Százi Ivánnal egy szilveszteri összejövetelen ismerkedtem meg Svájcban. Beszélgetésünk során hamar kiderült, hogy ugyanabba a budapesti általános iskolába jártunk és hogy ő is balkezes. A legfontosabb kapcsolódási pont azonban mégis a Japán iránti érdeklődésünk volt. Miközben felelevenítettük távol-keleti élményeinket, az is kiderült, hogy Iván a japán hagyományos stílusú technikát, az irezumi-t alkalmazó, elismert tetoválóművész.
Néhány hete a kedvenc bölcsődei nevelőnk (egy középkorú férfi – mert Japánban természetes, hogy ilyen is van) a férjem kezébe nyomott egy lapot, amit férjem nagy lelkesedéssel hozott haza a gyerekkel együtt. Ez egy öt tokiói vasúttársaság által kiadott robotvonat-gyűjtő játék (akit érdekel: F liner Robot Train 5) felhívása volt. Íme:
Lassan egy éve már, hogy az irodánk új emeletre, s így új szobákba költözött, de ezeket, főként időhiány miatt, csak lassan formáljuk a saját – véletlenül épp japános – ízlésünkre. A múlt héten felkerült a falra az általam tervezett falióra is, s ennek kapcsán ismét szóba került köztünk a japán esztétikai felfogás, s mindaz, ami a gazdasági tanácsadói munkámmal párhuzamosan végzett alkotói tevékenységemben a japán életszemléletből, művészetből inspirál.
Amikor 13 éves voltam, mérnök édesapám néhány hetes tanulmányi ösztöndíjat kapott a Japán Államtól. Anyai nagybátyám családja is éppen kint élt, a családi élménybeszámolókat csillogó szemekkel hallgattam. Bár még nem tudtam megfogalmazni, mi vonz Japánban, de a lelkem mélyén éreztem, hogy közöm van hozzá. Akkor határoztam el, hogy én ebbe az országba, ezekre a most csak képeken (sőt videókon – hú, mekkora szó volt ez akkor!) látott helyekre el fogok jutni. (tovább…)
Sok ötletem volt a heti blogcikkre, de a 4 napos ünnep alatt kaptam egy érdekes kérdést, ami végül eldöntötte a mostani témát.
Sokat írunk Japánról, a szokásairól, de szinte sosem kérdezzük meg, hogy miért is hívjuk Japánt Japánnak?
A helyiek Nihon-nak vagy Nippon-nak (日本) hívják csodás országukat, magukat pedig Nihonjin-nek (日本人). Akkor viszont jogos a kérdés, hogy a Nihon-ból hogy is jött a Japán elnevezés?
(A probléma gondolom ismerős nekünk magyaroknak is: nálunk Magyarország, de a világ más tájain Hungary / Ungarn / Hongrie stb.)
Nos, kezdjük is a legelején! (tovább…)
Van egy kóbor cicánk, akit tavaly augusztus óta etettünk. A neve Cukor, mi viszont Cucu-nak hívjuk.
Úgy 10 napja reggel egyedül voltam itthon, kora reggel permeteztem, végig 10 literes permetező tartállyal. Elfáradtam.
Egyszer csak éreztem, hogy valaki néz rám. Látom, hogy a konyhaablaknál ül Cucu, a szájában fekete színű valami mozog. Azt hittem, hogy döglött madarat hozott nekem, de rájöttem, hogy nem az. Akkor egérke? De az egér nem szokott fekete lenni. Közel mentem hozzá, és rájöttem, hogy kiscica van a szájában. (tovább…)
A szumó egy sport és a japán kultúra egyik látványos eleme. Meghatározása szerint japán stílusú birkózás, s nemzeti sport. Eredete ősi időkig vezethető vissza, a sintó istenek szórakoztatása volt a cél. Nagyon sok vallási rituálé a mai napig fennmaradt, mint például a ring szimbolikus megtisztítása sóval. A tradíciókat követve csak férfiak lehetnek professzionális szumó versenyzők.
Japán évtizedeken keresztül küzdött a munkanélküliséggel. Bár a statisztikában kimutatott munkanélküliségi ráta – nemzetközi összehasonlításban – nem volt magas, szakértők rámutattak a magas szintű szolidaritás miatt is rejtett munkanélküliségre (rokonok, barátok kisvállalkozásai, farmjai alkalmaztak nem feltétlenül szükséges munkákra munkanélkülieket, akik így nem regisztrálták magukat), vagy a nemzetközitől eltérő statisztikai számbavételi módszerekre, s jelentősnek (10%-hoz közelítőnek) becsülték a munkanélküliséget.
Ez már régen a múlté! S a helyzet egyre kritikusabb.
Jelenleg minden japán álláskeresőre 1,45 üresedés jut. „Izakaják” (amolyan „elegáns kocsmák”) tucatjai zártak be, a gyorscsomagküldő („takkjúbin”) cégek telepein százával állnak a kisteherautók, a busz- és taxitársaságok lasszóval fogják a sofőröket, s helyenként a diákmunka órabérei már elérték az 1400 jen/óra, azaz a 3200 forint/óra szintet. S akkor még az IT munkahelyekről nem beszéltünk! (tovább…)
Sokan azt gondolhatják, hogy Japán jelképe, a Fuji-hegy kialudt vulkán, de erről szó sincsen. A japán hatóságok a kockázatos vulkánok közé sorolják a 3776 méter magas hegyet, amely jelenlegi gyönyörű formáját mindössze 8000 évvel ezelőtt nyerte el. Az ezredforduló környékén több alacsony frekvenciájú földrengést is észleltek a Fuji-hegy alatt, ekkor került jobban a reflektorfénybe egy kitörés veszélye.
Az elmúlt 2200 évben a Fuji legalább 75-ször tört ki, tehát átlagosan kb. 30 évenként, ugyanakkor az utolsó kitörés óta több mint 300 év telt el. De még egy ilyen hosszabb csendes időszak is belefér, ez még nem jelenti azt, hogy kialudt volna a vulkán. Az 1707-es ún. Hoei kitörés során nem indultak meg lávafolyók, viszont kb. 800 millió köbméter hamu lövellt ki a hegyből, ahogyan azt egy korabeli metszet is ábrázolja:
Nagyon megörültem a hírnek, hogy a neves gazdaságtörténész, Ferber Katalin Budapesten tart ú.n. PEACH előadást Japán 1868 és 1945 közötti modernizációjáról a Pázmány Egyetem Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoportjának felkérésére. Ferber Katalin hosszú éveken keresztül tanított japán egyetemeken, köztük az egyik legelitebbnek számító Wasedán, és számos könyvet írt Japánról. Többek közt A felkelő nap árnyékát olvastam, amelyben részletesen bemutatja a japáni életet és mindazon kulturális különbségeket, amelyek egy európai számára sokkolóan hatnak. A másság szigetein című munkája is erre a témára épül, de bepillantást enged a szerző életébe, személyes hátterébe is. Ferber Katalin írásai számomra azt az érzést adják, hogy egy kívülálló szemével, kritikusan, sőt, kissé dacosan tekint fogadott hazájára és annak népére. Széleskörű tudását elismerem, egyes meglátásait rendkívülinek találom, de azt sajnálom, hogy mindezt beárnyékolja az írásai szerkesztetlensége és egyfajta sértettség, ami a szövegein átüt. Utóbbiaktól igyekeztem elvonatkoztatni és inspirációt keresve ültem be az előadásra. Az előadóterem teljesen megtelt és a padsorokban az egyetemi hallgatók mellett feltűntek neves, Japánnal foglalkozó szakemberek is. A kivetítőn láttam, hogy az előadására készülve Ferber Katalin számtalan képet nyit meg honlapokról és képkeresőből. Az elkövetkezendő 45 percben nem egy prezentációt mutatott be, hanem mindenfajta sorvezető nélkül beszélt, itt-ott illusztrálva fő mondanivalóját vagy egy-egy kitérőt fotókkal és rajzokkal. Érezni lehetett, hogy megvan a tárgyi tudása és akármeddig tudna Japánról beszélni, de kicsit csapongott időben és a témák között is. Az alábbiakban megpróbálom összerakni a meglehetősen szerteágazó téma mozaikdarabkáit és rendszerbe foglalni az elhangzott információkat.
