Nemrégiben úgy döntöttem, hogy megvalósítom egyik tinikori álmomat, megtanulok végre motorozni. El is kezdtem az A kategóriás jogosítvány tanfolyamot Budapest egyik neves motorosképző iskolájában, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy komoly japán kapcsolatokkal is rendelkeznek.
Ez hozta az ötletet, hogy mai cikkemben kicsit a japán motorozás történetéről fogok írni. Mikor jelentek meg az első motorok a szigetországban, mikor készültek el az első hazai kétkerekűek, ki tekinthető a japán motorok atyjának? Ezekre a kérdésekre kaphatnak ma válaszokat kedves olvasóink.
Ha valahová utazni készülünk, az indulás előtt mindig szoktam készíteni egy kis ebédet az útra, mert gyermekem és férjem étvágya kiszámíthatatlan, bárhol, bármikor tudnak enni. Az utazásra általában Onigirit (rizsgombóc) és Karaagét (rántott csirke) szoktam csinálni, mert könnyen és gyorsan elkészíthető és szállítható.
Az Onigiri készítéséhez a Marumiyás Onigiri keveréket szoktam használni. A frissen és puhán elkészült, nagyon forró japán rizshez hozzákeverem a lent látható egyik tasak tartalmát. Ezután sós-vizes kezemmel golyó alakúra formázom a még forró rizst.
Viszont vigyázat! A frissen készült rizs tényleg nagyon forró, azért érdemes hideg vizes (és sós) kézzel készíteni az Onigirit, nehogy megégjen a kéz. (tovább…)
Mindenki szereteti a finom és különleges ételeket. Japánról általában a sushi-ra asszociálunk, azonban steakek terén is kiemelkedő helyen van. A wagyu és a Kobe steak világhírű húsok.
A kenyér a Meiji korszakban Angliából került Japánba, ekkor még leginkább az ott élő külföldiek számára gyártották. Az 1918-as rizslázadás alatt a drága rizs helyett egyre többen voltak kénytelenek az olcsóbb kenyeret választani reggelire. A háború után, a megszálló amerikai csapatok igényeit kielégítendő, szögletes és előre szeletelt (8 szeletre) kenyeret kezdtek árulni. Az ezt követő években fokozatosan a japán emberek ízléséhez alakították a kenyér textúráját. A japán „kenyér” (shoku pan), kalácshoz hasonló, puha, ruganyos, foszlós, édeskés és finom. Leginkább a francia pain de mie-re, vagyis az édeskés toast kenyérre hasonlít.
Ma már a kenyér Japánban is alapélelmiszernek számít, a legtöbb élelmiszerboltban, éjjel-nappaliban kapható a 6 vagy 8 szeletre vágott kenyér. A 6 szeletes kenyér ára általában 80-150 (kb. 200-400 forint) jen között mozog. (tovább…)
Meglehetősen ismert a japánokkal kapcsolatban, hogy szeretnek ajándékozni, s a tapasztaltabbak azt is tudják, milyen gondosan, szépen csomagolnak. A mi karácsonyra, húsvétra, név- és születésnapokra koncentráló ajándékozási szokásainkkal szemben Japánban hagyományosan évente kétszer: július közepén és az év végén ajándékoznak. Az év végi ajándékozás (o-szeibó) már erősen összemosódik az átvett karácsonyi ajándékozási szokással, a nyár közepi, az o-csúgen azonban sajátos, eredeti japán tradíció.
Mély, vallási gyökerei vannak. A régi, holdnaptár szerinti július 15-e a taoizmus szent napja, egyben pedig a buddhista hit ünnepe, az o-bon (ld. bővebben: https://sudy.co.hu/tancolni-vegkimerulesig-utcabal-japan-modra/) kezdőnapja ugyancsak a holdnaptár szerint. Gyorsan érdemes hozzátenni: Japánban a legtöbb ember tudatában a vallások összemosódnak, így a buddhisták egy kicsit taoisták és nem is kicsit sintóisták is. Visszatérve az ünnepre: o-bon idején a család halottaira, az ősökre emlékeznek, s nekik szokás – szimbolikusan, a házi oltárra téve – ajándékozni. Ez terjedt ki fokozatosan a közeli rokonokra, kedves szomszédokra, majd az üzleti életben is mindazokra, akikkel szemben hálát érzünk. Jellemző kategóriák, akiknek illik küldeni: az orvosunk, a gyerekeink tanárai, de fontos küldeni a házasság-közvetítőnek (nakódo) is. (A mai napig a házasságok, különösen vidéken, gyakran közvetítő útján jönnek létre.) (tovább…)
Tsuyu (cuju). Már a szónak is kicsit kellemetlen hangzása van – bár ez ízlés kérdése. Ami viszont egészen biztosan senkinek sem tetszik, az az, amit a szó takar. A nyári esős évszakot Japánban.
Életem leghosszabb tartózkodása 3 hét volt Japánban, és két hét szikrázó napsütés és hőség után (amit részben a Kansai, részben a Kanto régióban volt alkalmam tapasztalni) július elején egyik nap a tokiói Chuo Egyetem tanári-kutatói campusának erkélyéről kinézve azt találtam, hogy kissé mintha hűvösebb lenne, ráadásul teljesen borult az ég és reménytelenül szitált, majd néha erősebben esett az eső. Folyamatosan. Szerencsére tudtam, hogy egy hét múlva indulok haza, ráadásul addig szinte ki sem fogok mozdulni az egyetem könyvtárából. Még egyszer voltam hasonló időszakban Tokióban, de ilyen erős tsuyut nem tapasztaltam, sőt igazából szikrázóan sütött a nap… (tovább…)
Interkulturális tréningjeink során fontos téma az, hogy míg a nyugati emberekre az individualizmus jellemző, addig a japánoknál a legkisebb társadalmi egység nem az egyén, hanem a csoport. Ezért az egyén saját érzései és érdekei háttérbe szorulnak, hiszen minden helyzetben az számít, hogy milyen viselkedést vár el az egyéntől a családja, a munkahelye vagy éppen a hobbiklub, amelynek tagja. El szoktuk mondani, hogy a japánok születésüktől fogva arra vannak bátorítva, hogy ne lógjanak ki a sorból, legyenek együttműködők és szolidárisak azokkal, akik közel állnak hozzájuk vagy akikkel azonos csoportba tartoznak. Így hát a japánok társadalmi kapcsolatait egy életen át ez a kölcsönös kötődés és függőség határozza meg. Amikor ennek okait vizsgáljuk, előjönnek a földműves és a rizstermesztő társadalmak közti különbségek, az egy Dunántúlnyi területen összezsúfolódott 130 millió japán ember sikeres együttélésének titka és az érzelmek nyílt kifejezésének tilalma – különösen, ha negatívakról van szó. Most azt az érzelmet szeretném bemutatni, amely a fenti tények mögött húzódik és egyfajta kenőolajként lehetővé teszi a japán társadalom ilyenfajta működését. (tovább…)
Esős évszak van Japánban, de ez számomra mindig egy várakozásokkal és szépségekkel teli időszakot is jelent. Az egyik legnagyobb szépsége az időszaknak, hogy Japánban akármerre indul az ember, gyönyörű hortenziabokrokba botlik.
A hortenzia szó angol megfelelője (hydrangea) egy görög eredetű szó, ami a víz és az edény szavakból tevődik össze. A japán megfelelője ajisai (ejtsd: adzsiszai, 紫陽花), ha a három írásjegyet külön szedjük, akkor a lila-nap-virág jelentéseket találhatjuk meg benne. Egyébként hortenziaként (hortensia) ismerik még több nyugati országban is, ami egy női névre (Hortanse) eredeztető vissza, melyről a 18. században francia biológusok a növényt elnevezték, amikor Mauritiuson jártak.
A görög nevéhez hűen nagyon szereti a vizet, nem csoda, hogy Japánban is az esős évszakban pompázik. A japán neve is árulkodó, mert a lila az egyik leggyakoribb szín a hortenziák között, de azon kívül is sok színárnyalatban megtalálhatjuk, álljon itt néhány saját fotó a kedvencekről:
Amikor tavaly ősszel Tokióban jártam, mindenütt felújításokba, építkezésekbe ütköztem. Gőzerővel készültek az Olimpiára. Ha nincs a koronavírus világjárvány, akkor most valószínűleg mindannyian a 2020-as Tokiói Olimpiára készülünk.
Bár Európa több országában már kitört a járvány, a Tokiói Olimpia lángját 2020. március 12.-én még a terveknek megfelelően gyújtották meg Olümpiában. Rendhagyó volt ez a ceremónia, hisz a történelem során először volt nő az első lánghordozó. (A 2016-ban sportlövésben olimpiai bajnok görög Anna Korakaki kaphatta meg először a lángot.) Engem azonban még jobban meglepett, hogy a láng átvételére a japánok is női sportolót küldtek, a maratonfutó Nogucsi Mizukit, aki 2004-ben állt az olimpiai dobogó legtetején.
Az olimpiai láng március 20.-án érkezett Japánba, majd március 26.-án Fukushimából indult volna országjáró körútra, hogy 47 prefektúrát érintve odaérjen a július 24.-ei tokiói megnyitóra. Minden nap 80-90 sportoló vitte volna a lángot, erre azonban 2020-ban már nem kerülhetett sor, mivel a szervezők március 24.-én egy évvel elhalasztották az Olimpiát.
