Japánról jelentős ismeretekkel rendelkező, de a szigetországban még nem járt emberek körében is meglepetést szoktak okozni a japán nők öltözködési szokásai.
Különösen a nyári viseletekről érdemes írni, hiszen Japánban nem illik a legnagyobb forróságban sem olyan ruhát hordani a hölgyeknek, amelyből kitűnik a mellkasuk, a dekoltázsuk, vagy akár a válluk. A pántos felsők, topok ritkaságnak számítanak, bár a nagyvárosok egyes részein, illetve egyes szubkultúrákban előfordulnak. Elvárás, hogy a ruha alól egyáltalán nem látszódhat ki a melltartónak még a sziluettje sem, ezért sokan a biztonság kedvéért egy pluszréteget vesznek fel a fehérnemű és a ruha közé. A hátat sem illendő szabadon hagyni. A helyi szokásokhoz alkalmazkodni igyekvő külföldieknek is érdemes egy kendővel vagy sállal eltakarni felsőtestük bizonyos részeit.
A lábak már inkább kivillanhatnak, de túl rövid sortot vagy szoknyát sem szoktak hordani. A miniszoknya azért sem optimális, mert számos helyszínen kell levenni a cipőt belépés előtt, így a lehajolást, illetve a legtöbb hagyományos japán étteremben a kényelmesebb földön ülést, térdelést is akadályozhatja. Kihívónak tartják, ha valaki szorosan a lábára feszülő tunikafelsőt vagy cicanadrágot vesz, ezért ezeket a ruhadarabokat ritkán látni.
A hosszú nadrág viselete teljesen elfogadott a japán nők számára is. Ugyanakkor a nadrágkosztüm már kevésbé elterjedt; sokkal inkább a klasszikus szoknyás kosztüm.
A magassarkú cipő sok vállalatnál az úgynevezett dress code(ドレスコード) részét képezik, de egyre nagyobb az ellenállás a japán nők részéről. Három éve aláírásgyűjtés és online kampány is indult a magassarkú cipők kötelező viselete ellen.
Tulajdonképpen Japánban minél kevesebbet illik mutatni testünk alakjából, bőrünk felületéből. Szinte negatívan ítélik meg, ha valaki önbizalmat fejez ki a saját testével kapcsolatban. Különösen igaz ez a nagyobb, molettebb testalkatok esetén, bár ezen a téren megfigyelhető némi változás az elmúlt években - Japán utcáin feltűntek azok a hölgyek, akik nem feltétlenül takargatják domborulataikat túlságosan bő ruhadarabokkal. Ugyanakkor az UV-sugárzás elkerülése szempontjából a testet nagyrészt fedő öltözködés praktikusnak is számít. A szigetországban teljesen általános, hogy például a középkorú japán nők még nyáron is hosszú ujjú ruhákat húznak. Gyakran előfordul a virágminta, ami nem japán szemmel „nagymamásnak” hathat még a fiatalabb korosztályokon is.
Jellemző a japánok konzervatív öltözködésére, hogy az íratlan szabályok legtöbbje a férfiakra és a gyerekekre is egyaránt érvényes. Gyakoriak a barna, drapp, szürke, fehér, fekete színek; az élénk árnyalatokat a feltűnősködéssel együtt kerülik. Szinte mindenki szépen vasalt, újszerű, nem viseltes ruhákat hord, és furcsa a számukra, ha a külföldiek nem így tesznek. Például ezen oknál fogva a papucs sem gyakori utcán, hiszen a japánok szerint annak kizárólag otthon, a strandon és az uszodában van helye.
Fontos tényező az is, hogy Japánban a tömegközlekedési eszközökön előfordul a szexuális zaklatás, a fogdosás. A nők részben a visszafogottabb öltözködéssel igyekeznek csökkenteni ennek kockázatát, de még így sem kerülhető el biztosan az incidens. A helyi öltözködési szokásoktól jelentősen eltérő viselet láttán előfordulhat, hogy a furcsálló tekintetek mellett egy-egy félhangos megjegyzésre is felfigyelhet, akinek "túl szexi" a ruhatára. Lehet, hogy túl sok a szabály, de a szigetországban az öltözködéssel sokan nem elsősorban a saját ízlésüket, hanem a társadalmi státuszukat kívánják kifejezni.
A Medium alábbi cikkében nyilatkozó Rina megtalálta a kompromisszumot, amely még nem túl kihívó, ugyanakkor előnyös viselet a számára:
Források
Más kultúrából származó emberek teljeskörű, azaz verbális és nonverbális megértése rengeteg fejtörést okozhat bárkinek még akkor is, ha a párbeszédben résztvevő egyik személy bizonyos szinten beszéli a másik nyelvét.
Ez a probléma még inkább felütheti a fejét olyan közegben, ahol a két fél szülőföldjét több ezer kilométer és kulturális különbségek (rosszabb esetben szakadékok) választják el.Hiába ismerik a bevett kifejezéseket és hiába tudnak mondatokat alkotni az adott idegen nyelven, illetve azokat értelmezni, előfordulhat, hogy félreértik partnerük mondanivalóját és nem ismerik fel a szavak mögött meghúzódó valódi jelentést. Ha japánokkal kommunikálunk – történjen az japánul vagy bármilyen más nyelven – könnyen találhatjuk magunkat mi is ilyen helyzetben.
Véleményem szerint a japán kommunikációs szokások épp olyan felfedezésre méltóak, mint a japán kultúra egyéb aspektusai. Úgy gondolom, ha arra vállalkozunk, hogy megtanulunk japánul, fontos az, hogy ne csak a szavakat, a nyelvtani szerkezeteket és a helyes mondatalkotást sajátítsuk el, hanem az alkalmazásukkal járó gyakorlatokat is.
Ezen szokások ismeretével és tiszteletben tartásával könnyebben érhetünk el sikereket vagy kerülhetünk el kínos helyzeteket a japánokkal való interakciók során, legyen az egy hétköznapi beszélgetés vagy egy üzleti tárgyalás.
Ebben a bejegyzésben az úgynevezett aimait azaz a homályos kifejezésmódot, illetve a honne - magánbeszélgetésben használatos - és tatemae - közösségben használatos – kifejezésmódok kettősségét szeretném bemutatni annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk a japán kommunikáció egy kis szeletének megértéséhez.
Ahhoz, hogy ezeket a kommunikációs mintázatokat átlássuk, szükséges tisztában lennünk azzal, hogy Japán földrajzi adottságai jelentős hatást fejtettek ki az ország számos jelenlegi szokásának és kulturális közegének a kialakulására. Ezt a társadalomelméletben földrajzi determinizmusnak nevezik.
Japán egy hegyes-völgyes ország, amely nem rendelkezik sok megművelésre alkalmas és belakható szárazfölddel, mindemellett partjait és a szigetország belső részeit évente több természeti katasztrófa is sújtja már évezredek óta. Ebből adódik, hogy az embereknek mindig is szoros közelségben kellett élniük egymással és hatékonyan kellett együttműködniük, hogy túléljék a viszontagságos körülményeket. Mindezekből kifolyólag igen fontos tényezővé vált a harmónia megteremtése és fenntartása a társadalomban, mivel a közösséghez való tartozás a túlélést jelentette, a száműzés és kiközösítés pedig könnyen felérhetett egy halálos ítélettel. Erről Dr. Sűdy Zoltán is említést tesz legutóbbi blogbejegyzésében.
A társadalmi béke fenntartásának fontossága olyan mértékben beágyazódott a japán társadalomba, hogy a mai napig szerves részét képezi a szigetországban élők mindennapjainak. Ennek egyik kommunikációs eszköze az aimai.Az aimai egy félreérthető, homályos kifejezésmód, amelyben egy adott frázis többjelentésű is lehet, ezzel pontatlanságot és bizonytalanságot eredményezve. Használatát a japán kultúrában erénynek tartják, hiszen a konfliktuskerülés fontossága mélyen gyökerezik, és társadalmilag bizonyos szinten elvárt, hogy az emberek indirekt módon fejezzék ki magukat.
Erre hivatott példát bemutatni Chris Broad brit youtuber egy japán barátjával, Natsukival a "25 ESSENTIAL Japanese Words for EVERYDAY Conversation" című videójában.
A videóban eljátszott szituáció a következő: Chris egy olyan étterembe szeretne ellátogatni, ami 15 percnyi sétára található tőlük. Amikor Natsuki ezt megtudja, a mendokusai szó használatával fejezi ki nemtetszését. Ez a szó magyarra fordítva megközelíthetőleg annyit tesz, hogy valami "problémás", "nehezen kivitelezhető", illetve "sok erőfeszítésbe kerül". Chris ezután elmagyarázza, ha Japánban ezt a választ halljuk, akkor lényegében ez az elutasítás egyik indirekt formája.
Fontos megjegyezni, hogy a japánok nagyon ritkán mondanak explicit nemet. Ha lehet, kerülik a nyílt elutasítást és inkább megpróbálják a szándékaikat egyéb módon tudatni a másikkal. Ez alól kivétel, ha dicséretet utasítanak vissza - ilyenkor előszeretettel használják a nem szót a dicséretben elhangzottak tagadáshoz.
A társadalmi harmónia fenntartására szolgáló másik – véleményem szerint – az aimaijal enyhén átfedésben lévő kommunikációs stratégia, a honne és tatemae használata. Ez az aimaitól abban különbözik, hogy itt a saját vélemények, érzések és gondolatok elrejtése jobban előtérbe kerül. Sok ember szavai és tettei koránt sem esnek egybe azzal, amit valójában gondolnak vagy éreznek. A felszínes megnyilvánulásokat a tatemae, a tényleges szándékokat és érzéseket pedig a honne kifejezésmódokkal kommunikálják.
Ez a kettősség a nyugati kommunikációban is sokszor megjelenik, mégis a japán kommunikációba ágyazódott be elsődlegesen. Udvariasnak tartják ugyanis, ha az ember nem juttatja közvetlenül felszínre érzéseit.
Például ha egy japán elhív vendégségbe valakit az otthonába és közeleg a vacsoraidő, megkérdezheti a vendéget, hogy „nem akar velünk vacsorázni?”, azonban ez nem feltétlenül jelent tényleges vacsorameghívást. Sőt, valójában ez egy finom utalás arra, hogy a vendégnek ideje hazamennie, hiszen már későre jár. Ilyenkor illik visszautasítani az ajánlatot és rövidesen távozni.
Más kultúrából érkezők számára ez összezavaró lehet, de a japánok között társadalmilag elfogadott jelenség.
Véleményem szerint azoknak a majdani szakembereknek, akik a japán-magyar kapcsolatok ápolásáért lesznek felelősek, elengedhetetlen első lépés, hogy magas szinten megismerjék és elsajátítsák nem csupán a nyelvet, de a vele járó kommunikációs szokásokat, stratégiákat is.
E heti blogomra eredetileg egy teljesen más témát terveztem, de a pár nappal ezelőtt történt japán incidens miatt azt gondoltam, aktuálisabb téma lehet a fegyverviselés történetét bemutatnom a szigetországban.
Bizonyára sokan hallottak arról, hogy merényletet követtek el Abe Shinzo, volt japán miniszterelnök ellen az egyik politikai kampánybeszéde alatt. A 67 éves politikust kritikus állapotban szállították kórházba, ahol már sajnos nem tudták megmenteni az életét.
Az események sokkolták a lakosságot. Egyrészt maga a gyilkosság ténye miatt, másrészt pedig azért, mert Japánban vannak a világ legszigorúbb fegyverviselési törvényei. Az igazsághoz ugyan hozzátartozik, hogy az elkövető, mint kiderült, a Japán Tengerészeti Véderő (Jieitai) leszerelt katonája volt, s állítólag házi készítésű puskát használt a támadáskor.
Ahhoz, hogy valaki legálisan tarthasson fegyvert, egy egynapos kurzuson kell részt venni, megfelelő szinten teljesíteni egy írásbeli teszten, valamint legalább 95%-os pontossággal célba lőni a lőtéren. Ezeket követi egy mentális-egészségügyi értékelés, amelyre egy kórházban kerül sor, és egy alapos háttérvizsgálat, amelynek során a kormány megvizsgálja a bűnügyi nyilvántartást, és interjúkat készít a jelölt barátaival és családtagjaival. Továbbá, civilek csak sörétes puskát és légpuskát vásárolhatnak – kézifegyvert nem –, és háromévente újra részt kell venniük a korábban említett kurzuson és vizsgán.
A fegyverviselési engedély megszerzésénél kizáró ok lehet az „agresszív” politikai vagy aktivista csoportokhoz való tagság. A rendőrség korlátlan mérlegelési jogkörrel rendelkezik, így bármikor, bármilyen magyarázat nélkül, megtagadhatja az engedélyt minden olyan személytől, akiről „alapos okkal feltételezhető, hogy veszélyes lehet mások életére, vagyonára vagy a köznyugalomra”.
A fegyvertulajdonosok kötelesek fegyvereiket egy zárható szekrényben tartani, valamint a rendőrségnek átadni egy olyan térképet a lakásukról, amelyen ennek a bizonyos szekrénynek a helye látható. A lőszert külön zárható széfben kell tárolni. Az engedély azt is lehetővé teszi, hogy birtokosa néhány ezer lőszert vásároljon, minden egyes tranzakció nyilvántartásba vétele mellett, de új tölténytárra csak az üres tárak leadásával tehet szert. Ha pedig a fegyvertulajdonos meghal, a hozzátartozóinak le kell adniuk az elhunyt lőfegyvereit.
S bár az engedély nélküli lőfegyvertartásért nincs kötelezően kiszabandó minimális büntetés, az illegális lőfegyver- vagy kardbirtoklásért az ítéletek 81 százaléka egy év vagy annál is tovább terjedő szabadságvesztést mond ki - talán azért, mert a legtöbb fegyveres bűncselekményt hivatásos bűnözők követik el. A maximális büntetés tíz év börtön és egymillió jen pénzbírság.
Természetesen létezik fegyveres bűnözés Japánban is, de alacsony számban. 2019-ben mindössze 3 fegyverhez köthető haláleset történt. Mivel Japánban nincs legális polgári kézifegyverviselés, egy év alatt átlagosan kevesebb mint 200 erőszakos bűncselekményt követnek el ezekkel, amelyek közül szinte mindegyiket valamelyik szervezett bűnözői csoport követi el.
A legtöbb fegyveres bűncselekmény csak engedély nélküli birtoklást foglal magába, más bűncselekmény elkövetését nem. A második világháború utáni években a volt japán katonák rendszeresen jelentették az illegális fegyverek fő forrását. Manapság a jogellenes fegyvereket általában a tengerentúlról (különösen a Fülöp-szigetekről és az Egyesült Államokból) csempészik be szervezett bűnözői csoportok, amelyek pornográfiát, kábítószert és illegális bevándorlókat is visznek Japánba.
Még ha csak csekély számban is, a fegyveres bűnözés napjainkban is létezik, ezért a rendőrség igyekszik egyre nehezebbé tenni a fegyvertartási engedély megszerzését. A vizsgát és az egész napos kurzust havonta csak egyszer tartják meg. Az előadás szinte mindig megköveteli, hogy a résztvevő egy teljes nap szabadságot vegyen ki – ezt a japán munkaadók pedig nem szeretik. Ezen felül a rendőröknek alkalmas időpontban, évente egyszer fegyvervizsgálat is van, ami szintén megköveteli, hogy a fegyvertartó szabadságot kérjen a munkahelyén. A jogosítványokat háromévente kell megújítani, ami újabb fegyverbiztonsági előadásokkal és vizsgával jár a rendőrkapitányságon.
Mindezeknek köszönhetően Tokió a világ legbiztonságosabb nagyvárosa. A rablás majdnem olyan ritka, mint a gyilkosság - sőt valójában a fegyveres rablás is és a gyilkosság is olyannyira elhanyagolható számban fordul elő, hogy általában bekerülnek az országos hírekbe függetlenül attól, hogy hol történtek az országban.
Azt, hogy hogyan is kerültek a fegyverek a szigetországba, s hogyan alakult a szabályozásuk az elmúlt évszázadok alatt, a következő blogcikkemből tudhatják meg.
Sajnos ezen szigorú törvények sem tudták megakadályozni a múlt heti tragédiát.
Kívánom, hogy Abe Shinzo, volt japán miniszterelnök úr nyugodjék békében!
Források
Képek
Idén márciusban volt hír Japánban, hogy a japán kormány március 16-án kihirdette az „áramellátási hiány riadóját”, amivel felszólították a gazdasági szereplőket és a lakosságot, hogy fogják vissza az energiafelhasználásukat. Ezen program keretében lekapcsolták Tokió egyik legjelentősebb szimbólumának számító Tokyo Tower és a Tokyo Skytree díszkivilágítását. Márciusban ezt a helyzetet egy földrengés idézte elő, amelynek következtében hat erőművet kellett leállítani Kelet-Japánban, illetve a lakossági oldalon egy hidegfront még növelte is az energiafelhasználást. A riadót március 23-án oldotta fel a japán kormány az energiahelyzet rendeződése után.
Habár a vészhelyzet azóta elhárult, a kilátások nem túl pozitívak. Az ukrajnai helyzet és az orosz gázszállítások csökkenése miatt emelkedő globális gázár és a szűkös LNG (cseppfolyósított gáz) kapacitásokra való megnövekedett igény egyrészt megdrágította, másrészt bizonytalanabbá tette Japán energiaellátását. Japán azon országok közé tartozik, amelyek igen alacsony energia önellátási szinttel rendelkeznek (11%). Bár az orosz energiafüggőség nem jelentős (olaj: 4%; gáz: 9%; szén:11%), így az ukrajnai háború kevésbé okoz gondot, az importkényszer miatt Japán nagyban ki van téve a világpiaci folyamatok hatásainak. Erre rátesz még egy lapáttal a yen dollárral szembeni jelentős leértékelődése is; a japán deviza 2022 év eleje óta kb. 17%-ot gyengült a dollárral szemben.
A másik jelentős probléma a japán áramtermelési kapacitásokkal van. A 2011-es fukushimai katasztrófát követően a szigetországban működő 54 atomerőműblokkot mind lekapcsolták, és 2022-re is csupán 6 erőmű 10 blokkját indították újra. A kieső teljesítményt elsősorban hőerőművekkel pótolják, de ezek között sok a régi típusú, amelyeket gyakran kénytelenek leállítani az amortizáció miatt. Az erőműveket működtető JERA 2022 márciusban 9 erőműblokkot állított le, mert a magas karbantartási költségekkel már nem volt fenntartható az üzemeltetés. Másrész az új hőerőművek építése időigényes, és a dekarbonizációs folyamatok miatt annyira nem is támogatott befektetői oldalról. A megújuló energia elterjedtsége Japánban pedig még mindig alacsony, csupán 7,7%.
Az energiakínálat hiányára – a 2011-es minta alapján - a japán kormány a kereslet visszafogásával tervez reagálni, méghozzá felszólítás formájában. A japán szabályozások szerint az energiaszintben egy minimum 3%-os többletet kell fenntartani a biztonságos ellátás érdekében. Az előrejelzések szerint nyáron Tokió környékén ez a szám 3,1% lesz, télen pedig -0.6%, ami áramhiányt jelent, azaz áramszünet várható.
A japánok a helyzet áthidalására a „demand response” módszerét tervezik alkalmazni, amellyel a felhasználók „szinte szórakozva” tudnak energiát megtakarítani. A módszer szerint a felhasználóknak először is telepíteniük kell a telefonjukra a helyi áramkereskedő cég applikációját, majd egy olyan nap előtt, amelyen előreláthatóan energiahiány lesz a hálózatban, az applikáción keresztül a cég felhívást küld az embereknek, hogy csökkentsék a fogyasztásukat. A fogyasztás csökkenését – a Japánban már elterjedt, a fogyasztást valós időben követő - okosmérők továbbítják az áramcég felé, a különbségért a fogyasztó pedig pontokat kap. 0,1 kWh megtakarításért jár 1 pont, ami 1 yent ér. Az eddigi tapasztalatok szerint ezzel a rendszerrel háztartásonként naponta átlagosan 1 kWh áramot lehet megtakarítani. Továbbá a japán kormány fontolóra vette, hogy azoknak a háztartásoknak, amelyek részt vesznek a programban, további egyszeri 2000 yenes támogatást nyújt pontok formájában.
Japánban 2011 óta már gyakorlattá vált, hogy a cégek minél inkább törekednek az energiaspórolásra. Például a vasúállomásokon „áram-megtakarítás folyamatban” kiírással lekapcsolgattak egy-egy jegyárusító automatát.
Sok japán lakásban a legnagyobb fogyasztók a légkondik, amelyeket nem csak hűtésre használnak nyáron, hanem fűtésre is télen. Sokan azt hiszik, hogy ezek a berendezések alacsony légfúváson fogyasztják a legkevesebbet, de ez nem így van. Az optimális fogyasztás elérése érdekében javasolt az automata mód használata, mert ilyenkor a légkondi saját magának állítja be az ideális teljesítményi szintet. A javasolt hőfokbeállítás pedig nyáron a 28°C, télen a 20°C. A készüléket nyáron egy fokkal magasabbra, vagy télen egy fokkal alacsonyabbra állítva átlagosan 10%-ot lehet megtakarítani. Fontos még, hogy ha megy a légkondi, az ablakok legyenek becsukva, illetve húzzuk el a függönyt és akadályozzuk meg, hogy a külső meleg vagy hideg bejusson. Jó ötlet lehet még a készülékből beáramló levegő további áramoltatása ventilátorokkal, így magasabb hőfokbeállítás mellett is hűvösebbnek érezzük a szobát. Fontos még a rendszeres karbantartás is: ha eldugul a légkondi szűrője, a berendezés hatékonysága csökken, így arányosan növekszik a fogyasztás is. Törekedjünk a rendszeres tisztításra legalább kéthetente egyszer. Ha vannak hosszabb időszakok, amikor nem használjuk a légkondit, érdemes kihúzni a konnektorból, mivel bedugva kikapcsolt helyzetben is használ minimális áramot. Vigyázzunk viszont arra, hogy ne húzzuk ki gyakran rövid időre, mert az a készülék meghibásodásához vezethet.
A következő nagy fogyasztó a hűtőszekrény. Jellegéből fakadóan ezt a készüléket soha nem lehet teljesen lekapcsolni, de tudunk pár dolgot tenni az energiatakarékosabb működés érdekében. Az egyik ilyen tipp, hogy ne rakjuk túlságosan tele, mert így a belső hideg levegő áramlása rosszabb lesz és csökken a készülék hatékonysága. Ellenben a fagyasztót érdemes telerakni, mert itt épp növekszik a hatékonysága. A hőfokot pedig tanácsos az évszaknak megfelelően beállítani: nyáron „magas” télen pedig „alacsony” állásba. A berendezés körüli szabad légáram biztosítása is lényeges, hiszen a hűtőnek el kell vezetnie valahova a termelődő hőt.
Gyakori téma volt Magyarországon is a készenléti üzemmódban lévő berendezések, mint például a tévék áramfogyasztása. Ezeket is érdemes teljesen lekapcsolni vagy kihúzni a konnektorból.
A telefonunkat pedig ne hagyjuk egész éjszaka töltőn: ez sem a pénztárcánknak, sem a telefon akkumulátorának nem tesz jót.
Természetesen a legjobb módszer az energia megtakarítására, ha otthon sem vagyunk. Még ha meg is engedett a munkahelyen a home office, akkor is néha járjunk be az irodába, addig sem otthon használjuk az áramot vagy a gázt, az irodában pedig úgyis megy a légkondi vagy a fűtés attól függetlenül, hogy hányan vannak bent. Nyári melegben az otthoni légkondizás helyett mozduljunk ki a szabadba, vagy hűsöljünk légkondicionált közösségi terekben, mint például plázákban, bevásárlóközpontokban – persze itt előfordulhat, hogy akaratunkon ellenére is pénzt költünk.
Összefoglalva, a japán weboldalak adnak néhány praktikus tippet, de ezek közül egyik sem lép ki a „kényelem” köréből, azaz nincsenek túl húsbavágó spórolási javaslatok. Egyébként érdekes, hogy egyik cikk sem említi az épület energia-hatékonyságának a javítását, a szigetelés fokozását, pedig ez mind a hűtés, mind a fűtés hatékonyságát javítaná. Az átlagos japán lakás szigetelési szintje igen alacsony, a külső falak 5-10 cm vastagok és nagyok az ablakfelületek, amelyek jellemzően szintén rosszul szigeteltek. Így gyakori, hogy a légkondicionáló lekapcsolását követően perceken belül a külső hőmérséklet veszi át az uralmat a belső térben. Elképzelhető, hogy a szigetelés azért nem került fel a japánok tipplistájára, mert egyrészt az elmúlt évtizedekben sem foglalkoztak vele egyáltalán; másrészt bizonyára az is közrejátszik, hogy a japánok nagy része bérlakásban él, így az épület fejlesztésébe egyáltalán nincs beleszólásuk, valamint nem is érdekeltek benne. A japán szigetelési helyzetről és a téli hidegről lásd egyik korábbi írásom.
Az eljövendő világszintű energiaválság során fontos, hogy tudatosan használjuk az erőforrásainkat, ezt pedig úgy kezdjük, hogy csupán a kényelmünk szintjét csökkentjük, remélve, hogy nem kell komolyabb korlátozásoknak is alávetnünk magunkat a jövőben. Egy kis odafigyeléssel sokat tehetünk a helyzet javulásáért, és még pénzt is megtakaríthatunk. A japán módszer tanulmányozása lehet az első lépés.