Beköszöntött az év legörömtelibb időszaka, mikor gyermekek és felnőttek egyaránt nagy izgalommal várják a téli szabadságot, a karácsonyt, szilvesztert és a közös családi és baráti együttléteket. A nyugati kultúrában és a média többségében a december összefonódott a Mikulással, rénszarvasokkal és karácsonyfával, de gondoltam ma megmutatom kedves Olvasóinknak, hogy a világ más részein, konkrétabban Japánban mi mást is szoktak ünnepelni ilyenkor.
Természetesen már ott is jelen vannak a nyugati ünnepek, valamint az újévi hagyományok, mint ahogy azt korábbi blogcikkeikben is olvashatták, viszont van pár kevésbé ismert fesztivál és hagyomány, ami szépségében és varázslatosságában vetekszik a karácsonnyal.
Kezdjük is az elején.
Japánban a december egy nagyon eseménydús hónap, mikor is a cégeknél „évfelejtő” bulikat tartanak, valamint vásárlók milliói özönlik el az utcákat és bevásárlóközpontokat országszerte. Az idő hideg, de alapvetően napos, a nappalok pedig rövidek, így az éjszakai fények jelentősége nagyban megnő. Fesztiválok tekintetében sem éppen unalmas hónap, nézzük is, mire számíthatnak ilyenkor az odautazó turisták.
1. Chichibu Éjszakai Fesztivál – 秩父夜祭
(December 1- 6., Saitama prefektúra)
A Chichibu városában évente megrendezésre kerülő 300 éves múltra visszatekintő éjszakai fesztivál látogatók ezreit vonzza, hisz hordozható kis szentélyei, a mikoshik - melyekbe az ünnepség idejére a hiedelmek szerint különböző istenségek költöznek -, hatalmas, művészien megmunkált Kabuki kocsijai, valamint az esemény fénypontjának minősülő 2 órás tűzijáték felejthetetlen élmény nyújt minden részvevő számára.
A szentélyeket önkéntesek viszik a vállukon, ami egyfajta beavatási szertartás, rítus is a japánoknak, hiszen egy-egy mikoshi hordozása komoly fizikai erőnlétet igényel. Továbbá a Kabuki kocsikat is kézzel húzzák, melyek súlya egyenként 20-30 tonna is lehet.
A felvonulás december 3-án a Dangozaka nevezetű dombon éri el csúcspontját, hol a kocsik összegyűlnek, s a télen nagyon is ritka, de annál varázslatosabb tűzijátékkal ünneplik az éjszakát.
Tavaly decemberben a Japánban megélt karácsonyomról meséltem, s már akkor kacérkodtam a gondolattal, hogy bemutassam a hét szerencsét hozó istenség (Shichi Fukujin) egyikét, Hotei-t, a boldogság és elégedettség istenét, akit sokan – talán leginkább mi, nyugati emberek – gyakran a Mikuláshoz hasonlítanak. Hotei a gyerekek, a jövendőmondók és a csaposok patrónusa, akit sosem látni hatalmas zsákja nélkül, melyben ajándékokat és szerencsét hoz, s gyakran keresi fel a szegényeket és nélkülözőket. Ilyen formában, s mivel Hoteinek szintén hatalmas pocakja van, valóban találhatunk némi hasonlóságot a Mikulással. (Hoteit Japánon kívül sokan „nevető Buddhaként” emlegetik.)
Október eleje óta tanulmányi úton vagyok Japánban. Kettős életet élek, hol tanulok, hol dolgozok, az adott napszaknak megfelelően. Sokat gondolkoztam, hogy mit lenne érdemes bemutatni a kinti élményekből. Nagyon sok érdekes téma van. Elsőnek a leglátványosabb, leginkább szembe tűnő témát választottam.
Korábban is megtapasztaltam már a japánok rendszeretetét, s a szabályok végsőkig való betartására való törekvésüket. Ez az élmény most sem maradt el. Már-már nemzeti sportnak számít a sorban állás. Nem úgy, mint nálunk, hanem tényleg! Egyenesen, a sorrendet betartva, tolakodás nélkül.
Mindenki tudja, hogy a japán gyorsvasút (shinkansen) nem késik. Emellett mindig centire pontosan ugyanott áll meg, s a felszállóhelyek meg vannak jelölve a peronon. Így az utasok már rendezett sorokban várják a szerelvényt, hiszen rövid idejük van a felszállásra. Ez a reggeli csúcsforgalomban is így van. (tovább…)
Állítólag az angolok már a 19. század végén meghonosították a focit Japánban. S valóban, vannak történelmi bizonyítékok erre. Azonban a sportkedvelők érdeklődését nem igazán keltette fel, s maradt a baseball és a golf, mint jelentős számú nézőt vonzó sportág.
Kis-srácként hallgatva a magyarok számára fociban is sikeres 1964-es tokiói olimpia mérkőzéseinek közvetítését, jól emlékszem, ahogy Szepesi György mosolyogva ecsetelte, hogyan ünnepli a japán közönség a nagy rúgásokat, még akkor is, ha a kapu helyett a szögletzászló környékén hagyták el a pályát.
Egy kis kitérő: Tokió autós közlekedése a 70-es évek közepén egy nagyságrenddel volt rosszabb a mainál. A zsúfolt és sportra alig (vagy méregdrágán) lehetőséget kínáló fővárosból, csak többórás kitartó küzdelem árán lehetett a zöldbe kijutni. Több éves tartózkodásra Tokióban berendezkedve nagyon kezdett hiányozni a sport, a mozgás.
Így aztán nagy örömmel fogadtam, amikor - némi Videotonos (pontosabban akkori nevén: Székesfehérvári VT Vasas) serdülő focista múlttal a tarsolyomban, huszonévesen először tartósan Tokióba érkezve – rátaláltam egy félig francia, félig vietnami menedzser által szervezett nemzetközi focicsapatra, amely a félelmetesen hangzó Tokyo Lions nevet viselte. (tovább…)
2013 szeptemberében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Tokiót szavazta meg a 2020-as Nyári Olimpiai és Paralimpiai Játékok helyszínének. Mivel ez eredetileg tervezett logó nem állta ki a plágium vádját, a később elfogadott végleges és hivatalos logókkal kezdjük. A színkódokkal kapcsolatban kevés probléma lesz, mi pedig továbbra is büszkék lehetünk Victor Vasarelyre. De félre a gonoszkodással, természetesen a logó ízlés kérdése, blogbejegyzésünk nem erről szól.
2011-ben még nagyon népszerűtlen volt a tokiói lakosok körében az, hogy a metropolisz benyújtja jelentkezését a 2020. évi Nyári Olimpiai Játékokra. Sokan úgy gondolták, hogy a pár hónapja lezajlott cunami katasztrófa károsultjait kellene inkább segíteni. Egy 2013 januárjában végzett egész Japánra kiterjedő felmérés szerint a megkérdezettek 73%-a támogatta az olimpia megrendezését. A 20-40 éves korosztály körében még magasabb, 83%-os volt ez az arány. 2015-ben és 2016-ban a támogatók arányát már 80% körülire mérték a közvéleménykutatók. (tovább…)
Ismerős az a helyzet, hogy szerelmesek vagytok és komolyan vesztek egy kapcsolatot, de a másik fél csak kalandot keres? Vagy pont ti vágytok laza szórakozásra, míg a partneretek elköteleződne? Igaz szerelem, naivitás az egyik oldalon és átkozott, csaló gazember a másikon. A baljós végkifejlet sejthető, árnyalatait a fájdalomtűrő-képesség határozza meg. Ki a hibás, kié a felelősség és hogyan megy az élet tovább?
Giacomo Puccini Pillangókisasszony című operája egy ilyen egyenlőtlen kapcsolat történetét mutatja be. Nagasakiban tett látogatásom (erről beszámolóm itt olvasható>>) adta az ötletet, hogy megnézzem az előadást, mert a 19. század végén játszódó események színhelye a japán – akkor még nem az atombomba támadásról elhíresült – kikötőváros, ahol Cho-cho san, a 15 éves kis japán gésa és az amerikai tengerészhadnagy, Pinkerton összeházasodnak. Cho-cho san, akinek neve japánul „pillangót” jelent, komolyan veszi Pinkertonnal való kapcsolatát, valódinak tekinti érzelmeiket és meg akar felelni a férfinak: felveszi a kereszténységet, amiért családja kiátkozza. Pinkertonnak azonban nincsenek hosszú távú tervei: tetszik neki a japán üzleti modell, miszerint a házát 999 évre vette bérbe, de ha úgy adódik, bármikor felmondhatja a szerződést. Cho-cho sannal való kapcsolatát is ilyen szemlélettel kezeli és a kis gésa így egy egzotikus lepke lesz a tengerészhadnagy gyűjteményében: szépsége vonzza a férfit, akit azonban a külsőségeken túl nem érdekel több. Bár ígéretet tesz, hogy hamarosan visszatér Japánba, három év telik el mire Pinkerton újra felbukkan – immár amerikai feleségével az oldalán. Az addig minden nehézség és észérv ellenére kitartó és hűséges Cho-cho san boldogan várja férjét, gyermeke apját és leírhatatlan a csalódás, amit átél. Fájdalmát fokozza, hogy Pinkerton el akarja vinni a fiát magával Amerikába. Miután elbúcsúzik gyermekétől, a kis gésa véget vet az életének, mert úgy dönt „becsülettel hal meg, ha becsülettel nem élhet tovább.” (tovább…)
Ahogy előző cikkemben előre vetítettem, nekiálltam matcha-s édességeket gyártani. A cél a felsorolt finomságok zöldben: matcha-s piskóta, matcha-s tápióka puding, matcha-s smoothie-jellegű banános krém.
A piskótát úgy készítettem, hogy egy vizes piskóta alapot vettem, amihez hozzákevertem egy csészényi matcha teát. Ez utóbbit kevesebb vízzel készítettem, mint alapból tenném (kb. fele annyival), hogy ne hígítsa fel nagyon a piskóta alapot. Egyébként a matcha készítéshez, nem a hagyományos (borotva-pamacshoz hasonló) eszközt használtam, hanem az elektromos tejhabosítót. Ez annyira bevált, hogy a jövőben mindig ezzel fogom kikeverni a matcha-t is.
A kilencvenes évek közepe táján történt Tokióban, hogy egy nagy, sötét szemüveg mögé bújt arcú, 150 cm-es hölgy lelkesen beszélt hozzám a Nihonga művészetről. Nyilván kíváncsi tekintetemet biztatásnak vette, mert míg én alig tudtam erről a műfajról valamit, közben - mint kiderült -, „nihonga” festőnővel álltam szemben. Így kezdődött néhány magyar és japán ismerősöm társaságában ismerkedésünk a Nihonga-val （日本画）.
A Nihonga-t selyemre, vagy merített papírra, ú.n. „washi”-ra（和紙）festik, és a festék nem más, mint a természetben talált különböző kőzetek, kristályok, féldrágakövek, kagylóhéjjak rendkívül finom porrá őrölt anyaga（天然岩絵の具）. Használnak pl. azuritot, faszenet, korallt, sőt arany- és ezüstport is. A tapadásukat őz vagy más állat csontjából főzött enyv, ún. „gofun”（胡粉）biztosítja. (tovább…)
Nagy szerencsénkre a munkámból kifolyólag szeptemberben családostul kiköltözhettünk Japánba. Amikor elfogadtuk a kiküldetést a családdal, nem is gondoltuk, hogy milyen nehéz lesz az első hónapunk ideát. A lakáskeresésről és a japán albérletek sajátosságairól szeretnék most beszámolni, hátha még valaki más is tervezi, hogy kijön ide dolgozni, és hasznosnak fogja találni az itt leírtakat.
A kiköltözésünk előtt online lefoglaltunk egy weekly mansion-t, ami olyan apartmant jelent, amit általában pár hétre vagy pár hónapra szoktak kivenni a japánok és a külföldiek is egyaránt. Bútorozott, gépesített, és általában jó helyen van. A hotelnél olcsóbb, viszont egy hosszútávú albérletnél lényegesen drágább és lelakottabb, igy nem ideális néhány hétnél hosszabb tartózkodásra. A mi weekly mansion-unk is egy lepusztult 30 négyzetméteres sötét lyuk volt. Nagy volt a kontraszt a 100nm-es diósdi kertes házhoz képest, amiben előtte éltünk két évig... Ebben a japán lakásban még csótányokkal is találkoztunk, és a fürdőben egyszerre 1,5 embernél nem fért el több. Az előszobában is csak libasorban. Mindezt horribilis árakért, majdnem havi egymillió forintért, hiszen Tokióban a legmagasabbak az ingatlanárak a világon. Nagy csalódás volt.
A ház kívülről:
A bejáratunk-előszobánk így nézett ki az érkezésünk után:
