Amióta Japánnal foglalkozom, időnként olvasok regényeket japán íróktól, mert azt gondolom, hogy egy ország kultúrája megismerhető az ottani szerzők irodalmi művein keresztül is. Itthon elsősorban az antikváriumokban lehet klasszikus szerzők műveire bukkanni, például a Magvető Világkönyvtár sorozatában még az 1960-as és 1970-es években megjelent Abe Kobo és Kawabata Yasunari regényekre. A legtöbb könyvesboltban, ha más japán szerzőtől nem is, de Murakami Harukitól biztosan lehet olvasnivalót találni. Ahhoz, hogy jobban elmélyüljek a japán irodalomban, tokiói tartózkodásom alatt mindenképpen szerettem volna angol nyelven beszerezni pár klasszikus alkotást. A legtöbb könyvesboltban sajnos csak az éppen aktuális bestsellerekhez és pár nyelvkönyvhöz lehetett angolul hozzáférni, ezért nagyon örültem amikor „felfedeztem” a Shinjuku állomás mellett található Kinokuniya könyvesboltot, ahol egy egész emeletet betöltenek az idegen nyelvű könyvek és magazinok. A számos japán klasszikus szerző angol nyelven megjelent könyvei közül többek közt a Nobel-díjas Oe Kenzaburo „Personal Matter” (Személyes ügy) című művét vettem meg. Arra, hogy el is olvassam, már itthon került sor egy olyan időszakban, amikor gyakran megfordultam különböző egészségügyi intézményekben. Talán ez is az oka annak, hogy nagyon megfogott a regény, amely részben egy kórház és egészségügyi problémák körül forog.
A regény főszereplője Bird, egy huszonéves fiatal, aki annak ellenére házasodik és vállal gyermeket, hogy nem bírja a kötöttségeket. Amíg felesége vajúdik, ő Afrikába vágyik és térképet vásárol álmai úti céljáról. Amikor pedig a világra jött gyermekről kiderül, hogy fogyatékos és nem tudni meddig marad életben, Bird régi szeretőjéhez és az alkoholhoz fordul a problémákkal való szembenézés helyett. De nem csak ő, hanem a szülészeti klinika orvosai sem akarnak foglalkozni az esettel. A gyermek állapotáról nem kommunikálnak érthetően. Az anya elől eltitkolják a valóságot és ebben cinkossá teszik Bird-öt és anyósát is. A családtagok elsősorban a külvilág előtti szégyenükkel foglalkoznak és elmerülnek az önsajnálatban. Vádaskodnak és bűntudatot ébresztenek egymásban. Senki nem néz szembe azzal, hogy pontosan mi baja is van a gyermeknek és nem tesznek lépéseket annak érdekében, hogy a megfelelő kezelést kapja. Mind a család, mind az orvosok passzívan várják, hogy a gyermek természetes úton meghaljon, hiszen mindenkinek jobb lesz így és még a kezüket sem kell bepiszkolniuk. Bird, aki már a házasságát és tanári munkáját is úgy élte meg, mintha egy kalitka zárult volna rá, a fogyatékos gyermek miatt végképp úgy érzi, hogy már soha nem lesz szabad ember. Az események végül mégis arra késztetik, hogy nézzen szembe mind a múltjával, mind a jelenlegi helyzetével.
Oe Kenzaburo személyes sorsából merített ihletet könyvéhez: fia, Hikari autista. Bird történetét olvasva azonban nem csak róla, hanem magukról a japánokról is sokat megtudunk: alá- és fölérendeltségi viszonyaikról, konfliktuskerülésükről és babonáikról. A kórházi jeleneteknél megfigyelhető, hogy az orvosok a társadalmi hierarchiában magasabb szinten állnak és ezért nem tekintik magukkal egyenrangú partnernek se a pácienst se a hozzátartozókat. A regény szereplőinek kommunikációjában gyakran érezhető a japán nyelvre nagyon jellemző indirektség: egyet mondanak és százat kell érteni belőle. A japánok konfliktuskerülését gyakran az a feltételezésük motiválja, hogy a másik embert túlterhelné az igazság. Az információk, visszajelzések és a tudatosság hiánya viszont konzerválja a félreértéseket. A „japánosan” elfojtott érzelmek pedig meghatározzák az egyének sorsát. Megfigyelhető az is, hogy a japánok sokszor annyira tág perspektívából szemlélik az élet eseményeit, hogy az egy európai ember számára irracionálisnak tűnhet. Logikai kapcsolatot képesek létrehozni egymással össze nem függő történések és cselekvések között.
Tuttle Publishing, Japan, 1969
Translated by John Nathan
ISBN: 978-4-8053-0641-3
