Akik jártak már Japánban, egész biztosan beleütköztek az ún. convenience store-okba, amelyet a japánok is ezzel az angol névvel illetnek, de még gyakrabban rövidítve és japános kiejtéssel így emlegetik: konbini.
Az első ilyen boltok 1927-ben az Egyesült Államokban jelentek meg. A legtöbben talán a 7 Eleven láncot ismerik, amely arról kapta a nevét, hogy eredetileg reggel 7-től este 11-ig tartott nyitva. A japánok – hasonlóan más, külföldről átvett megoldásokhoz – ezt is tökéletesítették, mai szóval élve „kimaxolták”. Japánban a konbinik éjjel-nappal nyitva tartanak – természetesen vasárnap is -, és nemcsak élelmiszert és tisztálkodási cikkeket lehet vásárolni, hanem fel lehet adni a közüzemi számlákat, postai csomagokat, ki lehet printelni bizonyos formátumú dokumentumokat. Fel lehet venni a bolt hátsó sarkában álló bankautomatából a szükséges összeget, újságokat, dohányárut is lehet vásárolni, van ahol mellékhelyiség is található. A kínálatban szerepelnek nagyon egyszerű meleg ételek – pl. virsli – is, ideálisak egy gyors és olcsó ebédhez – még ha nem is nyújtanak kulináris élvezetet.
A párommal együtt nagyon szeretjük Bécset. Egy világváros Budapesttől két és fél órányira, ahol feltöltődhetünk német nyelvű kultúrával, barangolhatunk a bécsi modernizmus épületei között vagy akár ördögök és angyalok nyomában rejtett motívumokat keresve templomok ormain, majd éttermekben, kávéházakban egy Tafelspitz és Sacher torta mellett figyelhetjük a helyiek életét. Mindkettőnkre jó hatással van az a hangulat, ami az osztrákokból árad: egyfajta laza elegancia és nyugalom, ami a budapesti hétköznapokban sokszor hiányzik. Bécsi kirándulásaink kapcsán megismertem és megszerettem az osztrák kultúrát. Ebbe beletartoznak a klasszikusok – Klimttől és Schielétől kezdve Hundertwasseren át Freudig – és a kortársak művei is, különösen Götz Spielmann Revans és Ulrich Seidl Kánikula című filmjei valamint Thomas Bernhard regényei és színművei minden mennyiségben.
Mivel a japán kultúra ugyancsak közel áll hozzám, érdekes volt számomra felfedezni néhány kapcsolódási pontját az osztrák kultúrával. (tovább…)
Ahogy előző bejegyzésemben megígértem, most azt a történetet írom meg, hogy hogy is utaztam shinkansennel Tokióból egyenesen a sípályáig.
Annak ismeretében, hogy Japánban létezik (most már csak létezett) egy mesterséges sípálya a sűrűn lakott Funabashi környékén, már egyáltalán nem lepett meg, amikor azt hallottam, hogy van egy olyan sípálya is a Japán Alpokban, ahová úgy lehet eljutni shinkansen-nel (a szuper expresszel), hogy miután az állomáson kiszállunk a vonatból rögtön át is szállhatunk a gondolába, ami a sípálya tetejéig felvisz. (tovább…)
Először is két fontos tévhitet kell eloszlatnom: Kelet-Délkelet Ázsia, India az őshazája a Camellia sinensis-nek, ami olyan, akár 8-10 m magasra is megnövő örökzöld fa, aminek ágai szétterülnek. A teaültetvényeken 1-1,5 m körüli magasságon tartják, hogy kényelmesen, folyamatosan szedhessék a friss hajtásokat. Ezért terjedt el a teacserje elnevezése. A másik tévhit szerint más növényről származik a zöld és másról a fekete tea. Valójában ugyanazon növénynemzetségről van szó, és a növénycsalád négy fajtáját különböztethetjük meg, amelyből kettő a legelterjedtebb: a kínai és az asszám fajták. Alapvetően ezeknek a növényeknek a hajtásait szedik, és a feldolgozás különböző módszerei révén különböző ízű, illatú, és színű teák készülnek.
Nehéz elhinni, hogy idén március 11-én már az 5. évfordulójára emlékeztünk a 2011-es nagy japán tóhokui földrengésnek.
Jól emlékszem, hogy azon a tragikus napon épp az állatkórházban voltam, s miközben tologattam újszülött lánykámat a babakocsiban, a váróban kihelyezett tévében láttam az értesítést a katasztrófáról. Ennek már 5 éve.
Földrengéshez kapcsolódó személyes élményem 1995-ben volt legutoljára, mikor is Osakában voltam a nagy Hanshin, közismertebb nevén kóbei földrengés idején.
A földrengés utáni harmadik napon is még a Hanshin vonal vonatja csak Umedától a Kóshien állomásig (város Osaka és Kobe közötti szakasz) ment, de mivel a nagybátyám családja messzebb, Ashiában lakott (Kobe közeli város), így aznap szüleimmel még két órát kellett gyalogolnunk az állomástól a házukig, hogy ételt és italt vigyünk nekik. Sosem felejtem el a lepusztult tájat, az út szélén nehéz csomagokat cipelő, valamint vízért sorban álló, közüzemi szolgáltatás nélkül maradt emberek szomorú látványát. (tovább…)
A japán kultúra világszerte történő terjesztésének, terjedésének köszönhetően egyre kevesebben lepődnek meg, amikor valami egészen hétköznapinak hitt dologgal kapcsolatban kiderül, hogy Japánban annak külön művészeti ága van. Bár valóban szinte minden lehet művészet, mindent fel lehet művészi értékekkel ruházni, formalizálni, s ezáltal szabályrendszerbe foglalni, kevés olyan országról tudok, ahol ezt szinte mindennel meg is teszik.
1. kép A, B, C: muszubikiri, D, E: csómuszubi
Közeleg a 2011. március 11.-én bekövetkezett tóhokui földrengés, a hozzá kapcsolódó szökőár és a fukusimai atomerőmű katasztrófa 5. évfordulója. Ez a katasztrófa – az 1900-ban indult mérések óta - Japán történetének legnagyobb földrengése volt, és hatalmas pusztítást okozott a szigetországban.
Influenzaszezon - január és február általában a megfázások és lebetegedések időszaka. Szinte elkerülhetetlennek tűnik, hogy iskolában, munkahelyen, boltban vagy tömegközlekedésen ne kapjunk el valamilyen vírust, főleg ha valaki ránk tüsszent vagy az arcunkba köhög.
Kollégáimmal pont erről beszélgettünk pár napja, mikor is mondtam, hogy mennyire hiányzik a Japánban megszokott maszkviselési szokás. Ez adta mostani cikkem témájához az ötletet, s gondoltam, kedves Olvasóinkat is érdekelheti, hogy mióta is van ez az érdekes tradíció Japánban (meg úgy általában Ázsiában).
Volt szerencsém gyermekkoromban a hazai oktatási rendszer mellett megismerni a japán rendszert is. Az általános iskola első osztályának egy részét, valamint a 4-6. osztályokat kinn járhattam japánok között, igazi japán iskolában. Most az ottani élményeimet szeretném összegezni, és egy kis gondolatébresztőt adni a hazai oktatási reformokhoz.
Először egy pár szóban hadd mutassam be a japán iskolarendszert! A japán gyerkőcök 6-12 éves korukig járnak általános iskolába (shougakkou), utána ezt követi 3 év “középiskola” (chuugakkou) majd 3 év “felsőiskola” (koutougakkou). Ez után jöhet a továbbtanulás, az egyetem. Úgy tartják, hogy egy jó egyetemet végzett tanulónak kitűnő esélyei vannak a munkapiacon, így a sikeres élethez is. Ennélfogva minden szülő próbálja elérni, hogy csemetéje a legjobb felkészítést kapja az egyetemi felvételi vizsgákhoz. Ennek egyik eszköze, hogy minél jobb felsőiskolába és középiskolába próbálják beíratni a gyermeket, ami sokszor ahhoz vezet, hogy már a jobb helyekre felvételi szükségeltetik, ami magával vonzza a jobb általános iskolai előkészítést. Ma már létezik olyan általános iskola is, ahova csak a tehetségesek kerülhetnek be. A jó iskolák mellett szinte elengedhetetlen a különórákkal való előretanulás is, un. jukuban tanulnak a fiatalok az iskolai tanórák után, hogy plusz tudással vértezzék fel magukat a vizsgákhoz. Ez a rendszer vezet a vizsgapokolhoz, vagyis egy olyan fiatalkorhoz, amikor a gyermek elmerül a tanulásban, és nem jut ideje gyereknek maradni. Nos, már az elején leszögezném, hogy nem ezt a poklot vizionálom a hazai oktatás jövőjében. 🙂 (tovább…)
