az emberek nagy része azzal tölti az újév első napjának nagy részét, hogy megpróbálja kipihenni a szilveszteri buli fáradalmait. Viszont Japánban az új év kezdete sokkal inkább a családdal való időtöltésről szól, mert a japánoknál ez az évnek azon időszaka, amikor az emberek visszatérnek szülővárosukba, ellátogatnak a helyi szentélybe, és a család együtt fogyasztja el a hagyományos ünnepi ételeket.
A legjellemzőbb japán újévi étel pedig nem más, mint az "oszecsi rjóri". Amikor a vasoku (hagyományos japán étel) megkapta az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség státuszát, főként ezt a fogást írták körül úgy, mint a leghagyományosabb japán ételt.
Oszecsi
Az oszecsi egy újévi ételválaszték, amely sokféle „fogásból” áll és általában fekete bentódobozban tálalják. A régi időkben csupán főtt zöldségeket tartalmazott, szójaszósszal és cukorral ízesítve. Az ételt alkotó elemek választéka generációról generációra folyamatosan nőtt. Ma már az "oszecsi" kifejezés igazából bármire utalhat, amit kifejezetten újévre készítettek - sőt, gyakran találkozhatunk külföldi eredetű ételeket tartalmazó, nyugatiasított vagy koreai stílusú oszecsivel is.
Az oszecsi minden összetevőjének szimbolikus jelentése van. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül mutatnék be néhányat az oszecsiben leggyakrabban előforduló ételek közül a hozzájuk tartozó magyarázattal együtt.
- Fekete bab: Általában cukkorral ízesítik. Állítólag a kemény munka jelképe.
- Konbumaki: Japánban sokféle moszatot és hínárt fogyasztanak, az oszecsiben gyakran megtalálható fajtát konbunak hívják. A boldogság jelképe.
- Kazunoko: Heringikra, ami általában sós ízű és ropogós állagú. A termékenységet jelképezi.
- Gobo: Bojtorjángyökér, az erőt és a stabilitást képviseli.
Sok más egyéb összetevő is szerepel az oszecsiben, ami régiónként, sőt, háztartásonként is változó.
Az oszecsi hagyománya évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza, egészen a Heian-korig (794-1185). Maga a kifejezés az év egy jelentős időszakára utal. Az újév egyike volt a kiotói császári udvar öt szezonális ünnepének, amikor különleges ételeket kínáltak a különféle istenségeknek. Az udvar tagjai is fogyasztottak belőle. Az évszázadok során ezek a hagyományok átszivárogtak a társadalom többi rétegeibe is, végül az Edo-korszakban (1603-1868) már egész Japánban általánossá váltak.
Eredetileg az újév első három napján tabu volt a tűzhely használata és az ételek főzése, ezért az oszecsit az előző év utolsó napjaiban készítették elő. Két elmélet létezik, hogy mi lehetett az oka ennek.
Az egyik az, hogy az isteneket nem szabadott megzavarni kopácsoló, csilingelő hangokkal az év első napjaiban, ezért mindenféle munkát – beleértve a főzést is – kerülni kellett.
A másik pedig egyszerűen az, hogy az év eleje a pihenés ideje volt, amikor mindenki – különösen a háztartásbeli nők, akik akkoriban a legtöbb munkát végezték az otthon körül – a jól megérdemelt pihenést hivatott élvezni.
Bár az oszecsit hagyományosan otthon készítették, ma már szaküzletekben készen is árulják, illetve az élelmiszerboltok és éjjel-nappalik polcain is bőséges a választék.
Tosikosi szoba
Azokban a háztartásokban, ahol még mindig házilag készítik az oszecsit, gyakori a tosikosi szoba előfordulása is. A neve szó szerint azt jelenti, hogy „új évbe lépő tészta”.
A tosikosi szobát hagyományosan az előző év utolsó estéjén fogyasztják. Maga az étel tulajdonképpen egy leves, ami hajdina tésztából és különféle feltétekből áll.
Gyakran csak zöldhagymával díszítik, de régiónként egyéb feltétek is előfordulnak. Ennek egyik oka, hogy a zöldhagymára használt japán szó, a “negi” kis szójátékkal hasonlit a „negu”, azaz “védelemért imádkozni” igére. A másik, gyakran előforduló feltét a garnélarák, amelynek alakja egy olyan ember hosszú szakállát és hajlott derekát jelképezi, aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy megérje az öregkort.
A Japánban gyakran fogyasztott ramenhez és más egyéb tésztákhoz képest a szoba meglehetősen kemény és evés közben könnyen eltörik, így az óév „letörését”, végét szimbolizálja. Vékony, hosszú formája ugyanakkor a hosszú és egészséges életre is utal.
Van olyan elmélet, miszerint fogyasztásának inkább gyakorlati okai vannak: az újév előtt napokkal korábban összeállítandó, hagyományos oszecsi mellé a háziasszonyoknak egyszerűbb volt ezt a tésztát gyorsan előkészíteni az ünnepre.
A szimbolikán túl más okot is feltételeznek a történészek arra, hogy miért lett a hosszú élet jelképe ez az étel az Edo-korszakban. Ezekben az időkben a tehetősebb rétegek kizárólag hántolt rizs alapú étrendet követtek, ami érzékenyebbé tette őket a beriberi nevű betegségre, amelyről ma már tudjuk, hogy a B1-vitamin hiánya okozza. Azok, akik ettek a B1-vitaminban gazdag szobából, megmenekültek a kórtól.
Érdekesség, hogy bár szó szerint „új évbe lépő tésztának” hívják, a tosikosi szoba éjfélkor történő elfogyasztása valójában balszerencsét jelent, mint ahogy az is, ha maradékot hagyunk belőle a tányérunkon.
Ozóni
Az "ozóni" vagy "zóni" egy levesétel, amelyet hagyományosan újév napján fogyasztanak. Bár sok változata létezik, az étel általában csirkéből és különféle zöldségekből áll, és jellegzetessége, hogy rizssüteményt, "mocsit" is tesznek bele.
A zóni történelme a szamurájok konyhájában gyökerezik, ugyanis a csatamezőkön táborozó szamurájok készítették szárított zöldségekből és mocsiból. Az újév napján történő fogyasztás hagyománya a Muromacsi-kor (1336–1573) végére nyúlik vissza: az ekkori szokások szerint szertartás keretében kínálták fel az ozónit az isteneknek.
Mivel a mocsi tésztája nyújtható és hosszúra széthúzható, ezért a hosszú életet jelképezi. A különböző helyi alapanyagok feltétként való hozzáadásával pedig a bőséges termést remélik az új évben. A csirke (japánul tori, de ejtsd: "natori") a sikerek elérését, mások megelőzését, a javak megszerzését szimbolizálja.
Az oszecsi kivételével a bejegyzésünkben bemutatott többi újévi japán ételhez könnyedén hozzá lehet jutni az év bármely más napján is, így a (jelenleg hatályban lévő beutazási tilalom feloldása után) Japánba látogatóknak mindenképpen ajánlom, kóstolják meg őket.
Források:
https://www.tokyoweekender.com/2020/12/meaning-osechi-ryori-japan-traditional-new-year-food/
https://ja.wikipedia.org/wiki/%E5%BE%A1%E7%AF%80%E6%96%99%E7%90%86
https://ja.wikipedia.org/wiki/%E9%9B%91%E7%85%AE
Japán sokoldalú gazdasági szereplő, a szigetország számos ágazatban előkelő helyen szerepel vállalataival. Annak érdekében azonban, hogy nyomon tudjuk követni, pontosan merre alakul majd az ország gazdasági fejlődése, és melyik piacon kell számítanunk a japánok előretörésére, jó indikátor, ha szemügyre vesszük, mely japán cégek foglalnak el kiemelkedő pozíciót a szigetország saját gazdaságában is.
Rövid áttekintés a japán gazdaságról
A világban a harmadik legnagyobb gazdasággal bíró Japán gazdasági teljesítményét erősen befolyásolják a külső hatások, mivel a piac nagymértékben függ az exporttól. Ez a sebezhetőség az elmúlt években különösen éreztette hatását, mivel a Covid-19 világjárvány által okozott globális gazdasági válság eredményeképpen az ország GDP-je 2020-ban -4,8%-ra csökkent. A visszaesés egyik fő tényezője a belföldi fogyasztás jelentős csökkenése volt, ami a japán gazdaság több mint felét teszi ki. A járvánnyal járó kereskedelmi folyamatok miatt az export is számottevően visszaesett. A válságra válaszul a japán döntéshozók életbe léptettek egy mintegy 1 billió dollár értékű gazdaságélénkítő csomagot. A világjárvány utáni globális gazdasági fellendülés eredményeképpen az IMF 2021 áprilisi előrejelzése szerint a GDP 2021-ben várhatóan 3,3%-ra emelkedik, és 2022-ben 2,5%-on stabilizálódik.
Japán ipari szektora rendkívül diverzifikált, és az alapvető termékektől (pl. acél és papír) a kifinomult technológiai fejlesztést igénylő termékekig számos árut gyárt. Az ország gazdaságát azonban leginkább a technológiai kifinomultság határozza meg, hiszen Japán a világ legnagyobb elektronikai cikkeket gyártó vállalatainak ad otthont. Az ország emellett az autóipar, a robotika, a biotechnológia, a nanotechnológia és a megújuló energiák terén is élen jár. Japán a világ harmadik legnagyobb autógyártója és a második legnagyobb hajógyártója. Ipari ágazata a GDP 29,1%-át képviseli, és a munkaerő 24,1%-át foglalkoztatja.
A japán gyártóipar az a hajtóerő, aminek köszönhetően a japán gazdaság a GDP tekintetében világszinten a harmadik legnagyobb gazdasággá tudta kinőni magát, és a "Gyártó Szuperhatalmak" egyikeként ismert. Az alábbi ábrán a Japán GDP-jéhez legnagyobb mértékben hozzájáruló iparágak láthatóak százalékos bontásban. A kimutatás szerint a szolgáltatási szektor 32,1%-ban, a gyártóipar 20,5%-ban, a nagykereskedelmi eladások 12,7%-ban, az ingatlanügyek 11,8%-ban, az építőipar 5,4%-ban, az egyéb iparágak pedig 17,5%-ban járultak hozzá a GDP-hez.
Ami a technológiai fejlődést illeti, Japán világelső a robotok és a gyári automatizálási rendszerek gyártásában. A tíz legnagyobb globális gyártó közül öt japán székhelyű, és a becslések szerint 30%-os globális piaci részesedéssel rendelkeznek. Emellett 2017-ben Japán bevezette az "Összekapcsolt iparágak" programját is, amelynek célja bizonyos társadalmi problémák megoldása különféle gépek, technológiák és emberek összekapcsolásával. A fentiek fényében a japán gyári IoT-piac mérete az előrejelzések szerint tovább fog nőni, és egyre több gyártó fogja aktívan beépíteni működésébe a digitális technológiákat (lásd 3. ábra)
A 10 legprosperálóbb japán cég
A rövid gazdasági áttekintés ismeretében nem meglepő, hogy a 10 legprosperálóbb és legnagyobb bevétellel rendelkező japán vállalat alapvetően a gyártóipar és a technológiai ipar ágazatából kerül ki. Az Asian-Links.com kimutatása szerint a legnagyobb japán székhelyű vállalatok listája a következő:
- Toyota Motor
- Honda Motor
- Mitsubishi
- Japan Post Holdings
- Nippon Telegraph & Telephone
- Itochu
- Nissan Motor
- SoftBank Group
- Hitachi
- AEON
A listából is látszik, hogy a japán autóipar világszinten kiemelkedően teljesít.
Egy, a Risk Monster üzleti tanácsadó cég által elvégzett másik kimutatás szerint azonban a lista máshogy állítható össze. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a Risk Monster a felmérés idején a vállalatok egyes könyvelési irataiban rögzített nettó vagyont vizsgálta. Bár ez nem feltétlenül jelenti, hogy egy vállalatnak nagy nyeresége van, magas nettó vagyon birtokában minél több forrást tud felhasználni befektetéseinek bővítésére.
- Nintendo (890,4 milliárd jen)
- Shin-Etsu Chemical Co. (813 milliárd jen)
- SMC Corporation (536,7 milliárd jen)
- Keyence (476,6 milliárd jen)
- Fanuc Corporation (405,8 milliárd jen)
- Seven and I Holdings (374,7 milliárd jen)
- Secom (360,1 milliárd jen)
- Taisei Corporation (274,7 milliárd jen)
- Shimano (266,9 milliárd jen)
- Rohm Semiconductor (257,3 milliárd jen)
A jelen listát vezető Nintendo az egyetlen olyan videojátékokat gyártó társaság, ami a 10 legvagyonosabb vállalat között szerepel. A Nintendo nyeresége annak köszönhetően nőtt meg drasztikusan, hogy a koronavírus-járvány eredményeképpen sokan a videójátékokban látták meg a szórakozás lehetőségét.
A listában szereplő többi cég között számos technológiai vállalat és alkatrészgyártó sorakozik fel, amelyeknek a kutatásban és fejlesztésben való részvételhez nagy tőkére van szükségük. Egyesek, mint például az SMC Corporation, a Keyence és a Fanuc, a harmadik, negyedik és ötödik leggazdagabb vállalat, automatizálási berendezésekkel, termékekkel és szolgáltatásokkal foglalkoznak, amelyek mindegyikére nagy a kereslet.
Szeretne többet megtudni?
Tanácsadóinkkal és partnereinkkel 1999 óta dolgozunk üzleti lehetőségek kiépítésén Japán és Közép-Kelet-Európa között. Amennyiben az Ön vállalata is érdekelt a japán piacra való terjeszkedésben, forduljon hozzánk bizalommal!
Források:
- https://www.jetro.go.jp/en/invest/attractive_sectors/manufacturing/overview.html
- https://santandertrade.com/en/portal/analyse-markets/japan/economic-political-outline
- https://emag.archiexpo.com/japan-how-its-industries-have-transitioned-into-2021/
- https://asian-links.com/gdp/japan-largest-companies
- https://japantoday.com/category/business/here-are-the-10-richest-companies-in-japan-can-you-guess-which-is-number-one
- https://www.bbc.com/news/business-54813841
- https://www.statista.com/statistics/216622/net-sales-of-nintendo-since-2008/
A diplomaták életében, viselkedésében rengeteg dolgot szabályoznak. Az írott, akár nemzetközi szerződésekben is rögzített vagy az adott ország diplomáciai szolgálatában alkalmazott szabályok mellett számos szokás, tradíció is fontos szerepet játszik. Persze messze nem példátlan – különösen nem karrier-diplomatákat delegáló országok esetében -, hogy a diplomatáik viselkedése kapcsán a helyi diplomáciai testület „krémje” összesúg a hátuk mögött, s akár mozgásterüket is jelentősen korlátozhatja, ha emiatt nem hívják meg őket fontos rendezvényekre.
Most az öltözködéssel kapcsolatos szabályokkal, azok japáni alkalmazásával kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani.
Japánban - mint legalábbis az általam megtapasztalt többi monarchiában – egy nagykövetnek nem kis összeget kell beruháznia a ruhatárába. Nem Armani öltönyökre, hanem a formális alkalmakra megkövetelt, s szinte csak ott hordható ruhákra: a frakkra, a zsakettre és a szmokingra gondolok. Közülük a szmoking az, amire a leggyakrabban szükség van, hiszen nem csak a fogadó ország egyes hivatalos rendezvényein, hanem a nagykövet kollégák által rendezett (vagy akár a saját rendezésű) vacsorákon is előírt, elvárt viselet lehet. Való igaz: előfordult, hogy ilyen vacsorára is egyik-másik vendég figyelmen kívül hagyta (vagy elfelejtette?) a meghívón világosan megjelölt öltözködési előírást. „Black tie” – fekete (csokor)nyakkendő a meghívókon használatos hivatalos megnevezése a szmokingnak.
A nagyköveti szolgálat hivatalosan a megbízólevél átadásával kezdődik. Az erre az alkalomra előírt öltözet a zsakett. Ehhez ugyan ezüst színű nyakkendő – nem csokornyakkendő – dukál, de a meghívókon mégsem „silver tie” (ezüst nyakkendő), hanem „morning coat” (reggeli kabát) szerepel. A megbízólevél átadási ceremónia egyik attrakciója, hogy az ünnepségre érkező nagyköveteket lovas hintó várja a császári palota közelében, s ezen a hintón gördülnek be a palotába. Nekem nem volt szerencsém: éppen „közlekedés-biztonsági hét” volt, s a hintós utazás kimaradt. Helyette a császári udvartartás egy Rolls Royce-t küldött a nagyköveti rezidenciához.
A zsakettre máskor is szükség volt: zsakettben kellett megjelenni a császári „garden party”-n épp úgy, mint a császár születésnapja alkalmából rendezett fogadáson.
A frakkot, amit egyébként „white tie”-ként („fehér nyakkendő”) jelölnek meg a meghívókon, ennél ritkábban kellett felvenni. Ilyen alkalom volt például a császár köszöntése az új év alkalmából, január elsején. A nagykövetek és párjuk – szenioritási, azaz a megbízólevél átaádásától számítva eltelt idő szerinti sorrendben – meghajoltak a császári pár előtt, s közben egy „Boldog új évet kívánok” elrebegésére és a császár kedves mosollyal kísért „köszönöm”-jére volt idő. Ezután kivonultak a teremből. A császári pár mögött a császári család szinte minden tagja ott állt, s a hercegnők nagyestélyi ruhái igencsak színpompás látványt nyújtottak. Természetesen a nagykövet feleségek, vagy az egyre gyakrabban kinevezésre kerülő nagykövetnők is nagyestélyit viseltek, hiszen ez számít a frakkhoz illő párosításnak. (A japán hölgyek esetében egy elegáns kimono amolyan Jolly Joker, hiszen akár a frakkhoz, akár a zsaketthez vagy szmokinghoz, de még egy „hétköznapi” öltönyös rendezvényhez is illik.)
Régen egyébként nagyon elterjedt volt „diplomata egyenruhát” viselni ünnepi alkalmakkor, ami kiválthatta a frakkot vagy a zsakettet. Ennek gyakorlati hasznára nem is Tokióban, hanem Bangkokban jöttem rá. Ott ugyanis a nemrég elhunyt Bhumibol király december eleji születésnapját 30+°C és 100%-ot megközelítő páratartalom közepette délután 3-tól 5-ig tartó díszszemlével ünnepelték meg, ahol frakkban (alsó trikó, frakk-ing, fehér mellény, frakk-kabát, azaz négy réteg ruhában) kellett megjelenni. S miközben a legtöbb nagykövet frakkban „szaunázott” (az utolsó négyzetcentiméter bőrfelületemről is szakadt a víz), néhány, főleg volt gyarmattartó ország nagykövete „trópusi uniformis”-ban (könnyű, egyrétegű fehér anyagból készült, kicsit katonás hatású egyenruhában) lazán nézett szembe ezzel a megpróbáltatással.
Eszembe jutott egyik korai diplomáciai élményem, amikor fiatal diplomataként elkísértem Tokióból az akkori magyar nagykövetet Manilába, ahol Marcos fülöp-szigeteki elnöknek adta át a megbízólevelét. Az előírás ott is zsakett volt, s középkorú nagykövetem becsülettel fel is vette az egykor Washingtonban csináltatott, tisztes, erős, vastag anyagból készült zsakettjét. (Én Tokióban bérelt könnyű, vékony zsakettben valamivel könnyebben viseltem a trópusi klímát.) Neki nem kis megpróbáltatást jelentett a himnuszok (szabadtéren, tűző napon történő) meghallgatása után elvonulni a díszszázad sorfala előtt, majd az elnöki palota oldalról nyitott oszlopcsarnokában a megbízólevél átadása után még bő fél óráig csevegni az elnökkel és kormánya számos megjelent tagjával. A helyiek tudták, amit mi nem: nekik a nemzeti viseletnek számító hímzett ing, a „barong tagalog” (ünnepi alkalomra begombolt legfelső gombbal) és a zsakett csíkos nadrágja a hozzávaló fekete lakkcipővel teljes értékű helyettesítése a szabályos zsakettnek!
Japánban szerencsére a nyári időszak csendes volt, így ehhez hasonló megpróbáltatások nem vártak rám.
A nemzeti viselet egyébként mások számára is „felmentést ad” a fentebb tárgyalt formális ruhák viselése alól, így például afrikai vagy arab nagykövetek egész sora élt ezzel a lehetőséggel. Az európai hölgyek közül talán csak a horvát nagykövet feleségére emlékszem, aki a nagyestélyi helyett amolyan kackiás, térdet megvillogtató néptáncos ruhában jelent meg egy újévi fogadáson, nem kis feltűnést keltve a császári udvarban. Az európai nagykövetek (valamennyien férfiak) közül senki nem próbálkozott népi-nemzeti viselettel...
Be kell vallanom, hogy az öltözködési elvárásoknak való megfelelést nem tanították a diplomataképzésen, így az otthonról hozott (vidéki, városi, értelmiségi-polgári szinten elvárható) tudást a gyakorlatban, a tapasztalt kollégák megfigyelésével kellett kiegészíteni, illetve korrigálni. Így tanultam meg, hogy egy diplomata nem viselhet inget alsó trikó nélkül, akármilyen meleg van; a zakóhoz nem szabad rövid ujjú inget viselni; a kézelőt nem a rávarrott gombbal, hanem kézelőgombbal kell összekapcsolni; előrekötött csokornyakkendőt felvenni egyenesen bunkóság; a szokványos nyakkendő vége megkötve egy ujjnyival a derékszíj felett kell, hogy végződjön; s ha már itt tartunk: ne vegyek nadrágot nadrágszíj nélkül... A sorolást még folytathatnám...
Japánban egyébként a frakkot, zsakettet vagy szmokingot igénylő alkalmakat leszámítva a sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő viselete abszolút standard. (Még a halványkék ingek is csak lassan, nehezen törtek utat maguknak, s a 2000-es évek elejének rózsaszínes, halványlilás ingdivatja csak a nagyon bátrak körében gyökerezett meg itt.) A nagyobb állomásokon hömpölygő tömeg úgy néz ki egy hétköznap reggelen, mintha mindenki egyenruhába öltözött volna...
El lehet képzelni, hogy egy ilyen világban milyen változást hozott Koizumi miniszterelnök döntése, amikor (2005-től) - az energia-takarékosság jegyében a (korábban jellemzően túlhűtött) hivatalok légkondicionálóinak termosztátjait 28 fokra állíttatta, s ezzel egyidejűleg a hivatali hőség kompenzálására - a májustól szeptember végéig tartó időszakra ún. „cool biz” öltözetet írt elő a közalkalmazottaknak. Ez legalább a nyakkendőtől, sok cégnél a zakótól szabadította meg a férfiakat, de a rövid ujjú ingek, sőt akár a mintás, színes ingek is elfogadottá váltak egyes munkáltatóknál.
A fukushimai katasztrófa okozta energiaválságra 2012-ben a „super cool biz” bevezetésével reagáltak. Ez további lazítást jelentett az öltözködési szabályokban.
Azért a sokéves tapasztalatom szerint továbbra is célszerű öltönyben menni üzleti tárgyalásra, s – különösen pénzintézeteknél folytatott megbeszélések esetére – nem árt egy nyakkendőt is betenni a táskába, hátha szükség lesz rá...
A mintás, rövid ujjú ingeket otthon kell hagyni, vagy kizárólag szabadidős, nem hivatalos, sportos programokra felvenni.
S persze a diplomatákra továbbra is legfeljebb annyiban érvényes a „cool biz”, hogy a nyakkendőt letehetik. A párás, forró japán nyárban ezt a kis könnyítést sem szabad lebecsülni!
Fotók forrásai:
https://edition.cnn.com/style/article/japan-princess-ayako-wedding-intl/index.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Diplomatic_uniform
https://barongsrus.com/pinajusilyn-barong-tagalog-2016-p-929.html?cPath=22
http://test.samuraitours.com/japanese-train-stations-japan-by-the-numbers/
http://chopsticksinhair.blogspot.com/2011/07/cool-biz.html
https://online.dontpaniclondon.com/magazine/festivals/super-cool-biz
Sok éve, hogy e címen került egy könyv a kezembe (Peter N. Dale: The Myth of Japanese Uniqueness, 1986), és igazából később sem olvastam hasonló megközelítésben Japánról. A kérdőjelet én tettem hozzá, mivel engem egyrészt pont az ország egyedisége érintett meg elsőre, ugyanakkor egy idő után világossá számomra, hogy az egyediség nem önmagában a „japános” dolgokból fakad, hanem az ősi, tradicionális japán és a külföldi eredetű, ultramodern jellegzetességek keveredéséből. Sőt úgy éreztem, hogy számos ponton a szigetország mégsem olyan különleges, és általánosítva már-már tévedés lenne azt mondani Japánra, hogy egyedi. Annak ellenére, hogy kétségtelenül sok egyedi termék és megoldás létezik Japánban.
A japán kultúra, társadalom egyediként való beállítását sokan a nihonjinron-ra vezetik vissza. E kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy a „japán emberek elmélete”, és alaptézisei szerint a japánok nyelvi, szociológiai, filozófiai okokból egyediek minden más néphez képest. Kifejlett állapotában nem japán, hanem egy amerikai szerző könyvéhez kötik ezt a megközelítést. Ő Ruth Benedict (amerikai antropológus és néprajzkutató, 1887-1948), akinek Chrysanthemum and the Sword (Krizantém és kard, magyarul először Mori Szadahiko értelmezésével együtt 2006-ban kiadott) című könyve 1946-ban látott napvilágot angolul. A könyv megírását eredetileg az amerikai hadsereg számára rendelték meg 1944-ben, hogy előre jelezzék a japánok reakcióját, viselkedését a 2. világháborúban. Ennél mélyebb mű született, amely a japán emberek és a társadalom működését a kölcsönös függőség, a kötelezettségek, a hierarchikus viszonyok és a szégyen fogalmai köré csoportosította. Bár a könyv külföldieknek szól, később közel két és félmillió példányt adtak el belőle Japánban. A könyv – a megrendelők eredeti célját meghaladó – átfogó megközelítése, és későbbi szerzők általi (át)értelmezései révén új identitást és büszkeséget adott sok japán számára a 2. világháború után. Érdekes Burgess gondolata is, hogy a japánok ilyen markáns leírása egyfajta önbeteljesítő hatással is bírt, a könyv új igazodási pontot jelentett sok japán számára. A 80-as évektől pedig maga a japán állam aktivizálódott annak érdekében, hogy minél több külföldi is elolvassa a könyvet, szívesen terjesztették ingyen. A könyv Kínában is bestseller lett 2005-ben, épp akkor, amikor a kínai-japán kapcsolatok fagyossá váltak.
Dale szerint a japán egyediség mítoszának kiépítése egészen a 19. századig nyúlik vissza. Szerepet játszik benne a nyugati pszichoanalízis japán (hibás) átértelmezése majd kifejezett elvetése, a japán nyelv szerepének, egyediségének középpontba állítása, az ősi japán hagyományokra való hivatkozás és számos egyéb tényező is. Benedict a művében még óvatosan bánik az etnocentrikus megközelítésekkel, legyen az japán vagy „nyugati”, ugyanakkor a részben rá hivatkozó szerzők sokszor tudatosan elvetik a „nyugati” tudományos módszertant (miközben nyilván több módszertan is van „nyugaton”), és abból indulnak ki, hogy a „japánságot” csak japáni szociológiai, pszichológiai módszertannal lehet vizsgálni. Ez azért furcsa, mert ha más irányú a kutatásuk, akkor mégis használnak nyugati módszertanokat. A külső perspektíva elvetése könnyen vezet a dolgoknak pusztán önmagukkal való megmagyarázásához, más jelenségekkel vagy kultúrákkal való összehasonlítás mellőzéséhez, s mindez felületesen egyediséget mutathat - a valós okok vagy háttér feltárása nélkül. Végső soron valós magyarázat helyett megmagyarázhatatlannak nevezünk jelenségeket, amelyek így már könnyebben minősíthetők egyedinek. Dale szerint a japánok társas viselkedésére a nihonjinron által kreált és mára már vitathatatlannak kezelt amae (a másik elkényeztetése, függőség a másiktól) szó megszületése is abból fakadt, hogy nem törekedtek arra, hogy a pszichoanalízisben már ismert jelenségeket valóban beazonosítsák.
A japán egyediség koncepciók kevésbé szigorú kritikusai szerint a ’nemzeti karakter’ (közös kultúra, közös értékek és jellemvonások) meghatározása nélkül maga a modern nemzetállam sem tudna létezni. Ezek rögzítése és más szempontok elhallgatása azonban azzal jár, hogy egy változatlan, egységes, harmonikus képet ad a japán társadalomról, ami nem tükrözheti a változó valóságot. A hagyomány(ok) hangsúlyozása nyilván nem mindig megalapozatlan, hiszen a hagyomány magán az emberi viselkedésen keresztül valóban fennmarad, ugyanakkor egy részük valójában utólagos kitaláció. Az egységes ’nemzeti karakter’ hangsúlyozása a gyors gazdasági növekedés (1955-73) és az ezzel járó gyors változások idején egységet próbált teremteni a társadalom különböző rétegei között, tehát a politikai stabilitás igényét is szolgálta. Ezen túl a 80-as évektől Japán felgyorsuló globalizálódása közepette nyújtott egy könnyen érthető narratívát az önálló identitáshoz. A japán homogenitás hangsúlyozásával párhuzamosan a viszonyítási pont, a „nyugat” is egységesnek van tételezve, ami nyilván megint csak erősen vitatható. A homogén mi és a homogén ők fekete-fehér gondolkodását a kultúrák közötti harc témájának reneszánsza, a terrorizmus talán még tovább erősítette. Murayama-Cain szerint így sem egységes a közvélemény Japánban, ha az egységességről van szó. 1998-as kutatások szerint a japánok 38%-a tartja csak homogénnek a japán népet, és 50%-a gondolja, hogy a „japán vér” alapvetően meghatározza a japán kultúrát. Ugyanakkor a frissebb globális tendenciák: a sokfajta eltérő identitás teremtése és önmagában való értékként való beállítása, a puszta különbözőség felmagasztalása – mindez az egyediségre alapuló koncepciók kialakulásának újabb lendületet biztosít. Az egyediség ígérete a fogyasztói társadalom egyik alapvetése is, így a mindennapjainknak is kényelmes, de sokszor hamis keretezést és magyarázatokat ad. Paradox módon azonban éppen a fogyasztói társadalom számolhatja fel a japán egyediséget, legyen az inkább valóság vagy inkább mítosz, hiszen végső soron globális életmódot, szokásokat, módszereket, értékeket visz be mélyebben a japán társadalomba.
A fotók forrásai:
https://www.timeout.com/tokyo/restaurants/starbucks-coffee-kawagoe-kanetsuki-dori
https://www.tsunagujapan.com/6-unique-japanese-style-starbucks/
A hivatkozott szerzők művei:
Peter N. Dale: The Myth of Japanese Uniqueness (London and Sydney: Croom Helm and Nissan Institute for Japanese Studies, 1986)
Ruth Benedict - Mori Szadahiko: KRIZANTÉM ÉS KARD - A japán kultúra újrafelfedezése (Nyitott Könyvműhely Budapest, 2006 https://terebess.hu/keletkultinfo/kriz.pdf )
Chris Burgess: The 'Illusion' of Homogeneous Japan and National Character: Discourse as a Tool to Transcend the 'Myth' vs. 'Reality', Binary (The Asia-Pacific Journal, Japan Focus Volume 8 Issue 9 Number 1 , March 01, 2010) https://apjjf.org/-Chris-Burgess/3310/article.html
Az öregedő társadalom egyik kézzelfogható jele Japánban a munkaerőhiány. Jó pár éve nincs elég hazai munkaerő az IT-ban, az idősgondozásban, a betegápolásban és a kiskereskedelemben sem. Jelen cikkem a kiskereskedelmi vetületet veszi górcső alá.
A japán kiskereskedelemben az elmúlt évekre az volt a jellemző, hogy egyre több külföldit (leginkább kelet-ázsiaiakat) kezdtek el alkalmazni a boltokban, akik alig beszéltek japánul. Számtalanszor kellett visszakérdeznem, hogy mit mondtak, mert többségüknek felismerhetetlen a japán kiejtése… A külföldi munkaerő alkalmazása mellett is sok bolt kénytelen volt rövidített nyitvatartást bevezetni. A japánszerte bőséges kínálatáról híres convenience store-ok (éjjel-nappalik) vidéki üzleteinél sorra jelentették be, hogy az éjszakai órák egy részére bezárnak, ezzel szembemenve ezen franchize-ok alappolitikájával, hogy mindig nyitva állnak a vevők előtt.
A koronavírus is jócskán megreformálta a japán kiskereskedelmet. Bár Japán a készpénz országa volt a járvány előtti időkig, a vírus elindította az „érintésmentes” forradalmat. Ez kiterjedt a fizetési módozatokra (mobilfizetési szolgáltatások garmada árasztotta el a piacot) és az ügyfélkiszolgálásra is.
Amíg korábban elképzelhetetlen volt, hogy a vevőt ne a személyzet lássa el szemtől szemben, lesve minden apró kívánságát, ma már a boltok többsége önkiszolgáló kasszákat üzemeltet, ahol nincs semmiféle érintkezés vagy kommunikáció az eladó és a vevő között. A convenience store-okban a következő kasszagépek terjedtek el (hasonlóan a magyar kiskereskedelemhez):
Annak, aki nem ismerné a rendszert: először a vevő leolvassa magának a gép segítségével a megvásárolni kívánt termékek vonalkódját, majd valamilyen (többnyire érintésmentes vagy bankkártyás) módszerrel kifizeti a termékek ellenértékét. Jómagam már az éjjel-nappalikban biztosan ezt az opciót választom, mert gyorsabb, nem tukmálnak rám felesleges pálcikákat és kanalakat az ételekhez, valamint nem kell a dél-kelet-ázsiai eladók akcentusával sem bajlódnom. Az ilyen gépek egyedüli hátránya, hogy a vonalkódok megtalálása és azok leolvasása időt vesz igénybe. (Persze a fiam nagy élvezettel vállalkozik a feladatra… )
A japán ruhaipari óriás, a Uniqlo az imént említett hátrányt is sikeresen leküzdötte a szabadalmaztatott önműködő kasszáival, ami az RFID technológián alapul. A minap, a hirosimai boltjukban járva azt tapasztaltuk, hogy már nincsenek is náluk bolti eladók által működtetett tradicionális kasszák, minden az önkiszolgáló rendszerre van bízva.
Hogy miben más ez a fentiekben ismertetett technológiához képest? A legfontosabb különbség, hogy a vevőnek még a vonalkódleolvasással sem kell bajlódnia: csak beleönti egy nagy „kádba” a megvásárolni kívánt termékeket (akár kosarastul is be lehet őket helyezni a leírás szerint), mire pár másodpercen belül a képernyő kijelzi a végösszeget, és máris fizethetünk.
Így néz ki ez a modern kassza, jobbra a káddal:
A kád, benne a termékekkel:
Ez pedig a képernyő, ami pár másodperc után jelzi, hogy hány terméket (és pontosan miket) helyeztünk a kádba:
Ezt követően már a megszokott érintésmentes (vagy akár készpénzes) automata fizetés következik.
A Uniqlonak sikerült ezzel a technológiával töredékére csökkenteni a kasszánál töltött időt. Körülbelül 30 másodpercünkbe telt megvásárolni a kiválasztott ruhákat, ami minden eddigi kasszás élményt felülmúlt. Nincs sorbaállás, mert több tíz kassza áll a vevők rendelkezésére. Hála az alaposan átgondolt rendszernek, a termékek kiválasztása után eddig még soha nem tapasztalt sebességgel sikerült magunk mögött hagynunk a boltot.
Kíváncsian várom, hogy a népességcsökkenés és a munkaerőhiány még milyen más ötletes és kényelmes megoldásokat hoz a japán mindennapokba. Bízom benne, hogy hamarosan újabb érdekességről számolhatok be!
Fotók forrása:
https://toyokeizai.net/articles/-/243112
https://mynavi-agent.jp/dainishinsotsu/canvas/2020/01/post-278.html
Zen. Lelki béke. Mértékletesség. Nyugaton sokan ezekkel a szavakkal asszociálják Japánt, és a japánokat általában rendszerető, békés, udvarias, mértékletes embereknek képzelik el. A japán kultúrának valóban van egy ilyen aspektusa, amely főleg a vallásban, a művészetben – azaz abban ami Nyugatra is eljut - jelenik meg, ám a mai mindennapi valóság ettől igen eltérő lehet.
Igazán eurocentrikus – mondhatni kolonialisztikus – elképzelés azt gondolni, hogy a nálunk keletebbre, pontosabban az Ázsiában élők a létezés magasabb szellemi szintjén vannak. „Ha már mi jobbak vagyunk gazdaságilag, világpolitikailag, akkor azt a lehetőséget meghagyjuk nektek, hogy ti a szellemiekben jeleskedjetek” – valami ilyesmi elképzelésből indulhatott az orientalisztika a 18. század környékén, idealizálva a tradicionális ázsiai állapotot. Habár azóta már Ázsia több országa utolérte, sőt lehagyta a Nyugatot gazdaságilag, sokan még mindig főleg egzotikumként tekintenek ezekre az országokra, és olyat keresnek ott, ami hiányzik saját életükből.
Japán sok kulturális szempontból egyediséget képvisel, amit az utazó már az első pillanatokban átérez: mások a szokások, mások az emberek, egy kicsit minden máshogy működik. Azt azonban hosszabb tartózkodás után, japánokkal való interakciók során észreveszi, hogy az emberek mindennapi viselkedése, motivációik nem sokban különböznek az általunk jól ismert mintáktól, sokszor szöges ellentétben áll azzal, amit előfeltételezünk a japánokról.
Ha az utcán megkérdezünk egy japánt arról, hogy ismeri-e a zen-t, valószínűleg azt mondaná, hogy igen ismeri, hallott már róla. Ha megkérdezzük, hogy a mindennapjait a mértékletesség, a harmónia és a zen szellemiség jegyében éli-e, bizonyára értetlen tekintettel nézne vissza ránk, hogy „ez meg mit akar?”. Az igazság valahol ott lehet, hogy a japán emberek többsége számára ezek a fogalmak sajátos kontextusukban értelmezendők. A harmónia elképzelhető egy csoport, egy szervezet szintjén: mindenki rendesen teszi a dolgát; ugyanúgy a mértékletesség is: nem pazarolnak erőforrásokat fölösleges dolgokra; céges filozófiát dolgoznak ki a munkásoknak, képzik őket szellemileg is stb. Egyéni szinten azonban más a helyzet, kevesebb jut ezen szellemi erényekre, és az általunk is ismert individualizmusnak és materializmusnak (nem filozófiai értelemben) nagy tér jut: ők is hús-vér emberek, mint mi.
A japánok egyik fő egyéni motivációja nem mást mint a pénz, illetve az újabb anyagi javak megszerzése. Ezért is gyakori, hogy már sokan középiskolás korukban is dolgoznak, illetve egy jó egyetemre való felvételikor is az azzal elérhető munkalehetőség lebeg a szemük előtt. A munkahelyen való előmenetel pedig egyértelmű anyagi előnyökkel jár. Kevésbé egyértelmű nyereség származik a szerencsejátékból és a fogadásból, amelyet szintén rengetegen űznek, szinte megszállott módon. A tőzsdézés pedig teljesen elfogadott módja a pénz gyarapításának – sokszor az unatkozó háziasszonyok csinálják otthon.
Egy szó mint száz, Japánban annyi az ember amennyit keres. Ez különösen igaz a férfiakra. A fizetés, a megjelenés (egy márkás óra vagy táska), mind a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedést szimbolizálja, ezért érthető módon mindenki igyekszik feljebb jutni ezen, növelni a fizetését, több és jobb márkás terméket vásárolni. Akinek viszont nincs pénze és esetleg még állami segélyre is szorul, azt nem becsülik sokra Japánban.
Ez pusztán annyiban különbözik az európai társadalomtól, hogy mindezt egy komoly társadalmi nyomás is hajtja: egy általános elvárás, hogy keress és költs többet; és ha valamiért nincs neked, akkor szégyelld magad (ezért sokan inkább éheznek vagy öngyilkosok lesznek minthogy felvennék az állami segélyeket). Ezt akár „kollektivista fogyasztói társadalomnak” (nem tudom, hogy létezik-e ilyen fogalom) is nevezhetnénk, megkülönböztetve ezt a nyugati individualista megfelelőjétől.
Japánban szinte minden pénzben kifejezhető, és megvásárolható. A turisták által látogatott szentélyek előtt számos üzlet elégíti ki a látogatók legkülönfélébb igényeit, a ramen tésztától, a helyi specialitásokon át, a dizájnos szent ereklyékig. Természetesen a belépődíj sem ismeretlen fogalom. (de legalább az illemhely általában ingyenes) Egy ilyen látogatás során a japánok előszeretettel bevásárolnak a helyi specialitásoknak nevezett termékekből, nem akarnak semmilyen lehetőséget kihagyni. Szokás Japánban, hogy ha valaki valahova elutazik, vesz némi ajándékot (omiyage) az ismerőseinek, munkatársainak: természetesen ezekből is venni kell eleget, hogy mindenkinek jusson.
A barátokkal, partnerrel, családdal való közös programok nagyrésze is a kollektív pénzköltésről szól. Általánosan elfogadott, hogy barátokkal találkozni és szórakozni pénzbe kerül: közös vásárlás, kávézás, éttermezés, karaoke, mozi, vidámpark stb. – mindez súlyos tízezrekbe kerül, ezért is van mindenki rászorulva a pénzszerzésre. Ha nincs pénzed, nem hogy partnered, de még barátaid se nagyon lehetnek, maximum a kollégák a munkahelyen. (azt is meg kell említeni, hogy a munka utáni félkötelező bulikat is sokszor saját zsebből kell finanszírozni)
Nem célom a japánok életvitelét kritizálnom. Valójában ez nem egy újkeletű tendencia Japánban, már az Edo korszakban is megvoltak ennek az előképei, ők már talán akkor egyfajta fogyasztói társadalmat alkottak. Pusztán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy Nyugaton sokan abba a hibába esnek, hogy túlidealizálják a japánokat, és amint kijutnak Japánba egy hosszabb időre csalódnak az egészben, rájönnek, hogy a japánok legalább annyira a mának és az anyagiaknak élnek, mint mi itt Nyugaton. Én úgy gondolom, hogy a japán vallási filozófia amúgy remek eszméit célszerűbb egy mindenkori szellemi elit kultúrájának tekinteni, amely a jelenben inkább a szervezeti/társadalmi folyamatokban érezteti hatását, és úgy állni a modern japánokhoz, hogy nekik nem az a céljuk, hogy ezt a filozófiát megvalósítsák az életükben. Érdemes úgy pozícionálni például a zent, mint a kereszténységet vagy az ókori görög filozófiát a mai Európában, ez talán közelebb visz minket az elfogadáshoz és a megértéshez.
Képek forrása:
https://1016watch-style.com/rolex-36mm
https://omiyadata.com/jp/spot/itsukushima-jinja/
https://kyoto-shrine.com/simogamo-omamori/
https://forbesjapan.com/articles/detail/34144
